"Már van bennünk valami közös" (prédikáció, Karácsony 2. napja, 2019.12.26.)

textus: Róm 9,22-24

„22Isten pedig nem haragját akarta-e megmutatni és hatalmát megláttatni, és nem ezért hordozta-e türelemmel a harag eszközeit, amelyek pusztulásra készültek? 23Vajon nem azért is, hogy megismertesse dicsőségének gazdagságát az irgalom eszközein, amelyeket dicsőségre készített, 24amilyenekké minket is elhívott, nemcsak a zsidók, hanem a többi nép közül is?”

Hallottam egy gyönyörű definíciót a türelemre. Türelem = szeretet + idő. Ez a definíció legalábbis kapcsolati szinten nagyon megfontolandó. Az, hogy egy orvosi rendelőben, vagy a pénztárnál a karácsonyi dömpingben türelmesen várakozni kell, abban semmilyen szeretet-faktor nincsen, idő viszont annál több. De ha már az orvosi rendelő előterében velem együtt váró, vagy a pénztárnál velem együtt ácsorgó emberekre gondolok, akkor annak már igenis komoly „szeretet-vetülete” van. Mert szeretet alatt itt nem az érzelmi túlhevülést, a másikat keblemre ölelni vágyó érzelmi bummot értjük, hanem azt a nagyon egyszerű, de annál nehezebb állapotot, amikor a másikat Krisztuson keresztül nézem, és Rá való tekintettel fordulok embertársam felé. Ez pedig elsősorban nem az adott személytől függ a váróban, vagy pénztári sorban, hanem tőlem.

Nagyon izgalmas az a tudat, hogy ez az attitűd, vagy ha úgy tetszik szemléletmód (mármint, hogy Krisztuson keresztül nézem a másik embert) közös bennem és az Istenben. Az Isten nagyon sok mindenben különbözik tőlünk, de ebben pont nem. Ő is Krisztuson keresztül néz engem. „Na, látod, már van bennünk valami közös.”- szokta mondani az udvarló a reménybeli párjának. És most odalép mellénk az Isten és azt mondja, „ha Krisztuson keresztül nézed az embertársadat, akkor már van bennünk valami közös.” Hívő emberként, ezek a közös pontok a legfontosabbak a hitben…

Ahhoz azonban, hogy megértsük, hogy hogyan tudok én Krisztuson keresztül nézni a másik emberre, illetve hogy hogyan lehet enyém ez a szeretetteljes türelem, ahhoz először azt kell látnunk, hogy az Isten, hogyan csinálja ezt. „Isten pedig nem haragját akarta-e megmutatni és hatalmát megláttatni, és nem ezért hordozta-e türelemmel a harag eszközeit, amelyek pusztulásra készültek? Vajon nem azért is, hogy megismertesse dicsőségének gazdagságát az irgalom eszközein, amelyeket dicsőségre készített, amilyenekké minket is elhívott, nemcsak a zsidók, hanem a többi nép közül is?” Nos, ezzel az alapigével, amelyet egyházunk jelölt ki, nem könnyítette meg a mai napunkat az biztos. Meglehetősen bonyolult a megfogalmazás, és főleg azért nehéz befogadni, mert nem tudjuk mi a szövegkörnyezet. De higgyük el, ha felolvasnám a szövegkörnyezetet, akkor sem lenne könnyebb a dolog. De azért megpróbáljuk…

Karácsony ünnepén Krisztus földre jövetelét ünnepeljük. Legalábbis a templomban biztosan. Hatalmas esemény ez, amely lehetőséget biztosít mind a mai napig arra, hogy Istenhez eljussunk, hogy ő meghallgasson és kegyelmeit adja nekünk, segítsen, támogasson. De ami a legfontosabb, hogy Krisztusban örök élettel akar bennünket megajándékozni, ha hiszünk benne. Erre pedig azért van szükség, mert magunktól semmiképpen nem lennénk képesek rá. Távol vagyunk az Istentől, áthatolhatatlan a távolság köztünk és közötte. Ezt az állapotot nevezzük bűnnek. Ebben az állapotban nem tudunk az Istenhez eljutni, csak akkor, ha ő is azt akarja. Márpedig Krisztusban azt mutatta mag, hogy akarja. De nem mi, hanem Krisztus tud bennünket elvinni az Atyához, ahogyan ő mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.” (Jn 14,6) Milyen hatalmas csoda ez! És bennünket is ez vár Krisztusban!

Azonban ez a lehetőség, amely a betlehemi jászollal indult el, nem tart örökké. Egészen pontosan addig van időnk, amíg Krisztus vissza nem jön, ennek a világnak az utolsó napján. Ahogyan az Apostoli Hitvallásban mondjuk: Jézus „ott ül a Mindenható Atya Isten jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat” Sőt Jézus azt is mondta, hogy „Egy kis idő még, és nem láttok engem, de ismét egy kis idő, és megláttok engem.” (Jn 16,16) Magyarul, nemsokára vissza fog térni. Nos, ez a nemsokára már több mint 2000 éve tart. Ebben sokan azt látják, hogy „talán igaz se volt”, talán Jézus nem mondta el az igazat. Én nem ezt látom ebben. Én a türelmet, az Isten végtelen türelmét látom ebben. Szeretet + idő. Annyira szeretett minket, hogy egy kis törékeny gyermektestben világra jött, és időt, döbbenetesen hosszú időt adott nekünk, embereknek, arra, hogy rátaláljuk. Generációk sokaságának volt, van, és reménység szerint, lesz lehetősége az Isten kegyelmére. Hát ezt írja le az igénk azzal, hogy Isten hordozta „a harag eszközeit”. Régebbi fordításban így szerepelt „a harag edényeit”, így ez nem csak és nem első sorban az Isten haragjának megnyilvánulásait jelenti, hanem azokat, akik megérdemlik az Isten haragját, minket. „mivel mindenki vétkezett, és nélkülözi Isten dicsőségét” (Róm 3,23)- írja Pál apostol. Hordozott bennünket az Isten, hogy legyen lehetőségünk eljutni hozzá Krisztusban, hogy többé ne legyünk a harag eszközei/edényei, hanem „az irgalom eszközei”/edényei lehessünk, „amilyenekké minket is elhívott”. Meghívásunk van az Isten országába, maga a király hívott meg!

Hát ilyen az Istennek a türelme, ilyen jó terve van az életünk felől. De hát hogyan lehet ez hatással a váróteremben, vagy a pénztári sorban állásban? Hogyan tudok én a másik emberre Krisztuson át nézni? Hát úgy, hogy már van bennünk valami közös! És hogy mi? „mindenki vétkezett, és nélkülözi Isten dicsőségét” és az, hogy a Krisztusban az irgalom edényei lehetek én is és ő is, talán pont azért, amit én teszek vagy nem teszek. Talán pont rám van szüksége, pontosabban, Krisztusra van szüksége és talán pont rajtam keresztül… Ámen