Jelmez nélküli farsang (prédikáció, Vízkereszt ünnepe utáni 2. vasárnap, 2019.01.20.)

textus: Jer 17,12-14

„12 Ó, dicső trónus, kezdettől fogva felséges a hely, ahol szentélyünk áll! 13 Uram, te vagy Izráel reménysége, megszégyenülnek mind, akik elhagynak téged. A tőled elpártolók nevét a porba írják, mert elhagyták az Urat, a friss víznek forrását. 14 Gyógyíts meg, Uram, akkor meggyógyulok, szabadíts meg, akkor megszabadulok, csak téged dicsérlek.”

Bár még benne vagyunk a karácsonyi ünnepkörben, hiszen a Vízkereszt utáni vasárnapok még ide tartoznak, egészen a böjtig, de mégis már szinte senki sem gondol a karácsonyra. Maximum a megmaradt szaloncukor, vagy mézeskalács majszolása, vagy a karácsonyfa kivitele (ha még nem történt meg) közben, amikor megpróbáljuk úgy kitenni a fenyőt, hogy minél kevesebb tűlevél ágyazódjon be a szőnyegbe, vagy rejtőzzön el a padlón. Ez – nekem – legtöbbször nem sikerül és (ki tudja hogyan) még áprilisban is képes egy-egy tűlevél belefúródni a talpamba.

Másrészt pedig itt van már a farsang is. Különleges, bár ma már inkább csak a gyerekek számára, fontos időszak ez. A jelmezek, álarcok, fánkok és a mulatság időszaka ez. Nem véletlen, hogy a mai oltár előtti ige (Jn 2,1-11) is egy mulatságról, a kánai menyegzőről szóló történet. Persze nem a farsang miatt volt ez az ige, hanem a farsang kapcsolódik (többek között) ehhez az igéhez.

Mert miről is szól a farsang? Nem én vagyok, de mégis én! Hogy egy kicsit más lehetek a jelmezemben, az álarcom rejtekében, de mégis (talán pont ezért) önmagam lehetek a felhőtlen szórakozásban. A farsangi mulatság tulajdonképpen egy olyan alkalom, ahol ott vagyok, de mégsem én vagyok ott! Ez egy nagyon különleges és izgalmas tapasztalat, nem véletlen, hogy ilyen népszerűek a jelmezes, beöltözős bulik. Nyilván, ezért egyre népszerűbb a Halloween is, amely tulajdonképpen az angolszász világ farsangja.

Jó a farsang, én is szeretem (különösen a fánkot), de a hétköznapokban nem jó „farsangolni”. Ez alatt azt értem, hogy amíg „jelen vagyok, de mégsem vagyok jelen” állapot egy farsangi bulin izgalmas, érdekes és helyénvaló, addig a hétköznapokban egyáltalán nem. Ugyanis, ha szerepet játszom, ha nem önmagamat adom, nem önmagam vagyok, vagy éppen „álarcot” veszek magamra és másnak mutatom magam, mint aki vagyok, vagy éppen csak „testben” vagyok jelen, de lélekben valahol egészen máshol vagyok stb., akkor semmi nem lesz teljes értékű az életemben. Sem a tapasztalatok, sem viszonyok, sem elismerések, sem az elmarasztalások, sem a dicséretek, sem pedig a kapcsolatok! Triviálisnak tűnik, de igazi megélt élet titka, hogy jelen tudjak lenni! De úgy tényleg! Egész valómmal, testestül-lelkestül! És a mai igénk pontosan erre hív bennünket! A tudatos jelenlétre, mégpedig első sorban az Istennel való kapcsolatban való tudatos jelenlétre.

Ennek a tudatos jelenlétnek a kiindulópontja azonban nem a mi erőfeszítésünk. A mai igénk ezt írja: „Ó, dicső trónus, kezdettől fogva felséges a hely, ahol szentélyünk áll!” Izrael népe számára, a prófétai időkben, a jeruzsálemi templom jelentette azt a stabilitást, hogy az Isten ott van velük. Már régen nem áll az a szentély (ahogyan Jeremiás nevezi a templomot). Sőt már az utódjából is csak egy fal, az un. Siratófal áll. Keresztény emberként azonban tudjuk, hogy az Isten jelenléte nem emberi építményektől, még templomoktól sem függ. Hanem egyes egyedül attól, hogy Ő adja e számunkra, vagy sem! És ő adja! Az Isten valóságos jelenléte adott az ember számára! „Ó, dicső trónus, kezdettől fogva felséges a hely, ahol szentélyünk áll!” Milyen gyönyörű ennek a szinte himnusz szerű szakasznak a megfogalmazása! „Kezdettől”! Milyen szóval kezdődik Biblia és az egész világ története? „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” (1Móz 1,1) Nos, ettől a ponttól a világ létre hívásának pillanatától, az Isten valóságos jelenléte a világ és az ember számára adott! Milyen hatalmas csoda ez!

A kérdés „csupán” az, hogy mi jelen tudunk-e lenni valóságosan? Nem csak „felibűl-harmadábúl”, nem csak egy kifacsart farsangi mulatságként, igen is meg nem is, hanem valóságosan! Amikor az ember imádkozik, akkor mindig azt várja, hogy az Isten jelenlétét megérezze, vagy hogy szóljon, tegyen valamit az Isten. De mivel az imádság elsősorban kapcsolat (és nem információáramlás), ezért legalább annyira fontos, hogy mi is benne legyünk, teljes lényünkkel, valóságosan.

Ez nem egyszerű dolog, de legalábbis nem automatikus, hogy „becsukom a szemem, összekulcsolom a kezem és akkor máris jó lesz”. Nem! És ha nem sikerül elsőre, másodikra, sokadikra, akkor se adjuk fel, mert az imádság nem egy instant dolog.

Jeremiás próféta is küzdött ezzel. Hiába volt Isten nagy embere neki is ott kellett lennie egészen, és neki se ment mindig úgy, ahogy szerette volna. Viszont a mai igében adott számunkra egy segítséget, vagy ha úgy tetszik egy „új” komponenst az imádsághoz. „Ó, dicső trónus, kezdettől fogva felséges a hely, ahol szentélyünk áll! Uram, te vagy Izráel reménysége, megszégyenülnek mind, akik elhagynak téged. A tőled elpártolók nevét a porba írják, mert elhagyták az Urat, a friss víznek forrását. Gyógyíts meg, Uram, akkor meggyógyulok, szabadíts meg, akkor megszabadulok, csak téged dicsérlek.” Mit tesz ebben az egész szakaszban Jeremiás? Dicséri, dicsőíti az Istent! Nem kér, nem ad hálát, nem panaszkodik (ezeket amúgy mind lehet, szabad, sőt kell is az imában), hanem dicsér! Méltatlanul elfeledett, de legalábbis háttérbe szorult formája ez az imának. A dicséret olyan imaforma, aminek a központjában az Isten és az ő létezése van. Önmaga miatt dicséri Őt az imádkozó, nem pedig azért, amit tett! A dicséretben/dicsőítésben az imádkozó tényeket mond ki, vall meg Istenről, Jeremiás: dicsőnek, reménységnek, „friss víznek”, gyógyítónak, szabadítónak vallja meg az Urat.

Azt szokták mondani, hogy az imádság beszélgetés az Istennel. És valahol ez igaz, de ennél sokkal több is! Mert az imádság a valóságos jelenlét alkalma. Az Istené (ami adott) és az enyém (amiért tenni kell). És éppen ezért az imában nem kell mindig „mondani” valamit. Úgy értem nem kell állandóan információt közölni az Istennel rólam/tőlem! Mintha nem tudná… Ez persze nem azt jelenti, hogy ne mondjam el neki mindazt, ami bennem van, amit kérni szeretnék, vagy amiért hálát adok! Dehogynem! Csak azt akarom most kihangsúlyozni, hogy az ima ennél sokkal mélyebbre is tud menni! És ahogyan az Istennek nincsen szüksége arra, hogy elmondjuk neki a dolgainkat, ugyanúgy arra sincsen szükséges hogy a dicséretben elmondjuk neki az Ő dolgait! De mégis tesszük, mert NEKÜNK van erre szükségünk!

Sokszor nehéz imádkozni! Hányszor hallottam már azt, hívektől, hogy „Már nem is tudom, hogy mit mondja az Istennek! Mert már annyiszor elmondtam!/Hogyan fogalmazzam másképpen!/Hogyan kérjem jobban?” És ebből jön a feszültség, hogy „biztos rosszul imádkozom”, „nem hallgat meg az Isten”, „rossz vagyok”, stb. Ilyen helyzetekben is segítsen bennünket Jeremiás: nem kell mindig valamit mondani! Csak valljuk meg, hogy az Úr az Istenünk, hogy Ő mit jelent nekünk, hogy Ő milyen! Hogy dicső, hogy hatalmas, hogy teremtő, hogy gyógyító, hogy szabadító… vagy éppen az, ami a szívünkben van! És ezzel – higgyük el – a saját tudatos jelenlétünket is munkáljuk. Hogy tényleg itt vagyok, most tényleg az Isten jelenlétében vagyok, tudatosan, hittel! Azzal a hittel, amit megvallok. Kevésnek érzem az imám szavait? Dicsérjem az Istent! Nincsenek már szavaim sem? Dicsőítsem az Urat!

Legyen a dicséret imádságunk mindennapi lélegzetvétele! Ámen