Milyen az Isten, avagy a Mátrix és az emberi képzelet (prédikáció, Szentháromság ünnepe utáni 4. vasárnap, 2019.02.03.)

textus: Jób 42,1-6

„1 Jób ekkor megszólalt, és így felelt az Úrnak: 2 Tudom, hogy mindent megtehetsz, és nincs olyan szándékod, amelyet meg ne valósíthatnál. 3 Ki akarja eltakarni örök rendemet tudatlanul? – kérded. Valóban olyasmiről szóltam, amit nem érthetek: csodálatosabbak, semhogy felfoghatnám. 4 Hallgass meg, hadd beszéljek! – kértem. Én kérdezlek, te meg oktass engem! – felelted erre. 5 Eddig még csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak. 6 Ezért visszavonok mindent, bűnbánatot tartok porban és hamuban.”

Meghallgatnád? Katt ide!

Egyik kedvenc filmem a Mátrix. Pontosabban kedvenc filmtrilógiám, mivel, hogy három, szorosan egymáshoz kapcsolódó filmről van szó. (Már többször idéztem belőlük szószéken.) És sokakkal ellentétben nekem tetszik a második és a harmadik rész is. Ha az ember túlteszi magát a film „hollywood”-i részén, akkor sok értéket lehet benne találni. Nagyon jó mondatok vannak benne, amelyek, akár a kontextusból kiemelve is, egyfajta közmondásként, szólásként megszívlelendők.

A második részben az egyik (negatív) szereplő, a Merovingi (más néven a „Francia”, [a fenti képen]) mondja ezt a mondatot: „A világban egyetlen törvény van, egyetlen biztos pont, egyetlen általános igazság: a kauzalitás. Akció-reakció, ok és okozat.” Biztosan hallottunk már a fent említett törvényéről, a kauzalitás, azaz ok-okozat törvényéről. És nem csak a filmbeli szereplő, de az emberek nagy része is így gondolkodik. Teszünk valamit, annak így vagy úgy következménye lesz, aminek meg amaz lesz a következménye, ésatöbbi. Ennek a gondolkodásmódnak egy változata a pillangóhatás is. És valljuk be őszintén, van is benne valami. Sőt, talán jól is van ez így…

Csakhogy! A kauzalitás, mint egyedüli uralkodásra vágyó törvény beszüremkedett az egyházba, hovatovább a Istenről való gondolkodásba is! Vajon hallottuk-e már ezt a mondatot: „Az Isten olyan, hogy ha jót teszek megjutalmaz, ha rosszat, akkor megbüntet.” vagy „Miért történik velem ez tragédia? Miért büntet az Isten? Mit követtem el?” Ugye ilyen és ezekhez hasonló mondatokat hallottunk már? Sőt! Talán már a mi szánkból is elhangzott, és nem is egyszer! Na, most lélekben, odabent mindenki tegye fel a kezét, aki már mondott ilyen mondatokat. […] Ugye, hogy ugye!

A mai igénk, amely Jób könyvének végső tanulsága, erre az ok-okozati istenképre reagál. Szinte minden korban, így Jób könyvének írásakor is, az ember igyekezett rendszerbe, egyetemes törvényekbe foglalni mindazt, amit tudott vagy tudni vélt az Istenről. Ma is ezt csináljuk, így „működik” az ember… És Jób könyvének idejében a kauzalitás, a viszonzás teológiája és istenképe volt az uralkodó, ahogyan talán ma is… Ha jó vagy, akkor az Isten megjutalmaz, ha rossz, akkor megbüntet. Ha Istenhez tartozol, akkor minden sikerül (de legalábbis a fontos dolgok), ha nem, akkor nem. És nyilván ebben van némi igazság! DE! Pontosan Jób könyve vetette fel a dilemmát először és őszintén, ami pedig a következő: „Van úgy, hogy jó emberekkel rossz dolgok történnek. Van olyan, hogy emberek ártatlanul szenvednek. Ez tény! Akkor most tulajdonképpen milyen is az Isten?!” A könyv – számunkra ismeretlen – írója Jób történetén keresztül mutatja be ezt a dilemmát. Azon a Jóbon keresztül, aki bizony ártatlanul szenved: elveszti vagyonát, családját, egészségét, mindenét. És mikor nincstelenül, betegen fetreng a sátrában, még a felesége is azt mondja neki: „Átkozd meg Istent, és halj meg!” (Jób 2,9) Milyen brutálisan durva ez a mondat! És egyben – egy kauzális, egy viszonzásra épülő istenképpel rendelkező embertől – teljesen érthető is! Hiszen, ha az Isten csupán olyan, hogy a jót jutalmazza és rosszat bünteti, akkor az ártatlan szenvedésének két oka lehet. Az első, amit Jób felesége is gondolhatott, a tiszta gonoszság! Ha pedig ez így van, akkor ki kell mondani, hogy az Isten gonosz! „Átkozd meg Istent, és halj meg!”

De Jób nem adja fel. Ragaszkodik az Istenhez. Közben, beteg állapotára tekintettel, meglátogatják a barátai is. És ezek a barátok hosszú fejezeteken keresztül győzködik – szintén ebben a viszonzásos-kauzális istenképben gondolkodva – hogy biztosan valami titkos bűne van, azért bünteti őt így az Isten. Az ártatlan szenvedésnek ez a második lehetséges oka. Hogy mégsem ártatlan az illető! Ez már azért egy kicsit konszolidáltabb, mint az első… De Jób tagad, és mi tudjuk, hogy jogosan, mert ő igaz ember volt.

A történet legvégén pedig elhangoznak Jób azon szavai, mely a mai alapigénk: „Tudom, hogy mindent megtehetsz, és nincs olyan szándékod, amelyet meg ne valósíthatnál. Ki akarja eltakarni örök rendemet tudatlanul? – kérded. Valóban olyasmiről szóltam, amit nem érthetek: csodálatosabbak, semhogy felfoghatnám. Hallgass meg, hadd beszéljek! – kértem. Én kérdezlek, te meg oktass engem! – felelted erre. Eddig még csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak. Ezért visszavonok mindent, bűnbánatot tartok porban és hamuban.” Rengeteg lelki kincs van ebben a pár mondatban, én mégis csak egyet fogok kiemelni, e fenti szakaszból származó három mondatok keresztül, amelyek a következők: „Tudom, hogy mindent megtehetsz, és nincs olyan szándékod, amelyet meg ne valósíthatnál. […] Valóban olyasmiről szóltam, amit nem érthetek: csodálatosabbak, semhogy felfoghatnám. […] Ezért visszavonok mindent, bűnbánatot tartok porban és hamuban.” Jób arra az egyetlen egyetemes, és az Istennel kapcsolatos törvényre, szabályra talált rá, amely nem a kauzalitás, az ok-okozat, és amely a mi számunkra is nagyon fontos kell, hogy legyen ma. Ez pedig az a tény, hogy az Istent nem lehet dobozba zárni! Nem lehet azt mondani, hogy „az Isten ettől eddig tart/cselekszik és ezen túl nem”! Még akkor sem, ha az a „-tól-ig” a kauzalitás, az ok-okozati összefüggés. Még csak azt sem mondhatjuk, hogy az Isten igazságos! Pontosabban azt, hogy az Isten csak igazságos! Egyrészt mert az ő igazsága sokkal összetettebb, mint a miénk, másrészt pedig ott van az igazsággal szembenő kegyelem, amelyben minden keresztény ember reménykedik a Krisztusban. Azaz, hogy a Krisztusért engem az Isten befogad az ő örök országába, tudniillik magamtól nem tudok oda felkapaszkodni!

Az Istent nem lehet keretek közé szorítani! Mert az Isten olyan is, amilyet én nem tudok elképzelni. És ha meg is tapasztalom az elképzelhetetlent (mint Jób), akkor sem biztos, hogy meg tudom érteni. Hát erre jött rá Jób is: „Valóban olyasmiről szóltam, amit nem érthetek: csodálatosabbak, semhogy felfoghatnám.”

Törekednünk kell arra, hogy minél többet tudjunk az Istenről, az Istenből. De, amikor valami jön az Istentől, amit már nem fér bele abba a képbe, amit mi elképzeltünk róla, akkor vagy revideáljuk a képünket az Úrról (ha tudjuk), vagy pedig ott állunk és azt mondjuk: „Ezt már nem tudom felfogni!” Azonban ez nem baj! Ha őszintén meg tudunk állni az Isten előtt, és azt mondani: „nem értem”, akkor már a jó úton vagyunk. Mert az Istennel kapcsolatban, felismerve saját határainkat, nem mindig az a dolgunk, hogy megértük a dolgokat, hanem az, hogy eldöntsük elfogadjuk-e az Isten ezzel együtt vagy pedig elutasítjuk Őt!

Jób rádöbbent, hogy olyasmit próbált megfejteni, amit nem lehet. Olyat próbált megmagyarázni, amihez nem ért, ami nem az kompetenciája, még akkor sem, ha saját bőrén tapasztalta meg (szó szerint). És erre egyetlen reakció, egyetlen válasz létezik: „Ezért visszavonok mindent, bűnbánatot tartok porban és hamuban.”, „Uram te hatalmas vagy én meg mérhetetlenül kicsi hozzád képest. Uram, irgalmazz!” Ámen