Nyújtózkodni menetszélben (prédikáció, Hetvened vasárnap, 2019.02.17.)
textus:
2Tim 1,3-7
„3 Hálát adok Istennek, akinek őseimhez hasonlóan tiszta
lelkiismerettel szolgálok, amikor szüntelenül, éjjel és nappal
megemlékezem rólad könyörgéseimben, 4 és könnyeidre emlékezve
látni kívánlak, hogy öröm töltsön el. 5 Eszembe jutott ugyanis
a benned élő képmutatás nélküli hit, amely először
nagyanyádban, Lóiszban és anyádban, Eunikében lakott, de meg
vagyok győződve arról, hogy benned is megvan. 6 Ezért
emlékeztetlek téged, hogy éleszd fel magadban Isten kegyelmi
ajándékának tüzét, amely kézrátételem által van benned. 7
Mert nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a
szeretet és a józanság lelkét.”
Nagyon sokszor kezdem úgy az igehirdetést, hogy valami olyan dolgot, tendenciát, helyzetet hozok elő, amit úgy vezetek fel, hogy „megváltozott a világ”, vagy „az utóbbi időben”, vagy „manapság ez már így és így van”, stb. Lesz még ilyen sokszor. Ennek kapcsán az jutott eszembe, hogy milyen súlyos dolog az (és hogy ez pozitív, negatív, vagy semleges, azt mindenki eldöntheti), hogy gyakorlatilag a bőrünkön érezzük a világ folyamatosan gyorsuló változását. És ez nem csak amolyan „hú, de felgyorsult minden” típusú közhely, hanem tényleg! Akár nap mint nap megváltozhatnak a körülményeink, helyzeteink, és nyilván az ezekre adott reakciónak is le kell követnie ezt a változás. Legalábbis kéne. Nem volt ez mindig így. Nekem még volt szerencsém olyan korban is élni, amikor ennek még csak az előszelét, vagy bevezetését tapasztaltuk, egyfajta „még nem, már nem” korszakban. De ma…
És
bizony ez egyrészt nagyon izgalmas, hiszen új dolgok kerülnek
elénk nap, mint nap. Másrészt viszont, nagyon könnyen talajt
veszett lehet az ember a sok-sok új között. A mentálhigiénés
rendszerszemlélet szerint minden ember, minden emberi kapcsolat,
minden közösség, így a család is egyensúlyra törekszik. Sok
tekintetben kell egyensúlyba hozni a dolgokat, de az egyik
legfontosabb dolog az a „szenvedély”-nek és a „biztonság”-nak
az egyensúlya. Magyarul, hogy az új, izgalmas, határokat
feszegető, váratlan helyzetek, illetve a nyugalom, a
kiszámíthatóság, a biztonság érzése egyensúlyban legyen az
életünkben. Mindkettőre szükségünk van. Persze ez soha sem lesz
50-50%, mindig tolódik valamerre, de akkor is: a mi számunkra
egyensúlynak kell lennie.
És
ma minden a (fenti értelemben vett) szenvedély felé tol bennünket.
Ez a fajta egészségtelen eltolódás pedig krízisekhez vezet.
Hosszan sorolhatnám, hogy milyenekhez, de csak egyet fogok említeni,
ami releváns a mai igénk kapcsán. Ez pedig nem más, mint az a
tény, hogy az ősök tudása gyakorlatilag használhatatlan a
jelenben. Mit jelent ez? Anno, akár évszázadokon keresztül
hagyományozták át a generációk egymásnak a tudást. Hogyan kell
földet művelni, hogyan kell egy-egy tárgyat elkészíteni,
használni, módszereket, szokásokat, stb. örökítettek át
nemzedékről nemzedékre. A múlt század második felében a tudás
már mondjuk csak évtizedes bölcsességet jelentett. Napjainkban,
amit ma megtanulok az iskolában, a munkában, a hétköznapokban,
stb. az lehet, hogy már holnap nem ér semmit… És nem biztos,
hogy ez utóbbi mondat túlzás volt!
Igazából
már én sem tudok naprakész, uptodate lenni, pedig nem érzem magam
öregnek. Én sem tudok lépést tartani, bár nagyon próbálok. És
a legtöbb ember szintén próbálkozik. Sok esetben csak annyira,
amennyire muszáj, de próbálkozik.
Nem
véletlen, hogy az idős korosztály válságáról beszélnek
manapság, meg hogy „bezzeg a mai fiatalok”. Én sem fogom magam
jól érezni idős koromban, amikor az a tudáshalmaz, meg
bölcsesség, amit egy élet munkájával magamra szedtem, egy
hajítófát sem fog érni! Mit adjak így át a gyermekeimnek – és
ha megérem – unokáimnak, dédunokáimnak…!
És
itt nem csak a tényleg „elavult” tudásról, hasznavehetetlen
információkról van szó, hanem a jó dolgokról is. Olyanokról
amelyek ma is értékek, s amelyek veszélyben vannak rohanó
világunkban. Merthogy a nagy igyekezetben, hogy lépést tartsunk,
hajlamosak vagyunk, idő és akarat hiányában, olyan értékeket,
szemléleteket, stb. is nem átvenni az előző generációktól,
amelyek viszont elengedhetetlenek lennének a jelen és a jövő
számára is, a teljes és valódi emberlét érdekében.
És
itt érkeztünk meg a mai igénkhez, ugyanis Pál apostol pont egy
olyan értékről, áthagyományozható „valamiről” ír, amely
nem függ koroktól, rohanástól, hanem örök értéke az
emberiségnek. Sőt! Pont, hogy még azon túl is mutat. Ezt írja
Timóteusnak, tanítványának levelében: „Eszembe jutott
ugyanis a benned élő képmutatás nélküli hit, amely először
nagyanyádban, Lóiszban és anyádban, Eunikében lakott” Pál
apostol itt nem másról ír, mint az áthagyományozásról, arról,
hogy milyen jó, hogy Timóteusban ott a hit, amely az előző
generációkban is benne volt, és mekkora csoda, ahogyan vándorol
nemzedékről nemzedékre, összekötve azokat!
Igen,
szembe kell néznünk azzal, hogy a tudásunk lehet, hogy semmit sem
fog érni, akkor, amikor az lesz, vagy már éppen az a feladat, hogy
átadjunk valamit az utánunk jövőknek. De emellett tudnunk kell
azt is, hogy van valami, ami viszont nem veszít az értékéből,
nem devalválódik vagy éppen inflálódik, hanem örök érték
marad. És ez pedig a hit. Mert nincsen az a gyorsan száguldó
világ, amelynek ne lenne égető szüksége az Istenre. Sőt, minél
jobban száguld, annál nagyobb szüksége van rá, hogy az a
bizonyos fent említett egyensúly megmaradhasson. És persze nem
csak az egyensúly miatt, hanem elsősorban azért mert
alapszükségletünk, sőt legfőbb szükségletünk és állapotunk
az Istennel való kapcsolat. Márpedig ez a kapcsolat a hiten
keresztül tud kiteljesedni, sehogy máshogy!
Így
nagyon nagy a felelősségünk. Nem csak akkor, ha szülők vagyunk,
vagy éppen nagy-, vagy dédszülők, hanem úgy általában is. Mert
ránk vár a feladat, az evangélium átörökítésére,
továbbadására! De micsoda lehetőség is ez egyben, hiszen minden
korban és élhelyzetben tudok ezáltal értéket adni! Milyen nagy
méltóság ez, főleg manapság!
Azonban
csak azt tudom átadni, ami az enyém. Ahogyan Pál írja
Timóteusnak: „de meg vagyok győződve arról, hogy benned is
megvan” a hit. Nem lehet a személyességet megspórolni.
Tudniillik a hit átadása feladat, de az Istennek nincsenek unokái
csak gyermekei! Lehet, hogy a szüleimtől, elődeimtől sokat
kaptam, de nem spórolhatom meg a magam küzdelmét. Nekem kell
kapcsolatban lennem az Istennel személyesen, nem pedig bárki másnak
helyettem! Én nekem kell megállnom az Isten előtt, és vele lenni!
De
ez egy nagyon jó hír, mert nekünk ajándékozó Istenünk van!
Mert Jézus Krisztusban „nem a félelem lelkét adta nekünk
Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét”-
ahogyan Pál fogalmaz. A hit mellett, az erő, a szeretet és a
józanság is örök érték. Ezekkel készült az Isten a számunkra
a vele való személyes kapcsolatban, hit által. Tekintsünk fel
rohanó világunk mindent magával sodró járatán. Tekintsünk fel,
és legyen bátorságunk fel is állni, nyújtózkodni az ég felé.
Nem lesz könnyű ebben a súlyos menetszélben, de ez, csakis ez az
egyetlen út! Ámen
Minden egyes fenti szóval egyetértek, már csak azért is, mert Lelkész úrral egy generáció vagyunk... :)
VálaszTörlésHál'Istennek vannak még egyéb értékek, amiket tovább lehet adni, amik kvázi időtállók (függetlenül attól, hogy a mai világ mennyire képes kiforgatni belőlük az embert), és bízom benne, hogy innováció ide, napjainkig ható ipari forradalom oda, lesz még sok más is, ami bőven időtálló lesz addigra, mire mi "éltesek" leszünk! :)