Nyújtózkodni menetszélben (prédikáció, Hetvened vasárnap, 2019.02.17.)


textus: 2Tim 1,3-7
3 Hálát adok Istennek, akinek őseimhez hasonlóan tiszta lelkiismerettel szolgálok, amikor szüntelenül, éjjel és nappal megemlékezem rólad könyörgéseimben, 4 és könnyeidre emlékezve látni kívánlak, hogy öröm töltsön el. 5 Eszembe jutott ugyanis a benned élő képmutatás nélküli hit, amely először nagyanyádban, Lóiszban és anyádban, Eunikében lakott, de meg vagyok győződve arról, hogy benned is megvan. 6 Ezért emlékeztetlek téged, hogy éleszd fel magadban Isten kegyelmi ajándékának tüzét, amely kézrátételem által van benned. 7 Mert nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.





Nagyon sokszor kezdem úgy az igehirdetést, hogy valami olyan dolgot, tendenciát, helyzetet hozok elő, amit úgy vezetek fel, hogy „megváltozott a világ”, vagy „az utóbbi időben”, vagy „manapság ez már így és így van”, stb. Lesz még ilyen sokszor. Ennek kapcsán az jutott eszembe, hogy milyen súlyos dolog az (és hogy ez pozitív, negatív, vagy semleges, azt mindenki eldöntheti), hogy gyakorlatilag a bőrünkön érezzük a világ folyamatosan gyorsuló változását. És ez nem csak amolyan „hú, de felgyorsult minden” típusú közhely, hanem tényleg! Akár nap mint nap megváltozhatnak a körülményeink, helyzeteink, és nyilván az ezekre adott reakciónak is le kell követnie ezt a változás. Legalábbis kéne. Nem volt ez mindig így. Nekem még volt szerencsém olyan korban is élni, amikor ennek még csak az előszelét, vagy bevezetését tapasztaltuk, egyfajta „még nem, már nem” korszakban. De ma…
És bizony ez egyrészt nagyon izgalmas, hiszen új dolgok kerülnek elénk nap, mint nap. Másrészt viszont, nagyon könnyen talajt veszett lehet az ember a sok-sok új között. A mentálhigiénés rendszerszemlélet szerint minden ember, minden emberi kapcsolat, minden közösség, így a család is egyensúlyra törekszik. Sok tekintetben kell egyensúlyba hozni a dolgokat, de az egyik legfontosabb dolog az a „szenvedély”-nek és a „biztonság”-nak az egyensúlya. Magyarul, hogy az új, izgalmas, határokat feszegető, váratlan helyzetek, illetve a nyugalom, a kiszámíthatóság, a biztonság érzése egyensúlyban legyen az életünkben. Mindkettőre szükségünk van. Persze ez soha sem lesz 50-50%, mindig tolódik valamerre, de akkor is: a mi számunkra egyensúlynak kell lennie.
És ma minden a (fenti értelemben vett) szenvedély felé tol bennünket. Ez a fajta egészségtelen eltolódás pedig krízisekhez vezet. Hosszan sorolhatnám, hogy milyenekhez, de csak egyet fogok említeni, ami releváns a mai igénk kapcsán. Ez pedig nem más, mint az a tény, hogy az ősök tudása gyakorlatilag használhatatlan a jelenben. Mit jelent ez? Anno, akár évszázadokon keresztül hagyományozták át a generációk egymásnak a tudást. Hogyan kell földet művelni, hogyan kell egy-egy tárgyat elkészíteni, használni, módszereket, szokásokat, stb. örökítettek át nemzedékről nemzedékre. A múlt század második felében a tudás már mondjuk csak évtizedes bölcsességet jelentett. Napjainkban, amit ma megtanulok az iskolában, a munkában, a hétköznapokban, stb. az lehet, hogy már holnap nem ér semmit… És nem biztos, hogy ez utóbbi mondat túlzás volt!
Igazából már én sem tudok naprakész, uptodate lenni, pedig nem érzem magam öregnek. Én sem tudok lépést tartani, bár nagyon próbálok. És a legtöbb ember szintén próbálkozik. Sok esetben csak annyira, amennyire muszáj, de próbálkozik.
Nem véletlen, hogy az idős korosztály válságáról beszélnek manapság, meg hogy „bezzeg a mai fiatalok”. Én sem fogom magam jól érezni idős koromban, amikor az a tudáshalmaz, meg bölcsesség, amit egy élet munkájával magamra szedtem, egy hajítófát sem fog érni! Mit adjak így át a gyermekeimnek – és ha megérem – unokáimnak, dédunokáimnak…!
És itt nem csak a tényleg „elavult” tudásról, hasznavehetetlen információkról van szó, hanem a jó dolgokról is. Olyanokról amelyek ma is értékek, s amelyek veszélyben vannak rohanó világunkban. Merthogy a nagy igyekezetben, hogy lépést tartsunk, hajlamosak vagyunk, idő és akarat hiányában, olyan értékeket, szemléleteket, stb. is nem átvenni az előző generációktól, amelyek viszont elengedhetetlenek lennének a jelen és a jövő számára is, a teljes és valódi emberlét érdekében.
És itt érkeztünk meg a mai igénkhez, ugyanis Pál apostol pont egy olyan értékről, áthagyományozható „valamiről” ír, amely nem függ koroktól, rohanástól, hanem örök értéke az emberiségnek. Sőt! Pont, hogy még azon túl is mutat. Ezt írja Timóteusnak, tanítványának levelében: „Eszembe jutott ugyanis a benned élő képmutatás nélküli hit, amely először nagyanyádban, Lóiszban és anyádban, Eunikében lakott” Pál apostol itt nem másról ír, mint az áthagyományozásról, arról, hogy milyen jó, hogy Timóteusban ott a hit, amely az előző generációkban is benne volt, és mekkora csoda, ahogyan vándorol nemzedékről nemzedékre, összekötve azokat!
Igen, szembe kell néznünk azzal, hogy a tudásunk lehet, hogy semmit sem fog érni, akkor, amikor az lesz, vagy már éppen az a feladat, hogy átadjunk valamit az utánunk jövőknek. De emellett tudnunk kell azt is, hogy van valami, ami viszont nem veszít az értékéből, nem devalválódik vagy éppen inflálódik, hanem örök érték marad. És ez pedig a hit. Mert nincsen az a gyorsan száguldó világ, amelynek ne lenne égető szüksége az Istenre. Sőt, minél jobban száguld, annál nagyobb szüksége van rá, hogy az a bizonyos fent említett egyensúly megmaradhasson. És persze nem csak az egyensúly miatt, hanem elsősorban azért mert alapszükségletünk, sőt legfőbb szükségletünk és állapotunk az Istennel való kapcsolat. Márpedig ez a kapcsolat a hiten keresztül tud kiteljesedni, sehogy máshogy!
Így nagyon nagy a felelősségünk. Nem csak akkor, ha szülők vagyunk, vagy éppen nagy-, vagy dédszülők, hanem úgy általában is. Mert ránk vár a feladat, az evangélium átörökítésére, továbbadására! De micsoda lehetőség is ez egyben, hiszen minden korban és élhelyzetben tudok ezáltal értéket adni! Milyen nagy méltóság ez, főleg manapság!
Azonban csak azt tudom átadni, ami az enyém. Ahogyan Pál írja Timóteusnak: „de meg vagyok győződve arról, hogy benned is megvan” a hit. Nem lehet a személyességet megspórolni. Tudniillik a hit átadása feladat, de az Istennek nincsenek unokái csak gyermekei! Lehet, hogy a szüleimtől, elődeimtől sokat kaptam, de nem spórolhatom meg a magam küzdelmét. Nekem kell kapcsolatban lennem az Istennel személyesen, nem pedig bárki másnak helyettem! Én nekem kell megállnom az Isten előtt, és vele lenni!
De ez egy nagyon jó hír, mert nekünk ajándékozó Istenünk van! Mert Jézus Krisztusban „nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét”- ahogyan Pál fogalmaz. A hit mellett, az erő, a szeretet és a józanság is örök érték. Ezekkel készült az Isten a számunkra a vele való személyes kapcsolatban, hit által. Tekintsünk fel rohanó világunk mindent magával sodró járatán. Tekintsünk fel, és legyen bátorságunk fel is állni, nyújtózkodni az ég felé. Nem lesz könnyű ebben a súlyos menetszélben, de ez, csakis ez az egyetlen út! Ámen

Megjegyzések

  1. Minden egyes fenti szóval egyetértek, már csak azért is, mert Lelkész úrral egy generáció vagyunk... :)

    Hál'Istennek vannak még egyéb értékek, amiket tovább lehet adni, amik kvázi időtállók (függetlenül attól, hogy a mai világ mennyire képes kiforgatni belőlük az embert), és bízom benne, hogy innováció ide, napjainkig ható ipari forradalom oda, lesz még sok más is, ami bőven időtálló lesz addigra, mire mi "éltesek" leszünk! :)

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mi a különbség az evangélikus, a katolikus és a református úrvacsora/áldozás között? (Evlelkész podcast #13)

Sült hal és reformáció (prédikáció, Reformáció ünnepe, 2020.10.31.)

A kenyér öröme (prédikáció, Padragkút-Ajka, Böjt 4. vasárnapja, 2017.03.26.)