A Mester (prédikáció, Somlószőlős-Kerta-Kamond, Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnap, 2014.10.05.)
textus:
Gal 2,16-20
„tudjuk, hogy az ember nem a törvény cselekedetei alapján
igazul meg, hanem a Krisztus Jézusba vetett hit által. Ezért mi is
Krisztus Jézusban hittünk, hogy megigazuljunk a Krisztusban való
hit és nem a törvény cselekvése által, mert a törvény
cselekvése által nem igazul meg egy ember sem. Ha pedig Krisztusban
keresve megigazulást, magunk is bűnösnek bizonyulunk, akkor talán
Krisztus a bűn szolgája? Szó sincs róla! Mert ha ismét
felépítem, amit leromboltam, saját magamat nyilvánítom
törvényszegőnek. Mert én meghaltam a törvény által a
törvénynek, hogy Istennek éljek. Krisztussal együtt keresztre
vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él
bennem; azt az életet pedig, amelyet most testben élek, az Isten
Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta
értem.”
Középiskolás
és egyetemista koromban, szinte minden nyáron, vagy akár az iskola
mellett, év közben, dolgoztam. Volt, hogy csak azért, hogy legyen
egy kis zsebpénzem, de sokszor a szükség vitt rá. De utólag
visszagondolva egyáltalán nem bánom. Sok mindent tanultam a
munkáim alatt, és nem csak szakmailag. Gimnazista voltam és az
egyetemen is inkább szellemi munkát végeztem, ezek a fizikai, két
kézzel végzett munkák segítettek sokszor megmaradni a földön, a
valóságban tartottak. Eddig nem mondta, de mindig fizikai munkát
vállaltam, sohasem szellemit. Elég szellemi munkát végeztem az
iskolában.
Egyik
legmeghatározóbb munkám egy kőműves melletti segédmunka volt.
Keverni a betont, a maltert, hordani a cementes, vagy glettes
zsákokat, lapátolni, talicskázni… Sok mindent tanultam
akkoriban, hogyan kell vakolni, hogyan kell glettelni, csempézni,
fugázni. Sok esetben többször is el kellett végeznem egy munkát,
mert a főnök maximalista volt, csak minőségi munkát engedett ki
a kezei közül. „Nem gond, ha rosszul csinálod. Megcsinálod még
egyszer!” - mondogatta. És sokszor nem csak még egyszer volt,
hanem még egyszer, még egyszer és... még egyszer…
Voltak
azonban olyan helyek, olyan munkák, vagy területei az adott,
elvállalt munkának, amihez még csak nem is közelíthettem! Kényes
felületek, bonyolult sarkok, vagy éppen olyan pontok, amit
egyszerűen nem volt szabad elrontani, vagy a nagy kár lehetősége
miatt, vagy mert egy olyan helyről, területről volt szó, amit ha
elrontottam volna, akkor az egész munkát újra kellett volna
kezdeni, vagy talán már nem is lehetett volna még azt sem!
Én
meg akartam pedig próbálni, tényleg. Volt, hogy éreztem magamban
annyit, hogy úgy gondoltam, elbírnék a helyzettel. Mégis vissza
kellett vonulnom és átengedni a terepet a szakértőnek, a
mesternek! Pedig nagyon szerettem ott dolgozni. Kemény volt és nem
is kerestem jól, de ennek ellenére nagyon jól eső és felemelő
volt látni a munka gyümölcsét. Akkor teológus hallgatóként, ma
lelkészként, nem mindig láthatóak a munka eredményei azonnal,
akár évek is eltelhetnek míg egy-egy mondat, egy-egy beszélgetés,
vagy éppen egy-egy prédikáció eredményt mutat. De amikor
kőművesként dolgoztam! Egy-egy felrakott fal, bevakolt terület,
vagy lecsempézett konyha azonnal és minden kétséget kizáróan
mutatja az eredményt, vagy eredménytelenséget. Ez nekem akkor új
és jó tapasztalat volt.
Éppen
ezért volt nehéz kiengedni a gyeplőt a kezemből. Mertt bár
lelkes voltam és akarat sem hiányzott, mégsem voltam igazi
kőműves. Rá kellett bíznom a kényes és fontos munkaszakaszokat
az igazi szakemberre. És ez nem csak az ő érdeke, sőt elsősorban
az érdekem is volt, hiszen ha elrontottam volna, akkor azonnal
elbocsátottak volna és nem lett volna a munkám, amire meg nagyon
szükségem volt!
Nehéz
elengedni a gyeplőt, mikor magam akarom megcsinálni a dolgokat.
Szoktuk mondani, hogy csak azt értékeli igazán az ember, amiért
megküzdött. Ez nagyon igaz, de vannak kivételek is. „nem a
törvény cselekedetei alapján igazul meg, hanem a Krisztus Jézusba
vetett hit által.” és „többé tehát nem én élek,
hanem Krisztus él bennem” - írja az ige. Nem az én tetteim
azok, amik az üdvösségre, az örök életre vihetnek, hanem a
Krisztusba vetett hit, sőt! Nem is én vezetem, irányítom a saját
életemet, hanem a Krisztus uralkodik bennem. „Na ne! Az életem
felől én rendelkezem! A saját életemet azt had' irányítsam már
én! Különben is az enyém, azt teszek vele, amit akarok! Az én
életem, én jobban tudom!” Pedig, kedves testvérek, ha valaki
kereszténynek, evangélikusnak mondja magát, akkor az azt jelenti,
hogy visszalépek és átadom a terepet olyannak, aki igazi
szakember, a Mesternek, Jézusnak! És nem azért, mert ez valami
olyan fölösleges szabály, vagy már megint valami „nem szabad”
dolog, hanem azért, mert ő jobban tudja, mert ő az aki igazán
tudja, hogy mit kell tenni, merre kell menni, többé tehát nem én
élek, hanem Krisztus él bennem. Én maximum csak sejthetem,
meglehet bennem az akarat, alkalmasnak is gondolhatom magamat,
bízhatok is magamban, ahogyan én tettem kőműves segédmunkásként,
de attól még nem fogom tudni elvégezni az adott munkafolyamatot.
Ettől nem leszek rosszabb, vagy kevesebb, hanem az leszek, aki
igazéból vagyok. És Krisztus is ezt kínálja nekünk. Ő irányít,
ő kormányozza az életünket, ha akarjuk, de ettől nem leszünk
sem kevesebbek, sem pedig akarat és szabadság nélküliek, hanem
pont ellenkezőleg. Azok leszünk, akik vagyunk valójában,
szeretettek, áldottak, megváltottak és igazak az Isten előtt! Nem
a magunk erejéből és erőlködéséből, hanem Krisztus megváltó
munkája nyomán.
A
keresztény embernek előbb vagy utóbb rá kell döbbennie arra,
Krisztus erőforrásaira kell támaszkodnia a sajátja helyett!
Először belátva, hogy „magamtól nem megy”, de egy idő után
a Krisztus iránti szeretetből és hitből! Mert itt most nem egy
munkáról van szó. Bármilyen nehéz is ma munkát találni, új
életet egy teljesen másik életet szerezni lehetetlen! Márpedig
itt az egyetlen életünkről van szó, arról az életről, amit az
Atyától ajándékba kaptunk és arról a lehetőségről, amit
Krisztusban felajánlott mindenkinek: hogy ez az élet – ha
változásokon is megy át – de örökké tarthat.
De ne szaladjunk ennyire előre. Beszéljünk csak arról, ami most
és itt van. A Krisztus vezetése és irányítása ide, erre az
életszakaszra, amiben most mindenki van, arra is szól. Énértem
halt meg a Krisztus, azért az emberért, aki most vagyok és azért
is, aki tegnap voltam és holnap leszek. Nem egy tökéletes, nem egy
minden megoldani és elrendezni tudó valakiért tette azt, amit
tett, hanem én értem semmivel sem jobb vagy több, mint más!
Ki
az közülünk, aki azt mondja, hogy inkább saját maga akar
mindenben dönteni és mindent megoldani az életében? Sőt, ki az
aki azt is ki tudja jelenti, hogy ez sikerülni is fog! Senki. Ezt
senki sem mondhatja ki! Ember nem, de a Krisztus igen, aki ember
volt, de Isten is! Ő érzett és értett emberként és megoldást,
vezetést és igazságot kínál Istenként!
Amikor
Pál ezeket az igéket írta, akkor nagyon dühös volt! De nem
azért, mintha gyűlölt, vagy utált volna valakit. Azért volt
dühös, mert az a gyülekezet, a galatai, akiknek ezt a levelet
írta, amiben ezt a szakaszt olvashatjuk, el akarta dobni magától a
Krisztus vezetését és kegyelmét, mindazt, amiről eddig
beszéltem. Megtapasztalták, megragadták a Krisztust és utána le
akartak mondani Róla! Döbbenetes! Pál egyszerűen nem tudta
feldolgozni a dolgot és ezért volt nagyon dühös, mert nem
értette, hogyan lehetséges ez! Rögtön ezután a szakasz után ezt
írja: „Ó esztelen galaták!” hogyan tehetitek ezt?
Egyfelől
érthetetlen a dolog, másfelől viszont nagyon is érthető! Mit
mondtak a galaták? „Éljünk inkább törvények szerint.”
„Küzdjünk meg az üdvösségünkért!” „A szabályokban van a
lényeg és a megváltás!” - Hányan gondolják még ma is azt,
hogy az Isten szabályokban és a törvényekben él és tőlünk is
ezt várja el? Hát igen, mennyivel egyszerűbb ez a képlet.
Megteszem ezt, azt és amazt, rendes vagyok, nem bűnözök, jól
viselkedek és akkor oké! Pedig nem így van! Ez így valóban
sokkal egyszerűbb, a galaták is így gondolták. De ha valaki
keresztény és Krisztus hívének mondja magát, akkor nem ez az
útja. Sokkal egyszerűbb törvények és szabályok mentén élni az
életünket, mint hittel megragadni a Krisztus ajándékait és
naponként kapcsolatban lenni vele, segítséget kérni és meghozni
a hit döntéseit!
Pedig
ezt a kapcsolatot kaptuk örökségül! Hogy szeretetközösségben
lehetünk a Krisztussal! És ő gondoskodik, ő segít, velünk
együtt örül és szomorkodik, ha éppen úgy van. És közben adja
ajándékait! Mert ne felejtsük el: „ő énértem halt meg, azért
az emberért, aki most vagyok és azért is, aki tegnap voltam és
holnap leszek. Nem egy tökéletes, nem egy minden megoldani és
elrendezni tudó valakiért tette azt, amit tett, hanem személyesen
én értem”!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése