Kiáltás az éjszakában - Zsoltárok 130,1-8 (Húsvét ünnepe utáni 5. vasárnap, 2022.05.21.)

textus: Zsoltárok 130,1-8

“1 Zarándokének. A mélységből kiáltok hozzád, Uram! 2 Uram, halld meg szavamat, füled legyen figyelmes könyörgő szavamra! 3 Ha a bűnöket számon tartod, Uram, Uram, ki marad meg akkor? 4 De nálad van a bocsánat, ezért félnek téged. 

5 Várom az Urat, várja a lelkem, és bízom ígéretében. 6 Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt. 

7 Bízzál, Izráel, az Úrban, mert az Úrnál van a kegyelem, és gazdag ő, meg tud váltani. 8 Meg is váltja Izráelt minden bűnéből.”

Ki az aki dolgozott már éjszakai műszakban? [...] No, azért vannak egy páran. Miért van az, hogy valaki éjszaka dolgozik? Természetesen azért, mert olyan a beosztása, hogy abban benne foglaltatik az éjjel is. Lehet ez három műszak, vagy folyamatos műszak (abban a hétvégék is benne vannak), és lehet mondjuk 12 vagy 24 órás műszak is, amiben szintén benne van az éjjel. Az éjjeli munkavégzés olyan szakmák esetében fordulhat elő, ahol 1. vagy olyan munkát végeznek, amelyben éjjel is rendelkezésre kell állni (mint pl. az egészségügy, rendőrség, tűzoltóság, stb.), vagy pedig 2. olyan helyen dolgozik az ember, ahol pl. a termelés éjjel-nappal folyik (mint pl. egy erőmű, vagy egyes gyárak, üzemek…). 

Bár én is dolgoztam az egészségügyben 12 órás műszakban, de csak nappal, szóval nem nagyon vannak arról tapasztalataim, hogy milyen rendszeresen éjjel dolgozni. Éppen ezért beszéltem egy pár emberrel, akik ilyen cipőben járnak. A legtöbbük szerint maga a munkavégzés sokkal nyugisabb éjszaka, mert akkor nem olyan nagy a pörgés, nem noszogatják annyira az embert. Mégis, amikor arra terelődött a szó, hogy vajon ha tehetné, akkor inkább dolgozna-e olyan helyen, ahol nem kell éjjel is bemenni, a válasz egyértelműen igen volt. Vajon miért? Azért, mert nem természetes dolog rendszeresen éjjel dolgozni. Ezt még szerintem akkor is be lehet látni, ha nem nézünk utána az éjjeli munkavégzés élettani hatásainak, amelyek - nem hiszem, hogy meglepetést okozok ezzel - nagyon nem jók. Enyhén szólva. Én, utoljára, amikor a kislányom született, akkor maradtam fent egész éjjel. De a végén, olyan 5-6 óra felé már tényleg majdnem beájultam. Alig vártam, hogy ágyba kerüljek.

Vannak azonban olyan szakmák, ahol nem lehet megúszni az éjszakázást. És az egyik ilyen szakma az őrködés (legyen szó akár biztonsági őrökről, akár katonákról, akár más hasonló szakmákról). “Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt.” - írja a zsoltáros. El tudom képzelni, hogy mondjuk egy 12 vagy 24 órás szolgálat vége felé, hajnalban, milyen állapotban lehet az ember. Mennyire várja, hogy végre reggel legyen, kisüssön a nap, és mehessen végre haza. Ezt az elemi vágyakozást hozza példaként a zsoltár szerzője, illetve von vele párhuzamot, az Úr jelenléte, szabadítása iránti vágyakozással. De ne szaladjunk előre…

“A mélységből kiáltok hozzád, Uram! Uram, halld meg szavamat, füled legyen figyelmes könyörgő szavamra!” (A mai zsoltár evangélikus körökben nagyon ismerősnek kellene, hogy hangozzon, ugyanis minden egyes temetés bevezetéseként elhangzik.) Milyen erős és milyen intenzív ez a pár sor! Olyan sok mindenről lehetne beszélni ezeknek a soroknak a kapcsán, de én csak két szót hangosítok ki: “kiáltás” és “mélység”. Mikor szoktunk kiabálni? 1. Vagy akkor, amikor a környezet olyan hangos, hogy azt valahogy túl kell üvölteni. 2. Vagy akkor, ha úgy gondoljuk, hogy az illető, akihez szólnánk, olyan messze van, muszáj megemelni a hangunkat, hogy elérjen hozzá. 3. Esetleg, ha bennünk akkora nyomás (vagy düh, vagy fájdalom, vagy más okán), hogy muszáj ennek hangot adni. De vajon kiabáltunk-e valaha az Istennel,... az Istennek? Kiáltottunk-e már azért, mert annyira hangos az élet, a saját gondolataink, érzéseink, hogy muszáj túlkiabálni őket? Vagy azért, mert úgy gondoltuk, hogy nagyon messze van az Isten, hátha így meghallja? Vagy éppen azért, mert akkora düh, a kétségbeesés, a tehetetlenség, a nyomorúság vagy éppen a szorongás, hogy azt már csak kiabálni lehet az Isten felé…? Volt ilyen? Lehet, hogy volt, lehet, hogy nem, de ebből a zsoltárból pontosan tudjuk, hogy érvényes dolog ilyet csinálni! Imádságos életünk részét képezheti a kiáltás. Ez persze nem sopánkodást jelent, hanem őszinte és kemény kiáltást, hogy “Hol vagy Isten!”, vagy “Mikor jössz már?” 

Milyen érdekes a zsoltár szóhasználata: “A mélységből kiáltok hozzád, Uram!” Nem azt mondja, hogy azért érzem távolinak az Istent mert ő van MAGASAN, hanem azért mert én vagyok MÉLYEN. És ez nagy különbség! Ugyanis, amikor kiáltás szakad ki az emberből, akkor az mindig a mélységből szól. A Bibliában a mélység nem csak a szenvedést, vagy a kilátástalanságot jelenti, hanem rendezetelenséget, káoszt is jelenthet. Nem csak akkor kiálthatunk, amikor nyomorúság van (nyilván akkor is), hanem olyankor is szólhat a hangunk, amikor nem látjuk át a dolgokat. Az ördög neve görögül “diabolosz”, ami “szétdobáló”-t jelent. Amikor káosz van magunk körül, mert vagy mi, vagy az ördög szétdobálta azt a jó rendet, amit az Isten megalkotott az emberi élet kereteként, akkor már nem mindig tudunk túllátni és túlhallani azon a bizonyos káoszon. Azt hiszem, nem csak én tudok olyan helyzetről beszámolni, amikor nincsen különösebben nagy baj, de annyira nem látom át a dolgokat, annyira nem látom át és nem kontrollálom az életemet, hogy az talán rosszabbnak tűnhet minden fájdalomnál… De legalábbis másképpen fáj. Mert a mélységben vagyok.

De a zsoltáros nem áll meg itt, hanem folytatja, az őrködős szakasszal: “Várom az Urat, várja a lelkem, és bízom ígéretében. Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt.” Azt mondja - tapasztalatból - hogy olyan az Isten szabadítására való várakozás, mint a műszak utolsó része. A legnehezebb rész, és lehet, hogy még nem is látszik igazán a vége, még nem bukkant fel a Nap látóhatár mögül. Sőt, lehet, hogy nem is látom a Napot, mert egy épületben vagyok bezárva. De azzal a tudattal várakozok, hogy előbb vagy utóbb, de bizonyosan meg fog történni! Hogy NEM HIÁBA várok! Miért? Mert megismertem az Istent, és ő megígérte, hogy velem lesz! Nem véletlenül mondta Jézus is - akiben hisszük, hogy az Isten a legtökéletesebben mutatta meg magát - hogy “én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20). Nem azt mondta, hogy “leszek”, hanem hogy “vagyok”. 

“Bízzál, Izráel, az Úrban, mert az Úrnál van a kegyelem, és gazdag ő, meg tud váltani. Meg is váltja Izráelt minden bűnéből.” A zsoltáros a mondanivalója vége felé pedig kimond még egy fontos igazságot. Mégpedig azt, hogy az Istennek van hatalma megszabadítani. Ebben sem kell kételkednünk. Van lehetősége, hatalma, hogy megtegye, és előbb vagy utóbb meg is teszi. Honnan tudjuk? Onnan, hogy Fiát adta azért, hogy a legnagyobb mélységből, a halálból, az örök haláltól megmentsen bennünket! 

És csak még egy gondolat a végére! Milyen jó, hogy a zsoltáros a végén kitágítja a szavai horizontját. Nem csak “én”, hanem a “mi” is megjelenik. Ezzel mutatva, hogy a mélységből való kiáltás elsődleges platformja, az imádság, nem csupán egyéni, de közösségi cselekmény is! Nem véletlen az sem, hogy a Jézus által egyedüliként tanított imádság így kezdődik: “Mi Atyánk…” Nem az enyém, hanem a miénk. 

Ne féljünk a saját hangunktól! Eresszük ki nyugodtan az Isten felé! Elbírja. Sőt, még biztat is bennünket rá! Imádkozzunk!