Szilveszter a városban (prédikáció, Óév este, 2019.12.31.)

textus: Zsid 13,14

„Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.”

Az utóbbi évtizedek egyik legmeghatározóbb társadalmi folyamata az urbanizáció, azaz a városiasodás. Az 1950-es években kezdődött az a folyamat, hogy az emberek elkezdtek beköltözni vidékről a városba. Ennek a folyamatnak a fordulópontja 2008-2009-ben történt meg, amikor a körülbelül egyenlő mértékben éltek a Földön emberek városokban és vidéki környezetben. A folyamat azonban nem állt le, sőt csak a fokozódott. Azt prognosztizálják a szakemberek, hogy 2040-re a Föld lakosságának kétharmada városokban fog élni. És még akkor sem biztos, hogy megáll a folymat.

Miért?- tehetnénk fel a kérdést. Miért van az, hogy az emberek jobban szeretnek városokban lakni? Igazából nem is biztos, hogy mindenki jobban szeret városi környezetben lakni, hanem ez inkább szükségszerű ez a folyamat. Falusi környezetben ugyanis jóval kevesebb, vagy nincs is munka, nem lehet rendesen bevásárolni, nincsenek vagy nagyon kevés a szórakozási lehetőség, és nagyon költséges dolog fenntartani egy családi házat, mondjuk, egy panellakáshoz képest. Biztosan mindannyian tudnánk mondani ezen kívül is indokokat arra, hogy miért laknak egyre többen városokban… Ennek azonban vannak negatív hatásain is, pl., hogy a városokban iszonyatosan felmentek az ingatlanárak. Manapság egy városi panelgarzon árából faluhelyen egy 100m2-es házat lehet venni. Ez azért durva! Éppen emiatt a legtöbben, akik beköltöznek városokba, albérletbe költöznek. Nyilván emiatt az albérlet árak is az egekben járnak. De még mindig „könnyebb” kicsengetni hónapról-hónapra a bérleti díjat, mint egyben sokmilliót. Ennek ellenére senki sincsen, aki élete végéig albérletben akar lakni. Mindenki arra vágyik, hogy sajátban lakjon, mert mégiscsak az az igazi.

A városba való költözésnek és a saját ingatlan tulajdonlása vágyának is ugyanaz a célja. A biztonság, a stabilitás. Az, hogy biztonságban érezzem magam, hogy független és szabad lehessek. Vagy legalábbis annak gondoljam, érezzem magamat. Legyen munkám, szórakozásom, tető a fejem fölött és mindez maradandó formában. Azt hiszem senkit sem lehet vádolni, ha ezt kívánja… mert tulajdonképpen mindenki ezt kívánja.

Nos, ehhez képest igen izgalmas a mai igénk: „Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.” „Na tessék! Már megint jön a kereszténység és el akar venni valamit. Most pl. a biztonságérzetünket. Mi az, hogy nincsen maradandó városunk? Hát pont azért költöztünk, élünk a városban, mert az nagyobb biztonságot tud nyújtani, legalábbis anyagi szempontból!” […] Ne értsük félre, dehogyis arról szól ez az ige, hogy Isten el akarja enni tőlünk azt, ami stabilitást és biztonságot ad a számunkra! Nem! Ez az ige csupán a nyilvánvalóra akarja felhívni a figyelmet. Az ember fizikai léte nem tart örökké, nem fogunk az idők végezetéig itt élni ezen a bolygón. Ezért érdemes gondolni arra is, hogy mi lesz utána. Mert, hogy van utána, az biztos, de nagyon nem mindegy, hogy mi!

Óév estéje nem egyházi ünnep. Azt hiszem, hogy ez az egyetlen olyan nap, amikor van istentisztelet, de nem egyházi ünnep és (általában) nem vasárnap. Egy évet zárunk be ma este, és ezzel a lezárással kapcsolatban az egyháznak, hovatovább az Istennek, van mondanivalója.

Mindig különleges, amikor egy határhelyzetben állunk meg, és az egyik legklasszikusabb határhelyzet pedig szilveszter napja. Ezen a napon valahogyan egyszerre vagyunk benne a múltban, a jelenben és a jövőben is. Egyrészt visszatekintünk az elmúlt esztendőre, számot vetünk, hogy mi is történt, mik a tanulságok és hogyan telt az előző 365 nap. Aztán tekintünk a jövőbe is, hiszen már mindenki tervezget a következő évre, valakinek már tele vannak a naptárban az első hónapok is, stb. De benne akarunk lenni a jelenben is erősen, hiszen a szilveszter az év legnagyobb bulijainak az ideje is. Sokszor úgy mulatnak, mulatunk – ahogyan a mondás tartja – „mintha nem lenne holnap”,… vagy tegnap…

Ebbe a túlhevült állapotba szól bele az ige: „Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.” Ez a mondat ahogyan a stabilitást, úgy a jókedvet, vagy a mulatozást lehetőségét sem akarja elvenni, hanem elhelyezi a hívő embert az idő folyásában, ezen a különleges napon. Mert szilveszter napján, amikor az idő egy különleges szakaszában vagyunk, amikor múlt, jelen és jövő egy pontban sűrűsödik össze, akkor jó, ha találunk egy biztos helyet, ahol meg tudunk állni. És ez az alap – bár elsőre furcsa lehet – de nem a földi, anyagi, materiális biztonság. Nem, mert az ige egy szélesebb – vagy mondjuk inkább így – magasabb perspektívába helyezi stabilitást, és azt mondja: Pont abban fogsz biztos alapra találni, ha elfogadod, hogy ebben a világban nincsen tökéletes stabilitás és biztonság. Mert a keresztény, hívő ember pontosan tudja, hogy honnan jön (az Isten hívta létre ebbe a világba), hogy hová tart; az örök életbe, a mennyei valóságba! Krisztusban nem ez a pár évtized, amit a Földön töltünk, adja meg nekünk az állandóság biztonságát, hanem egy ennél sokkal nagyobb dolog, az Isten világokon és dimenziókon átívelő szeretete!

Keresztényként Krisztus követők vagyunk. Ezt jelenti a keresztény szó. Erről beszéltünk karácsony első napján. És van egy gyönyörű szakasz, ami pont ide passzol: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1,14) Jézus (megj.: Amikor nagybetűvel van írva az „Ige”, akkor az Jézusra vonatkozik.) testté lett, azaz az Isten Fia testet öltött, emberré lett értünk, ezt ünnepeltük Szenteste, az igazság és a kegyelem (amelyek látszólag kibékíthetetlen ellentétben vannak) harmóniáját hozta el nekünk, azzal, hogy „közöttünk lakott”. Amikor ezt olvassuk a magyar bibliafordításokban, hogy „közöttünk lakott”, akkor ott, az eredeti görög nyelvben, ez szerepel „eszkénószen hémón”, azaz közöttünk vert sátrat, közöttünk sátorozott. Márpedig a sátor nem egy állandó dolog, hanem egy időleges lakóhely. Krisztus magára vette emberségünk minden aspektusát (kivéve a bűnt) és ezzel utat mutatott nekünk is. Ne tekintsük minden dolog non plusz ultrájának ezt a földi pár évtizedet, mert ennél sokkal nagyobbat kaptunk az Istentől, az örökkévalóság ígéretét!

És a csavar az egészben az, hogy ettől, mármint, hogy egy örök élet távlatába helyezzük bele az életünket, ettől a mindenkori pillanatot, ezt az életet is jobban meg tudjuk élni! Ugyanis az örök életben való hitünk megóv bennünket attól, hogy görcsösen kapaszkodjunk a pillanat varázsába, és attól is, hogy csupán túléljünk, hiszen a pillanat igazi értékét az adja meg, és attól lehet az enyém, hogy ajándékba kaptam Istentől!

Ettől még leszünk szomorúak, kétségbeesettek, reménytelen pillanatokat is megélünk majd, de mindezt azzal a tudattal, hogy mindig van tovább, mindig van feljebb,… van, mert kapjuk, az Isten adja nekünk az örökkévaló várost! Ámen