Mindenütt jó, de a legjobb... (prédikáció, Padragkút-Ajka-Devecser, Szentháromság ünnepe utáni 17. vasárnap, 2017.10.10)

textus: Ézs 49,1-6
1 Hallgassatok rám, ti szigetek, figyeljetek, távoli nemzetek! Már az anyaméhben elhívott engem az Úr, születésemtől fogva emlegeti nevemet. 2 Éles karddá tette számat, keze ügyében tartott engem. Hegyes nyíllá tett, tegzébe dugott engem. 3 Ezt mondta nekem: Szolgám vagy, Izráel, rajtad mutatom meg dicsőségemet!
4 Én azonban ezt mondtam: Hasztalan fáradoztam, semmiért, hiába pazaroltam erőmet. De az Úrnál van az én ügyem, és munkám jutalma Istenemnél. 5 Most pedig ezt mondja az Úr – aki már az anyaméhben szolgájának teremtett, hogy visszavezessem hozzá Jákóbot, és köréje gyűjtsem Izráelt, mert nagyra becsül engem az Úr, és Istenemnél megvan rá az erőm –,
6 ezt mondta: Kevésnek tartom, hogy Jákób törzseinek helyreállításában és a megmentett Izráel visszatérítésében légy az én szolgám. A népek világosságává teszlek, hogy eljusson szabadításom a föld határáig.





Nem olyan régen futottam bele egy lengyel származású antropológus (antropológia: az emberi fajjal, annak szokásaival, kultúráival, stb. foglalkozó tudományág) Bronisław Malinowski munkájába. Van egy nagyon érdekes elmélete, az emberi szükségletekről. Sokan kutatják azt, hogy az ember szükségletei (akár biológiaiak, akár szellemiek, akár lelkiek), hogyan is működnek, mi a sorrendjük, köztük Malinowski is. Ő az mondja, hogy az embernek az első három szükséglete (amúgy összesen hetet említ) az anyagcsere (1), a szaporodás (2), és a testi komfort (3). Azt is állítja, hogy a kultúrákban (mindegyikben) meg van az erre adott válasz. Mert minden kultúra lényege az, hogy az emberek szükségleteit betöltse, ezáltal az ember harmóniában lehessen magával és a másik emberrel. Az első szükségletre az anyagcserére adott válasz a étel és ital stb. előteremtése, a másodikra, a szaporodásra, a rokonság, a harmadikra, a testi komfortra, a menedék, avagy az otthon. Magyarra lefordítva: minden embernek igénye van arra, hogy eleget tudjon enni, inni, családi közösségben legyen és otthonra találjon. Azt hiszem ehhez nem kell tudósnak lenni, hogy tudjuk ezt és egyet értsünk vele.
A mai igénk ez utóbbival az otthonnal foglalkozik. (Bár előrebocsátom, hogy a többi is elő fog kerülni, ilyen vagy olyan formában.) Abban az időben született ez az igeszakasz, amikor Izrael népe fogságban volt. Ez a „fogság” nem azt jelenti, hogy bezárva voltak, hanem azt, hogy a Babiloni Birodalom hódítási törekvéseinek áldozatul eső Izrael népességének jó részét deportálták a birodalom másik végébe, hogy ezáltal, elszakítva gyökereiktől, otthonuktól elejét vegyék a függetlenségi törekvéseknek, a lázadási kedvnek. Így a gyökereitől és otthonától megfosztott nép leghőbb vágya természetesen a hazatérés lett. Ez a vágy az, amit a nép Isten elé vitt, és az Úr meghallgatta őket. Ézsaiáson keresztül az Úr meghirdette „Jákób törzseinek helyreállítását” és „Izráel visszatérítését”. Reménységet, sőt ígéretet adott arra, hogy hazatérhetnek.
Ha csupán elemeznénk az igét, akkor itt meg is állhatnánk. Hiszen a Bibliából nyilvánvaló, hogy Isten betartotta ígéretét és hazavezette a népet, több évtizednyi fogság után. Sőt az újkori történelem is az Úr szavahihetőségét bizonyította, hiszen 1948-ban megalakult a modern Izrael állam, és milliók költöztek újra „haza”. Nyilvánvaló azonban, hogy nekünk ma tovább kell mennünk, hiszen a történelmi igazságokon mellet, sőt azokon túl van üzenetünk ma.
Egy nagyon „korszerű” igéről van szó, kettős értelemben. Egyrészt nagyon kapcsolódik ahhoz a korhoz, és annak a kornak az aktuális problémáihoz, amiben született, másrészről pedig, ma is igen aktuális! Tudniillik valóban nekünk is – csakúgy, mint bármely kor emberének – vannak szükségleteink, amelyek között az otthon az elsők között szerepel. Azonban nem csak fizikai szinten (persze úgy is), hanem lelki szinten is. Az ember, az isteni teremtettségből fakadóan test és lélek. Ennek egysége megmaradásához nem csak a „testi komfort” kell, ahogyan Bronisław Malinowski megfogalmazta az elméletében, amely alatt menedéket és otthont értünk, hanem a „lelki komfort”-ra is nagy szüksége van. Hogy ne csak a teste, de lelke is menedékre, otthonra találjon. Erre hív ma bennünket az ige, találjunk otthonra a szónak lelki értelmében.
A múlt héten beszéltünk arról, hogy az ember számára alapbeállítás az Istennel való kapcsolat. Nem extra, amitől én több leszek, hanem alap, ami nélkül kevesebb vagyok, mint kellene lennem. Ma pedig arról kell beszélnünk, hogy az ember lelke csakis Istennél találhat otthonra. És itt nem arra gondolok, hogy amikor meghalunk, akkor a mennybe megyünk (persze arra is), hanem elsősorban arra, hogy ma, most, ebben az életben lelki otthonra lelhetek Istennél.
Mert mit is kapok az otthontól optimális esetben? Identitást, hiszen a családom körében élek, akik ismernek engem és elfogadnak (mondom, optimális esetben). Hozzájuk tartozom. Ez meghatároz engem. Aztán még képességek birtokába is kerülhetek, védett környezetben, otthon. Gondolhatunk itt arra például, hogy a gyerekek otthon tanulnak meg beszélni, járni, ott fejlődnek igazán. Kapok erőt is például, hiszen otthon feltöltődhetek! Mit ír az ige: „Már az anyaméhben elhívott engem az Úr, születésemtől fogva emlegeti nevemet.” Az Úr mellettem van, ő ismer, Atyaként emlegeti a nevem, szeretettel. Gyermeke vagyok, hozzá tartozhatok. „Éles karddá tette számat, keze ügyében tartott engem. Hegyes nyíllá tett, tegzébe dugott engem.” - csodálatos lehetőségeket ad nekem. Képességeket, tehetséget, hogy olyan legyek mint senki más, mégis Őrá hasonlítsak, mint mindenki más. És végül feltöltődhetek, és kaphatok erőt akkor is, amikor más nem tud adni: „Istenemnél megvan rá az erőm” - írja Ézsaiás.
Szárnyaid árnyékában keresek oltalmat” (Zsolt 57,2) – írja az 57. zsoltár. Isten nem csupán alapbeállítás és kapcsolat a számomra, hanem menedék, otthon is. Ahol a helyemen vagyok, ahol értékelnek, ahol szeretnek, ahonnan erőt meríthetek. Ez egy olyan fantasztikus ajándék, amit nem lehet eléggé megköszönni, nem lehet elég hálásnak lenni érte. Megvan a szabadságom arra, hogy „lelki-nomádként” ide-oda vándoroljak és kutatgassam az igazi lelki otthont. De miért tenném, ha mindenható Isten önmagát kínálja fel nekem menedékként, otthonként…?
Most már csak az a kérdés, hogy hogyan juthatok haza? Itt van előttünk, a küszöbön állunk szinte, ahová Isten üzenete – Ézsaiás szavain keresztül – hozott bennünket, de hogyan jutunk be a „házba”, haza?
Ezen a héten két napot Pesten voltam, az egyetemen, ahol levelező hallgatóként tanulok. Pénteken este, vagyis inkább éjszaka értem vissza Ajkára vonattal. Odaértem a házunk elé, bedugtam a kulcsot a zárba, és nem működött! Nem tudtam kinyitni az ajtót, mert belül benne maradt a kulcs. Ott álltam a küszöbön, karnyújtásnyira az otthon melegétől (átvitt értelemben és szó szerint is), és nem tudtam bemenni. Hát, testvérek, az Úr, mint otthon is pontosan így működik. Nem lehet bemenni, nem lehet benyitni, csak ha belülről nyitják ki. De mégis kinél van a kulcs? Ki van odabent, aki kinyithatná az ajtót, hogy lelki otthonra leljek? […] Jézus Krisztus. Ő mondja: „én vagyok a juhok ajtaja. […] Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be, az megtartatik, bejár és kijár, és legelőre talál. […] én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” (Jn 10,7b.9.10b)
Egy dolgunk van csak, hogy kopogjunk. Hittel bekopogjunk, Jézusba kapaszkodva, mert az ajtót ugyanabból a fából ácsolták, mint a keresztet. A keresztet, ami értünk van. Ha felismerjük ezt, hogy ha hittel megragadjuk, ha kérjük őt, akkor lelki otthonra találunk. Olyanra, amely nem függ a helytől, a lokációtól, nem függ a körülményektől, mert maga az Úr az, aki az otthonunk.
Erre szükségünk van, kár is tagadni. Erre minden embernek szüksége van! Valaki már tudja ezt, valaki pedig még nem. Aki pedig tudja, aki már otthonra talált, annak feladata az, hogy beinvitálja azokat, akiknek még nincsenek „odabent”. „népek világosságává teszlek, hogy eljusson szabadításom a föld határáig” - így fejezi be Ézsaiás. És szinte teljesen ugyanezt mondja Jézus a tanítványainak is, feltámadása után: „erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt a föld végső határáig.” (Apcsel 1,8) A Lélek adja meg, hogy minél többek a mi szavunkra, a mi életünk hitvallása mentén jussanak el a lelki otthonba.
Ámen

Megjegyzések

  1. Ezzel a Malinowski-féle elmélettel már volt szerencsém korábban találkozni, és azt hiszem, hogy ha szigorúan a biológiai/materiális dolgok felül nézzük, akkor 1000%-ban igaza van.

    Ha viszont a dolog "lelki/spirituális" részét vizsgáljuk, akkor a legfontosabb talán lemaradt: az Úrral való kapcsolat. Ha az ténylegesen megvan, akkor kvázi minden van.

    Még az jutott eszembe, hogy jó 10-11 éve hallottam egy történetet. Talán egy kínai egyetemen történt. A filozófia-professzor kitett a hallgatói elé egy nagy üveget, és mellé különböző nagyságú köveket és egy marék homokot.
    A feladat az volt, hogy meg kellett tölteni az üveget a kint lévő tárgyakkal, de az igazi csavar nem is az volt benne, hogy a végére semmi sem maradhatott az üvegen kívül, hanem hogy a köveket a szükségleteikként fogják fel, és úgy kezdjék el rakosgatni.

    A vége az lett, hogy a prof. először a nagyobbakkal kezdte el, a marék homok a legvégére maradt. És közben mondta a bölcsességeket...
    (Utólag visszaolvasva logikusnak tűnik a dolog, de ott elsőre... )

    Remélem, hogy sokak számára az Úrral való kapcsolat a legnagyobb kő - hiszen tényleg csak Nála lelhetünk igazi Otthonra!

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mi a különbség az evangélikus, a katolikus és a református úrvacsora/áldozás között? (Evlelkész podcast #13)

Sült hal és reformáció (prédikáció, Reformáció ünnepe, 2020.10.31.)

A kenyér öröme (prédikáció, Padragkút-Ajka, Böjt 4. vasárnapja, 2017.03.26.)