Böjt és aranyhal (prédikáció, Hatvanad vasárnap, 2019.02.24.)
textus:
Zsid 2,1-4
„1 Ezért tehát még jobban kell figyelnünk a hallottakra,
hogy valamiképpen el ne sodródjunk. 2 Mert ha az angyalok által
hirdetett ige olyan erős volt, hogy minden törvényszegés és
engedetlenség megkapta igazságos büntetését, 3 akkor hogyan
menekülünk meg mi, ha nem törődünk ilyen nagy üdvösséggel,
amelyet az Úr hirdetett először? Azok pedig, akik hallották,
megerősítették ezt számunkra, 4 Isten pedig velük együtt tett
bizonyságot jelekkel és csodákkal, sokféle erővel és a
Szentlélek ajándékaival, amelyeket akarata szerint osztott szét.”
Mindig nagy érdeklődéssel követem azokat a híreket, amikor embereket és aranyhalakat hasonlítanak össze. Hogy egészen pontosan fogalmazzak; amikor az embert és az aranyhalat hasonlítják össze. Elsőre talán nevetségesnek tűnhet, több szempontból is a dolog. Egyrészt enyhén szólva furcsa, hogy valaki ilyen téma iránt érdeklődik, másrészt pedig hogyan is lehetne egy aranyhalat és egy embert összehasonítani! Hiszen az ember mérhetetlenül fejlettebb, mint egy hal, nem? Melegvérű, hatalmas méretű aggyal (amit persze nem mindig használ ki), összehasonlíthatatlanul fejlettebb szervezettel. Meg, különben is, miért pont aranyhal? Nos, ez utóbbi kérdésre nem biztos, hogy választ fogunk kapni, de azért ne bízzuk el magunkat túlságosan! Bár az kétségtelen, hogy sok, mondhatni a legtöbb tekintetben (már amilyen összehasonlításokat egyáltalán tenni lehet) az ember végtelenül túlszárnyalja az aranyhalat, pl.: az aranyhal memóriája 14 másodperc, mi, emberek pedig akár évtizedek távlatából is emlékszünk egy csomó mindenre. Persze az aranyhalnak áldásos ez a 14 másodperc, mert így nem unja halálra magát kis méretű akváriumában… Azonban…! „Köszönhetően” a technikai fejlődésünknek az ember egy dologban már biztosan lemaradt az aranyhaltól: a koncentráció, a teljes és osztatlan odafigyelés tekintetében. Jelenleg az aranyhal 9 másodpercig tud egy dologra teljesen odafigyelni, az ember már csak 8,25 másodpercig. És, hogy miért mondtam, hogy „már”, meg hogy „ a technikai fejlődésnek köszönhetően”, azért, mert amíg ma ez 8,25 másodperc, addig a kétezres évek elején ez még 12,5 másodperc volt. Tehát az ember (ha akar) akkor (csupán) 8,25 mp-ig képes teljes és osztatlan figyelemre valaki, vagy valami iránt. Ezt követően biztosan más „dolgok” is megragadják a figyelmét, hála annak a döbbenetes mennyiségű információnak, ami ránk ömlik. Ez jelen állás szerint, praktikusan azt jelenti, hogy abban a kb. 5 percben, amióta a prédikáció tart – a legjobbat feltételezve – kicsivel több, mint harminc egyéb dolog ragadta meg hosszabb-rövidebb ideig a figyelmünket, az előttünk ülő tarkójától kezdve a kivetítőn át, egészen a beszűrődő napfényig… Ezzel persze nem minősítek senkit, egyszerűen ilyenek vagyunk, ennyire vagyunk képesek a tényleg osztatlan figyelem, az abszolút koncentráció tekintetében.
Izgalmas
ezzel szembesülni a mai igénk tekintetében. „Ezért
tehát még jobban kell figyelnünk a hallottakra, hogy valamiképpen
el ne sodródjunk.”- írja a
szentíró, a Zsidókhoz írt levél névtelen szerzője. Bár ő –
nyilvánvalóan a kétezres évek előtt élt, tehát ő és
kortársai koncentrációja megelőzte egy aranyhalét, de már ő is
érezte, sőt tudta, tapasztalta azt, hogy a figyelemnek az élet
minden területén, így a spiritualitásban is nagy jelentősége
van. Főleg abban a tekintetben, hogy ha az Istennel való
találkozásunkat, találkozásainkat kapcsolatnak tekintjük.
Márpedig annak tekintjük, s így ki tudjuk mondani azt, hogy mint
minden kapcsolatban, a másikra való odafigyelés az egyik
kulcsmomentum a kapcsolat hosszú távú életben tartása
szempontjából.
Ebben
az esetben felmerül a kérdés: Hogyan képes az ember kapcsolatban,
őszinte kapcsolatban lenni az Istennel, ha nem képes a figyelmét
8,25 másodpercnél tovább fenntartani? Mert az Isten csakis a
legjobbat érdemli kapcsolatunkban is, márpedig az az osztatlan
figyelem… Nem tudunk kibújni a bőrünkből, a Mindenható ezt
nagyon pontosan tudja, hiszen ő alkotott bennünket. Éppen ezért
megadta annak is a lehetőségét, hogy mégis, eme lesújtó számok
ellenére is, minőségi kapcsolat jöhessen létre köztünk is
közte. És hogy hogyan…?
Ma
– az egyházi év szerint – Hatvanad vasárnapja van. Abszolút
evangélikus „vizeken” járunk a böjtelő három vasárnapján,
Hetvened, Hatvanad és Ötvened vasárnapján. (A nevüket onnan
kapták, hogy kb. hetven, hatvan és ötven nap van még húsvétig.)
Ezeket a vasárnapokat – melyek még az ókeresztény időkből
származnak – már csak az evangélikus egyház tartotta meg a maga
jelentésében, és
összefoglalóan böjtelő
vasárnapoknak nevezzük
őket. Miért van szükség ezekre a vasárnapokra? Hát azért, mert
nem sodródhatunk bele a böjtbe csak úgy! Mert bár a böjtnek,
amely a húsvét misztériumára, a feltámadás csodájára készít
fel bennünket minden évben, (csakúgy mint az adventnek, amely
szintén egy felkészülési időszak, csak éppen karácsony ünnepe
előtt), saját jelentése van, önálló szerepe és méltósága!
Ez pedig nem más mint az odaadó figyelem. Az egész böjt –
többek között – arról szól, hogy megpróbálunk odafigyelni
még jobban, mint általában, még mélyebben mint szoktunk.
És
mire/kire
figyelünk? Nyilvánvalóan a Mindenható Istenre, de nem csak úgy,
hanem különleges módon. „Ezért tehát még jobban
kell figyelnünk a hallottakra, hogy valamiképpen el ne sodródjunk.
[eddig erről volt szó, és a
szentíró folytatja]
Mert ha az angyalok által hirdetett ige olyan erős volt, hogy
minden törvényszegés és engedetlenség megkapta igazságos
büntetését, akkor hogyan menekülünk meg mi, ha nem törődünk
ilyen nagy üdvösséggel, amelyet az Úr [ti.
Jézus] hirdetett először?”
Itt van hát a figyelem fókuszpontja: Jézus Krisztus! Ő az, akire,
akinek a tanítására és személyére oda
kell figyelni minél jobban a
böjtelő időszakában (is). Mert,
hogy ha rákanyarodunk a nagyböjtre, s majd utána
húsvét ünnepére, akkor
felkészültek legyünk, s meg tudjunk ragadni valamit abból a
mérhetetlen csodából, amit Ő tett értünk! A tanítás, a
kereszt, az üres sír… Sokkal hatalmasabb dolgok ezek, mint hogy
csak úgy „belepottyanjunk”!
De
hogyan lehetséges odafigyelni, mikor annyi minden vonja el a
figyelmemet? Úgy, hogy hittel kérjük az Isten Szentlelkét. „Isten
pedig velük együtt tett bizonyságot jelekkel és csodákkal,
sokféle erővel és a Szentlélek ajándékaival, amelyeket akarata
szerint osztott szét.”-
így fejeződik be a mai szakasz.
Az Úr mellettünk van ebben a küzdelemben is, az odafigyelés
küzdelmében. Elküldte az Ő Szentlelkét, aki akár egy mágnes a
emberfeletti módon odavonzza figyelmünket Krisztushoz (hogy ilyen
képzavarral éljek)! Mert az odafigyelés, a Krisztusra odafigyelés
képessége is ajándék, mégpedig a Szentlélek ajándéka!
Őrá,
a Szentlélekre van szükségünk, hogy odakössön bennünket és
figyelmünket a Krisztushoz. Miért? Azért mert benne, és hitünk
szerint, csakis egyedül benne lehet üdvösségünk, az Atyaistenhez
való eljutásunk ebben az életben, és az eljövendőben, a
másikban is! Milyen fantasztikus dolog, hogy az Isten nem hagy
bennünket magunkra egyre fogyó, koncentrálni egyre kevésbé tudó
odafigyelési képességünkkel, hanem annak ellenére is magához
vonz bennünket! Dicséret és dicsőség neki érte! Ámen
Ennél szebb szavakat, gondolatokat (azt hiszem) nehéz lett volna a böjtelőben a híveknek adni - köszönöm szépen, hogy én is kaphattam belőle! :-)
VálaszTörlés