A te történeted - 2Móz 13,8 és Apcsel 28,31 (2024.04.15.)

 

textus: 2Móz 13,8 és Apcsel 28,31

“És mondd el fiaidnak azon a napon: Amiatt történik ez, amit az Úr cselekedett értünk”

“Hirdette az Isten országát, és tanított az Úr Jézus Krisztusról teljes bátorsággal, minden akadályoztatás nélkül.”

Minden embernek története van. Közhelyes, de akkor is így van. Hajlamosak vagyunk ezt elfelejteni. Mármint nem azt, hogy közhelyes, hanem, hogy így van. Egy ember, akármikor is kerülünk vele kapcsolatba, nem egy pontszerű állapotban van, hanem egy olyasvalaki, aki változik, alakul - és elsősorban - történik. A tudomány - és benne a teológia is - ezt próbálta meg elfelejteni a 19. és 20. században, s az embert vázlatpontkba és hideg definíciókba sűríteni. De az ember nem tud történet, saját, vagy sajátjának tekintett történet nélkül létezni.

Ezt a történetet sokféle fogalommal lehet illetni, és persze mindegyik fogalom hordoz ilyen vagy olyan jelentésárnyalatot is. Élettörténet, narratíva, sztori, s amit ma én használni fogok: mítosz.

Talán két hete vettem részt egy könyvbemutatón, ahol Hézser Gábor és Bakk-Miklósi Kinga Pasztorálpszichológia c. könyvét mutatták be. Ebből szeretnék egy részletet felolvasni: 

“Ha elmesélem magam, megrajzolom az életrajzomat, az identitásomat, akkor ma magamról alkotott mítoszomat mesélem, azt, ami nekem értelmet adó, feltétlenül fontos, azt amiben vannak érzelmek, önkép és világszemlélet, értelem, és nem utolsó sorban benne vannak a csodálkozásaim. [...] a mítosz azt foglalja szavakba, ami fontosnak, jelentékenynek és nélkülözhetetlennek tűnik az ember számára” (Bakk-Miklósi - Hézser; 2023; 455.) 

Ennek mentén a szerzők remitologizációról beszélnek. Ugyanis, időről időre, szükség van rá, hogy újrafogalmazzam a saját mítoszomat. Tehát ezek a mítoszok változnak, amikbe belekerülhetnek dolgok, vagy éppen a mítoszom kerülhet egy tágabb prespektívába egy nagyobb történetbe. 

Ahogyan 19. és 20. században a tudomány - és sajnos sok esetben a teológia is - kivonult a mítosz, mítoszok területéről - és itt már nem csupán az egyéni élettörténetekre gondolok, hanem sokkal tágabban értelmezve a fogalmat - úgy, meglátva a piaci rést, a 21. században, más nyomult be erre a területre: a marketing és a hatalompolitika. Ahogyan egy filmben hallottam (nem emlékszem melyikben): “Mi nem autót árulunk, hanem életérzést.” Igen, a kapitalizmus úgy próbál meg piacot teremteni, s így még több profitot termelni, hogy az aktuális árut (legyen az árucikk vagy szolgáltatás), megpróbálja beleinjektálni a saját mítoszunkba. “Ahhoz, hogy te te legyél, ahhoz erre neked szükséged van!” “Igen, neked és másik 5 millió embertársadnak is erre van szüksége, hogy ti mind egyéniségek legyetek!” Azt hiszem ezt nem kell tovább fejtegetni. 

A hatalompolitika pedig pont a másik oldalra csapott le, és a te történetedet igyekszik belehelyezni abba a nagy történetbe, amit el akar mesélni, amelynek egyenes következménye, hogy csakis rá szavazhatsz, hiszen csakis így lesz kerek a világ. Minden közös lesz így, az ellenség, a teherviselés, az ár - csak egy valami nem lesz soha közös: a hatalom. 

Azt hiszem, hogy itt az idő arra, hogy az egyházban is remitologizáljunk, és felismerjük azt, hogy mennyire fontos A TÖRTÉNET. Csupa NAGYBETŰVEL. Merthogy, amit a marketing és a politika eszközként használ a több profit és “még több hatalom” érdekében, az nekünk természetes közegünk és létmódunk kellene, hogy legyen. 

“És mondd el fiaidnak azon a napon: Amiatt történik ez, amit az Úr cselekedett értünk”- mondja Mózes a népnek. Amit a gyermekeinknek át akarunk adni (persze ez nem egyenlő azzal, amit át is adunk), az általában mindig jó dolog, olyan, amely ha olyan, akkor elkísér egy életen át. Én apámtól tanultam gitározni és tőle tanultam meg paprikás krumplit főzni 13 évesen. Azóta szeretek gitározni és főzni (persze nem csak paprikás krumplit). Ez az én mítoszom része. Mózes arra bíztat bennünket, és felhívja a figyelmünket, hogy esszenciálisan fontos, hogy az Úr benne legyen a mítoszunkban! Le kell számolnunk a funkcionális istenképpekkel, mert az Isten elsősorban nem azt akarja megmondani, hogy mit csináljunk, hanem azt, hogy Ő ki, és hogy az Ő fényében mi, kik vagyunk! Ha úgy tetszik - funkcionalitás helyett identitás.

“Hirdette az Isten országát, és tanított az Úr Jézus Krisztusról teljes bátorsággal, minden akadályoztatás nélkül.” A második textusunk pedig az Apcselből van, annak az utolsó verse. És tudjuk jól, hogy az Apcsel, mint könyv nincsen befejezve. Direkt. Miért? Azért, mert a történet folytatódik. A CSUPA NAGYBETŰS történet, amit EVANGÉLIUMnak nevezünk. Nemcsak, hogy a mi mítoszunk részének kell lenni mindannak, amit az Úr (Jézus Krisztus által is) tett, hanem a mi mítoszunk és része egy nagyobbnak. Benne vagyunk a ma is történő evangéliumban. 

Életek változnak meg, kapcsolatok gyógyulnak, közösségek alakulnak és erősödnek azért, mert az evangélium ma is történik és hív bennünket arra, hogy legyünk mi is a részei! 

És ha ez így van, akkor az mindent megváltoztat. És akkor onnantól kezdve nem én adom az evangéliumot másoknak, hanem meghívást közvetítek a közös történetre, amely igazi, valódi, irgalommal és kegyelemmel vesz körül, s végül elvezet a teljességre, az örök életre is. Ámen