Tömeg közlekedés (prédikáció, Padragkút-Ajka, Szetháromság ünnepe utáni 7. vasárnap, 2017.07.30.)

textus: 2Móz 16,2-3.11-15

„2 És zúgolódni kezdett Izráel fiainak egész közössége Mózes és Áron ellen a pusztában. 3 Mert azt mondták nekik Izráel fiai: Bárcsak meghaltunk volna az Úr kezétől Egyiptomban, amikor a húsos fazekak mellett ültünk, és jóllakásig ehettünk kenyeret! Hát azért hoztatok ki bennünket ebbe a pusztába, hogy ezt az egész gyülekezetet éhhalálra juttassátok? […]

11 Azután így beszélt Mózeshez az Úr: 12 Meghallottam Izráel fiainak a zúgolódását. Ezért így szólj hozzájuk: Estére húst esztek, reggel pedig kenyérrel laktok jól, és akkor megtudjátok, hogy én, az Úr vagyok a ti Istenetek. 13 Így történt, hogy még azon az estén fürjek szálltak oda, és ellepték a tábort, reggelre pedig harmat borította a földet a tábor körül. 14 Amikor fölszikkadt a lehullott harmat, apró szemcsék borították a pusztát: mintha apró dara lett volna a földön. 15 Amikor meglátták ezt Izráel fiai, azt kérdezték egymástól: Mi ez? Nem tudták ugyanis, hogy mi az. De Mózes megmondta nekik: Ez az a kenyér, amelyet az Úr adott nektek eledelül.”

A nyár sokak életében az utazások ideje. Nem csak a nyaralásra kell itt gondolni, hiszen nem mindenkinek adatik meg, hogy nyaralhasson, azaz elmehessen valahova pihenni, ejtőzni, szórakozni, kikapcsolódni, hanem gondolhatunk itt más helyzetekre is. Például ilyen a családlátogatás. A legtöbb családban a nyár szokott lenni az összejövetelek, látogatások ideje. Hiszen akár van szabadság, akár nincsen, akár több időnk van, akár nem, mégis valahogyan bele van kódolva az emberbe, hogy „majd a nyáron…”. Jómagam is ilyenkor szoktam a családot az Alföldön meglátogatni. Ilyenkor mindenki a lehetőségekhez, a pénztárcához, vagy az ésszerűség elve szerint választ közlekedési eszközt. Kocsi, busz, vonat, repülő, kinek mi a választása… Sokan vonattal mennek, ami szerintem a közép-hosszú távú tömegközlekedésnek a legjobb fajtája. Amikor az ember vonattal megy, akkor bizony alkalmazkodni kell a menetrendhez, a körülményekhez, hiszen „tömeg-közlekedésről” van szó, nem egyéni közlekedésről. Ilyenkor nem minden megy úgy, ahogyan elképzeljük (persze máskor sem feltétlenül). Régen a vonattal való utazás egyet jelentett a késéssel. Ha vonat, akkor késik. Még egy szólást is gyártottunk gimnazista koromban erről. Nem azt mondtuk, hogy „ami késik nem múlik”, hanem azt mondtuk „ami késik… az a vonat”. Örömmel tapasztaltam, hogy ez ma már nem így van.

Mégis, amikor régen a vonat igazán nagy késésben volt, emlékszem rá (egyetemistaként nagyon sokat közlekedtem vonattal), mindig mindenki okosabb volt, és szidta a vasúttársaságot, de legfőképpen a kalauzt. Volt, hogy egészen súlyos lincshangulat alakult ki egy-egy vagonban. Az ember nagyon könnyen elcsábul, hogy ilyen módon vezesse le a benne lévő feszültséget, és mindezt tisztán érzelmi alapon, hiszen ha az ember egy kicsit belegondol, rájön, hogy szegény kalauz nem tehet semmiről. Ő ugyanúgy a vonaton ragadt, neki is van/lehet családja, aki várná haza, és biztosan lenne neki is jobb dolga, mint a vonat késése miatt túlórázni. De az ember egyszerűen ilyen.

A mai igénk is egy hasonló „tömeg-közlekedési” helyzetet ír le. Izrael népe (mint tömeg) közlekedik a sivatagban, bár nem vonattal, hanem főleg gyalog. És akárcsak a tömegközlekedés kapcsán, amikor egy tömeg közlekedik, bizony nem mindig alakulnak úgy a dolgok, mint, ahogyan várnánk, várták.

„És zúgolódni kezdett Izráel fiainak egész közössége Mózes és Áron ellen a pusztában. Mert azt mondták nekik Izráel fiai: Bárcsak meghaltunk volna az Úr kezétől Egyiptomban, amikor a húsos fazekak mellett ültünk, és jóllakásig ehettünk kenyeret! Hát azért hoztatok ki bennünket ebbe a pusztába, hogy ezt az egész gyülekezetet éhhalálra juttassátok?” Isten kivitte a népét az egyiptomi rabszolgaságból, Mózes és Áron vezetésével. Csakhogy az utazás – bár nem biztos, hogy nyáron, de – nagyon forró időjárásban történt, hiszen a sivatagban vándorolt, vagy ha úgy tetszik, közlekedett a nép. Márpedig a sivatagban nem sok minden van, ami az élet fenntartását hosszú távon segítené. Alig van víz, és emiatt nem sok az élelem sem. Az Isten csodálatos módon adott vizet (a szinte semmiből) a népnek, de az étel egyre csak fogyott, és nem volt remény arra, hogy a helyzet megváltozik. Én teljesen megértem, hogy a nép zúgolódott, hiszen ha nem lenne mit ennem, én is zúgolódnék. Azonban ezt az indulatot, csakúgy, mint az utasok és a kalauz esetében, rossz személyeken vezették le, Mózesen és Áronon, akik ugyanúgy éhesek voltak, mint bárki más a népből.

Ebben az érzelmi viharban a nép kimond egy nagyon súlyos mondatot: „Bárcsak meghaltunk volna az Úr kezétől Egyiptomban, amikor a húsos fazekak mellett ültünk, és jóllakásig ehettünk kenyeret! ” Visszavágyódnak az egyiptomi rabszolgaságba, ahol rabszolgatartóik ellátták őket élelemmel (nyilván nem szívjóságból, hanem azért, hogy dogozni tudjanak), és inkább ott haltak volna meg, mint itt – úton az ígéret földje felé – éljenek.

Lépjünk ki egy kicsit a vonatos hasonlatunkból, és nézzünk a mélyére annak, mi zajlik itt. Micsoda emberi tragédiának lehetünk itt fül (szem) tanúi! „Inkább meghaltunk volna Egyiptomban!” Az ember – ma is – sokszor inkább választja a biztos rosszat, minthogy kockáztasson a jobb jövő érdekében. Ezt még talán meg is lehet érteni. De ha hívő emberekről van szó, és az Isten ígéri a jobbat, a meglévő rossz helyett, akkor viszont ez a legnagyobb tragédia. Mégis milyen istenképük volt? Az az Isten, aki annyi minden tett Izraelért, aki annyi jót tett velük, az ne tartaná be, amit ígért?! Nem, ez képtelenség. Mégis Izrael inkább választja a biztos rosszat, a rabszolgaságot, a bizalom nélküli kényszerített függést, mint bizalmon alapuló Istenre utaltságot!

Igen – és nem csak akkor, hanem ma még hatványozottabban – ez a két választásom van. Vagy egy kényszerített bizalom nélküli függésben élek, kiszolgáltatva a rossznak, a bűnnek, a világnak (azaz az Istentől elválasztó erőknek és körülményeknek), vagy pedig bizalmam van az Úrban, akire rá vagyok utalva, és ez szabaddá tesz. Hiszen mi lehet nagyobb szabadság annál, ha a végtelen Istenhez kötöm magam? Ehhez képest minden más helyzet csak egy szűkre szabott terrárium.

Kössük oda magunkat az Úrhoz újra és újra, és meglátjuk, hogy ő gondoskodik rólunk. Persze nem mindig úgy, ahogyan mi elképzeljük, vagy ahogyan akarjuk. Isten a népnek „mannát” adott kenyér gyanánt a pusztában, ami egy dara-szerű valami volt, ami minden reggel a harmat felszáradásával ott volt mindenütt körülöttük. Ezen kívül fürjeket is küldött, amelyek a hús-forrás voltak a vándorlás évei alatt. Persze az egyiptomi „húsos fazekak”, ahogyan ők fogalmaztak sokkal egyszerűbb és „emészthetőbb” dolog. De a szabadság munkával és közdelemmel jár.

Nem tudom tudtuk-e, hogy honnan a „manna” szó? A szövegben, amikor először meglátják a „mannát” nem tudják mi az. A „Mi ez?” kérdő mondat pedig így hangzik a héberben „min hu”, ebből jön a „manna” szó. És milyen csodálatosan szimbolizálja ez a szó a lényeget. „Nem tudom mi ez, de az Úr adta és jó lesz nekem.” Az Isten nem mindig úgy ad, ahogyan én azt „elvárom” tőle, de abban a bizalommal megerősített kapcsolatban, amit ő ajánl fel, csak jó lehet, csak a hasznomra lehet. Akkor is, ha most még nem látom, akkor is, ha úgy tűnik nem ez az „igazi”. Persze történhetnek rossz dolgok és történni is fognak. Vannak hiányok, szükségek és lesznek is, de az Úr minden esetben gondoskodik rólunk.

Honnan tudom? Onnan, hogy ha Izrael népével így tett, akkor azokkal akik az ő Fiáról vannak elnevezve kereszténynek, hatványozottabban így fog tenni!

Nem egyszerű út ez, nem is könnyű. Nem véletlenül mondja ezt Jézus „keskeny útnak”, a világ által kínált „széles út” helyett (Mt 7,13-14). De ez az igazibb, az emberibb, az istenibb és az egyetlen végigjárható és végig járható út! És ezen az úton, hogyan a vasárnap, az oltár előtt már felolvasott igéje mondja: „Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek.” (Ef 2,19) Ámen