Böjt és aranyhal (prédikáció, Hatvanad vasárnap, 2019.02.24.)


textus: Zsid 2,1-4
1 Ezért tehát még jobban kell figyelnünk a hallottakra, hogy valamiképpen el ne sodródjunk. 2 Mert ha az angyalok által hirdetett ige olyan erős volt, hogy minden törvényszegés és engedetlenség megkapta igazságos büntetését, 3 akkor hogyan menekülünk meg mi, ha nem törődünk ilyen nagy üdvösséggel, amelyet az Úr hirdetett először? Azok pedig, akik hallották, megerősítették ezt számunkra, 4 Isten pedig velük együtt tett bizonyságot jelekkel és csodákkal, sokféle erővel és a Szentlélek ajándékaival, amelyeket akarata szerint osztott szét.”




Mindig nagy érdeklődéssel követem azokat a híreket, amikor embereket és aranyhalakat hasonlítanak össze. Hogy egészen pontosan fogalmazzak; amikor az embert és az aranyhalat hasonlítják össze. Elsőre talán nevetségesnek tűnhet, több szempontból is a dolog. Egyrészt enyhén szólva furcsa, hogy valaki ilyen téma iránt érdeklődik, másrészt pedig hogyan is lehetne egy aranyhalat és egy embert összehasonítani! Hiszen az ember mérhetetlenül fejlettebb, mint egy hal, nem? Melegvérű, hatalmas méretű aggyal (amit persze nem mindig használ ki), összehasonlíthatatlanul fejlettebb szervezettel. Meg, különben is, miért pont aranyhal? Nos, ez utóbbi kérdésre nem biztos, hogy választ fogunk kapni, de azért ne bízzuk el magunkat túlságosan! Bár az kétségtelen, hogy sok, mondhatni a legtöbb tekintetben (már amilyen összehasonlításokat egyáltalán tenni lehet) az ember végtelenül túlszárnyalja az aranyhalat, pl.: az aranyhal memóriája 14 másodperc, mi, emberek pedig akár évtizedek távlatából is emlékszünk egy csomó mindenre. Persze az aranyhalnak áldásos ez a 14 másodperc, mert így nem unja halálra magát kis méretű akváriumában… Azonban…! „Köszönhetően” a technikai fejlődésünknek az ember egy dologban már biztosan lemaradt az aranyhaltól: a koncentráció, a teljes és osztatlan odafigyelés tekintetében. Jelenleg az aranyhal 9 másodpercig tud egy dologra teljesen odafigyelni, az ember már csak 8,25 másodpercig. És, hogy miért mondtam, hogy „már”, meg hogy „ a technikai fejlődésnek köszönhetően”, azért, mert amíg ma ez 8,25 másodperc, addig a kétezres évek elején ez még 12,5 másodperc volt. Tehát az ember (ha akar) akkor (csupán) 8,25 mp-ig képes teljes és osztatlan figyelemre valaki, vagy valami iránt. Ezt követően biztosan más „dolgok” is megragadják a figyelmét, hála annak a döbbenetes mennyiségű információnak, ami ránk ömlik. Ez jelen állás szerint, praktikusan azt jelenti, hogy abban a kb. 5 percben, amióta a prédikáció tart – a legjobbat feltételezve – kicsivel több, mint harminc egyéb dolog ragadta meg hosszabb-rövidebb ideig a figyelmünket, az előttünk ülő tarkójától kezdve a kivetítőn át, egészen a beszűrődő napfényig… Ezzel persze nem minősítek senkit, egyszerűen ilyenek vagyunk, ennyire vagyunk képesek a tényleg osztatlan figyelem, az abszolút koncentráció tekintetében.
Izgalmas ezzel szembesülni a mai igénk tekintetében. „Ezért tehát még jobban kell figyelnünk a hallottakra, hogy valamiképpen el ne sodródjunk.”- írja a szentíró, a Zsidókhoz írt levél névtelen szerzője. Bár ő – nyilvánvalóan a kétezres évek előtt élt, tehát ő és kortársai koncentrációja megelőzte egy aranyhalét, de már ő is érezte, sőt tudta, tapasztalta azt, hogy a figyelemnek az élet minden területén, így a spiritualitásban is nagy jelentősége van. Főleg abban a tekintetben, hogy ha az Istennel való találkozásunkat, találkozásainkat kapcsolatnak tekintjük. Márpedig annak tekintjük, s így ki tudjuk mondani azt, hogy mint minden kapcsolatban, a másikra való odafigyelés az egyik kulcsmomentum a kapcsolat hosszú távú életben tartása szempontjából.
Ebben az esetben felmerül a kérdés: Hogyan képes az ember kapcsolatban, őszinte kapcsolatban lenni az Istennel, ha nem képes a figyelmét 8,25 másodpercnél tovább fenntartani? Mert az Isten csakis a legjobbat érdemli kapcsolatunkban is, márpedig az az osztatlan figyelem… Nem tudunk kibújni a bőrünkből, a Mindenható ezt nagyon pontosan tudja, hiszen ő alkotott bennünket. Éppen ezért megadta annak is a lehetőségét, hogy mégis, eme lesújtó számok ellenére is, minőségi kapcsolat jöhessen létre köztünk is közte. És hogy hogyan…?
Ma – az egyházi év szerint – Hatvanad vasárnapja van. Abszolút evangélikus „vizeken” járunk a böjtelő három vasárnapján, Hetvened, Hatvanad és Ötvened vasárnapján. (A nevüket onnan kapták, hogy kb. hetven, hatvan és ötven nap van még húsvétig.) Ezeket a vasárnapokat – melyek még az ókeresztény időkből származnak – már csak az evangélikus egyház tartotta meg a maga jelentésében, és összefoglalóan böjtelő vasárnapoknak nevezzük őket. Miért van szükség ezekre a vasárnapokra? Hát azért, mert nem sodródhatunk bele a böjtbe csak úgy! Mert bár a böjtnek, amely a húsvét misztériumára, a feltámadás csodájára készít fel bennünket minden évben, (csakúgy mint az adventnek, amely szintén egy felkészülési időszak, csak éppen karácsony ünnepe előtt), saját jelentése van, önálló szerepe és méltósága! Ez pedig nem más mint az odaadó figyelem. Az egész böjt – többek között – arról szól, hogy megpróbálunk odafigyelni még jobban, mint általában, még mélyebben mint szoktunk.
És mire/kire figyelünk? Nyilvánvalóan a Mindenható Istenre, de nem csak úgy, hanem különleges módon. „Ezért tehát még jobban kell figyelnünk a hallottakra, hogy valamiképpen el ne sodródjunk. [eddig erről volt szó, és a szentíró folytatja] Mert ha az angyalok által hirdetett ige olyan erős volt, hogy minden törvényszegés és engedetlenség megkapta igazságos büntetését, akkor hogyan menekülünk meg mi, ha nem törődünk ilyen nagy üdvösséggel, amelyet az Úr [ti. Jézus] hirdetett először?” Itt van hát a figyelem fókuszpontja: Jézus Krisztus! Ő az, akire, akinek a tanítására és személyére oda kell figyelni minél jobban a böjtelő időszakában (is). Mert, hogy ha rákanyarodunk a nagyböjtre, s majd utána húsvét ünnepére, akkor felkészültek legyünk, s meg tudjunk ragadni valamit abból a mérhetetlen csodából, amit Ő tett értünk! A tanítás, a kereszt, az üres sír… Sokkal hatalmasabb dolgok ezek, mint hogy csak úgy „belepottyanjunk”!
De hogyan lehetséges odafigyelni, mikor annyi minden vonja el a figyelmemet? Úgy, hogy hittel kérjük az Isten Szentlelkét. „Isten pedig velük együtt tett bizonyságot jelekkel és csodákkal, sokféle erővel és a Szentlélek ajándékaival, amelyeket akarata szerint osztott szét.”- így fejeződik be a mai szakasz. Az Úr mellettünk van ebben a küzdelemben is, az odafigyelés küzdelmében. Elküldte az Ő Szentlelkét, aki akár egy mágnes a emberfeletti módon odavonzza figyelmünket Krisztushoz (hogy ilyen képzavarral éljek)! Mert az odafigyelés, a Krisztusra odafigyelés képessége is ajándék, mégpedig a Szentlélek ajándéka!
Őrá, a Szentlélekre van szükségünk, hogy odakössön bennünket és figyelmünket a Krisztushoz. Miért? Azért mert benne, és hitünk szerint, csakis egyedül benne lehet üdvösségünk, az Atyaistenhez való eljutásunk ebben az életben, és az eljövendőben, a másikban is! Milyen fantasztikus dolog, hogy az Isten nem hagy bennünket magunkra egyre fogyó, koncentrálni egyre kevésbé tudó odafigyelési képességünkkel, hanem annak ellenére is magához vonz bennünket! Dicséret és dicsőség neki érte! Ámen

Megjegyzések

  1. Ennél szebb szavakat, gondolatokat (azt hiszem) nehéz lett volna a böjtelőben a híveknek adni - köszönöm szépen, hogy én is kaphattam belőle! :-)

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mi a különbség az evangélikus, a katolikus és a református úrvacsora/áldozás között? (Evlelkész podcast #13)

Sült hal és reformáció (prédikáció, Reformáció ünnepe, 2020.10.31.)

A kenyér öröme (prédikáció, Padragkút-Ajka, Böjt 4. vasárnapja, 2017.03.26.)