Bűnös vagyok? (prédikáció, Vízkereszt ünnepe utáni 1. vasárnap, 2019.01.13.)

textus: Ézs 48,6b-11

„De mostantól fogva új dolgokat hirdetek neked, rejtett dolgokat, melyekről még nem tudsz. 7 Most teremtem őket, nem pedig régen, ezelőtt nem hallottatok róluk; nem mondhatod, hogy tudtál róluk. 8 Nem hallottad, nem is tudtad, sohasem volt nyitva a füled. Tudtam én, hogy milyen hűtlen vagy, születésed óta hitszegőnek hívnak. 9 Csak nevemért tűrtem ilyen sokáig, dicsőségemért fékeztem magam, és nem pusztítottalak el. 10 De megolvasztottalak, mint az ezüstöt, a nyomorúság kohójában próbára tettelek. 11 Önmagamért, önmagamért cselekszem, hogy engedhetném, hogy gyalázzanak? Nem adom másnak dicsőségemet!”

Meghallgatnád? Katt ide!

A 21. század embere nem nagyon tud mit kezdeni a bűnnel, mint olyannal. Persze – úgy gondoljuk – értjük a fogalmat: valami rosszat tenni. Bár ez a meghatározás „több sebből is vérzik”, ugyanis rögtön eszünkbe juthatnak Babits halhatatlan sorai: „vétkesek közt cinkos aki néma” (Jónás könyve, Harmadik rész), és akkor már mindjárt tágul ez a fogalom. Meg persze ott vannak mulasztások, amikor tenni kellett volna valamit, de nem tettük. De még ebben az esetben is azt mondanánk, hogy „jó, akkor kb. most már tudjuk mit jelent a bűn: tettek, mulasztások, és ha nem akadályozom meg a rosszat”. Vallásos szempontból műveltebbek rögtön hozzá is tehetnék, hogy azért a Tízparancsolat kb. lefedi ezeket, de legalábbis érinti mindazt, amit a „nyugati” világban (bár, amúgy nagy részben az egész világon) bűnnek tartanak az emberek.

De sajnos – bármennyire is furcsa ilyet hallani szószékről – ez sem fedi le a valóságot. Ugyanis még tovább gondolva, ott vannak azok az emberek, akik nem tartanak bűnnek olyan dolgokat mint pl. a lopás, vagy a gyilkosság. Nem arról van szó, hogy tudják, hogy rosszat tesznek, de mégis megteszik, hanem olyanok, akik nem is tartják rossznak. Vannak ilyenek szép számmal, sokkal többen mint gondolnánk. Ugyanis sokan el is követik ezeket, de sokan azonban nem. De nem azért nem követik el, mert rossznak gondolják, hanem azért, mert félnek a büntetéstől, a retorziótól. Az ő szemükben ez nem rossz. Erre viszont azt mondhatjuk, hogy „de a többség úgy gondolja, hogy rossz, úgyhogy ez már stabil rendszer”. De el kell árulnom, és szerintem nem titok előttünk, hogy nem mindig a többségnek van igaza!

Nos, most már elég ebből a gondolatkísérletből. Röviden összefoglalva: az, hogy mi a bűn az – emberi szempontból – rettentően szubjektív, akár egyénenként is változó lehet. Éppen ezért van szükség a jogra, amely – jobb esetben – egy olyan konszenzus, amihez egy adott társadalom tudja tartani magát.

És pontosan ez a jogilag meghatározott bűn-fogalom az, ami leterhelte a bűn fogalmát a kereszténységben is. Pedig a hit kapcsán nem beszélhetünk bűn fogalomról csupán jogi értelemben. Mivel az Isten nem adott mindenre kiterjedő listát, vagy „büntető törvénykönyvet”, hogy mit szabad, meg mit nem, ezért nem is érdemes a cselekedetek, a tettek mentén keresni a megoldást arra, hogy micsoda is a bűn. Ugyanis bárhogyan is akarnánk (mi emberek) meghatározni, jól körülírni a bűnt, mint olyat, mindig lenne olyan ember, aki másképpen gondolkodik, hiszen mindannyian a saját nézőpontunkat képviseljük végső soron, amely lehet nagyon más mint másoké.

De közben érezzük azt is, hogy valami megoldásnak lennie kell. Ez a megoldás pedig nem más, mint egy szilárd pont, egy olyan, ami „objektív”, ami nem részrehajló. És itt helyes lesz az „amit” „aki”-re kicserélni, hiszen ez nem lehet más, mint a Mindenható Isten! Mert a bűn mindig viszonyítás kérdése, végső soron mindig szubjektív. De az egyetlen helyes út ebben a helyzetben, ha viszonyításunk kizárólag az Istentől, az ő „objektív” személyétől függ.

És az eddig tárgyalt kérdés azért annyira égető, mert a bűn ott van mindnyájunk életében! És nem is kicsit! És ezzel kapcsolatban Ézsaiás próféta sorai kíméletlenek: „Tudtam én, hogy milyen hűtlen vagy, születésed óta hitszegőnek hívnak”- mondja az Úr. Ez bizony egy kegyetlen tény… Ó, de félreértés ne essék, nem az Isten kegyetlen, hanem mi! Mert bizony – bár eredetileg Izrael népének szóltak – ezek a szavak, ma ránk is érvényesek. Ahogyan Pál írja: „mivel mindenki vétkezett, és nélkülözi Isten dicsőségét” (Róm 3,23). Számba sem tudjuk venni az életünkben mindazt, ami véteknek számít. Sem minőségileg (erről beszéltünk eddig), és így nyilvánvaló, hogy mennyiségileg sem.

De akkor mégis mi van ilyenkor? Hol a megoldás? „Csak nevemért tűrtem ilyen sokáig, dicsőségemért fékeztem magam, és nem pusztítottalak el. […] Önmagamért, önmagamért cselekszem, hogy engedhetném, hogy gyalázzanak? Nem adom másnak dicsőségemet!”- írja a mai igénk. És ezekből a sorokból egy kegyelmes Isten alakja rajzolódik ki! Egy olyan Istené, aki teljes mértékben tisztában van azzal, hogy milyenek vagyunk, hogy töredékes a létünk ebben a világban. Teljes mértékben tisztában van azzal is, hogy milyen büntetést érdemelnénk még így (még ebben a töredékes állapotban is), de Ő mégsem így cselekszik! Nem a mi érdemeinkért, hanem egyes egyedül önmagáért! Első olvasásra/hallásra úgy tűnhet, hogy ez milyen önző dolog; „csak önmagamért”! DE! Ézsaiás még nem tudta, mi ma azonban már tudjuk, hogy ez az „önmaga” a legteljesebben és legvilágosabban, Jézus Krisztusban jelent meg! Őbenne, akiben ott volt az Isten teljessége (Kol 2,9), akiben maga az Isten lett emberré! Az Ő szolgálata, keresztje az az „önmaga”, amibe kapaszkodva tudott, nem tudott, körvonalazható, vagy éppen homályos bűneinket letehetjük és szabadulhatunk tőlük. Éppen ezért ki kell mondanunk, hogy a bűn, csakúgy mint bűnbocsánat kapcsolat és nem tettek kérdése!

A mentálhigiénében van egy alapszabály: minden, ami kapcsolatban romlott el, csak kapcsolatban gyógyulhat meg! És ez igaz az Istennel való kapcsolatunkra is! Mert a bűn nem az, hogy rosszat teszünk, mulasztunk, félrenézünk, stb., hanem az, hogy távol vagyunk az Istentől! Ez minden rossznak a forrása. A tetteink csak „tünetek”, a „betegség” maga az Istentől való távolság! És ez csak a Vele való kapcsolatban, Krisztus által gyógyulhat!

Ez az az „új dolog”, amiről Ézsaiás beszél. Nem abban az értelemben új, hogy eddig nem volt nyilvánvaló. De nagyon is az volt (erről beszéltünk a múlt héten), hanem abban az értelemben, hogy számunkra új. Mert bár már legtöbben hallottuk, de vajon meg is hallottuk? És vajon újra és újra meghallottuk? Mert erre az „új”-ra naponként szükségünk van! Így hát, amikor az Isten elé állunk, amikor tudatosítjuk, hogy most az Ő színe előtt vagyunk, akkor legyünk készek a változásra! Legyünk készek arra, hogy az Isten átformáljon, megtisztítson bennünket. És ettől nem valamiféle „idegenek” leszünk, hanem megtelik az életünk az Ő szeretetével, kegyelmével és olyanok leszünk, amilyennek lennünk kell, amilyennek ő megálmodott bennünket a teremtés hajnalán!

Ő adjon ehhez erőt, hitet és kitartást nekünk! Ámen