Krisztus tollai (prédikáció, Ajka, Hatvanad vasárnap, 2017.02.19.)
textus: 2Kor 12,1-10
„1 Dicsekednem kell, habár nem használ; rátérek azért az Úr
megjelenéseire és kinyilatkoztatásaira. 2 Ismerek egy embert
Krisztusban, aki tizennégy évvel ezelőtt elragadtatott a harmadik
égig – hogy testben-e vagy testen kívül, nem tudom, csak Isten
tudja. 3 Én tudom, hogy az az ember – hogy testben-e vagy testen
kívül, nem tudom, csak az Isten tudja – 4 elragadtatott a
paradicsomba, és olyan kimondhatatlan beszédeket hallott, amelyeket
ember el nem mondhat. 5 Ezzel az emberrel dicsekszem, nem pedig
önmagammal; hacsak az erőtlenségeimmel nem. 6 Pedig ha dicsekedni
akarnék, nem lennék esztelen, mert igazságot mondanék, de
mérséklem magamat, hogy valaki többnek ne tartson, mint aminek
lát, vagy amit tőlem hall, 7 még a kinyilatkoztatások különleges
nagysága miatt sem. Ezért tehát, hogy el ne bizakodjam, tövis
adatott a testembe: a Sátán angyala, hogy gyötörjön, hogy el ne
bizakodjam. 8 Emiatt háromszor kértem az Urat, hogy távozzék az
el tőlem. 9 De ő ezt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem,
mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Legszívesebben
tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék
bennem. 10 Ezért Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben,
bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és
szorongattatásokban, mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok
erős.”
Meghallgatnád? Klikk, és görgess a poszt végére!
Hosszú szakaszt kaptunk mára. És nem csak hosszút, de –
látszólag – egymással szemben álló állításokkal
teletűzdeltet is. Pál apostol különös és viszontagságos
életének egy-két momentumába is belepillanthatunk ezáltal az ige
által. Látomás, elragadtatás, „Sátán angyalának tövise”,
mind-mind nagyon súlyos események leírásai. Mégis azt kell
mondanunk, hogy ezek (nem kisebbítve különlegességét és
jelentőségét, de helyesen értelmezve) csupán „körítés” a
lényegi mondanivaló köré. Ezt támasztja alá például az is,
hogy Pál harmadik személyben beszél magáról a paradicsomi
„látogatást” kapcsán is, nehogy neki, az ő képességeinek
tulajdonítsák ezt az „utazást”.
Két fogalom köré lehet csoportosítani ennek a szakasznak a
mondanivalóját. Az egyik a dicsekvés, a másik pedig egy olyan
dolog, amit én szent ellentmondásnak neveztem el.
Kezdjük az elsővel: dicsekvés. Amikor ezt a szót elolvastam a
készülésem során, rögtön egy általános iskolai élményem
ugrott be. Harmadikos voltam. Kint voltunk a teljesen lebetonozott
udvaron és játszottunk. Mi fiúk, mint rendesen, valamilyen háborús
fantázia köré építettük fel a lopakodós, lövöldözős,
kardozós, rohangálós játékunkat. Értékes percek voltak a
szünet 10-15 percei, úgyhogy gyorsan felálltak a csapatok és már
kezdtük is „gyepálni” egymás (sokszor nem is idézőjelben).
De rövid idő után megakadtunk a játékban. Ugyanis csalás
gyanúja merült fel! „Én lelőttelek!” - mondta az egyik
csapattársam az ellenfél csapata egy „katonájának”. „Nem
lőttél le,” - jött válasz - „mert páncél van rajtam.” Egy
kis gondolkodás után a „lövész” így felelt neki. „De nekem
minden páncélt átlövő fegyverem van!” „Az lehet,” - jött
az újabb frappáns válasz - „de nekem a minden páncélt átlövő
fegyver elleni páncélom van!” És így tovább folytatódott az
egyre ingerültebb licitálás, amíg be nem csöngettek. Hát, nem
gazdálkodtunk jól a szünettel…
Ami az egészből megmaradt bennem az az üdvözült mosoly volt még
a vitatkozás elején az arcokon. „Igen, nekem ilyenem van! Na ezt
próbáld meg lekörözni!” Saját gondolatikkal, „találmányaikkal”
dicsekedtek osztálytársaim. Mert mi is a dicsekvés? Olyan vélt,
vagy valós tulajdonság, képesség, tulajdon stb. felmutatása,
amivel mások fölé lehet kerekedni. Gyermekkorban ez kimerül a
„mindent átlövő fegyver”-ben és „az én apukám a világon
a legerősebb”-ben, de felnőtt korunkban is elkísér. Gondoljunk
csak például a munkakeresésre. Muszáj, hogy amid van a lehető
legjobban tálald, eladd magad, különben másé lesz a munka.
Dicsekedni kell, és sokszor azzal is, ami nem a minénk, vagy éppen
nincsen benne semmi dicsekedni való.
Vajon Pál is ezt teszi? Persze, igen, ahogyan mondtam, harmadik
személyben beszél magáról, nehogy… de akkor is, mindenki tudja,
hogy vele történtek meg ezek az események. Pál is most ilyen
különleges elemekkel való dicsekvéssel akarja eladni magát
nekünk? Nem. Vagy talán azzal dicsekszik, amit nem is ő tett meg?
Idegen tollakkal ékeskedik – ahogyan szokták mondani? Igen.
Bizony Pál idegen tollakkal ékeskedik, mégpedig a Krisztus
tollaival!
És itt érkeztünk meg a második a fogalomhoz, a szent
ellentmondáshoz, ahogyan elneveztem. „Legszívesebben tehát az
erőtlenségeimmel dicsekszem […]
mert amikor
erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.” Az erőtlenséggel való
dicsekvés jelenti a valódi erőt? Miféle nyakatekert logika ez?
Vagy pont, hogy furfangos? Pál itt vajon arról beszél, hogy ő el
tudja adni a gyengéit is úgy, mint akinek pont ezek az erősségei?
Nem éppen.
Pál, itt, a keresztény ember erőforrásáról beszél. A világban
az emberek a saját erejükre támaszkodnak, mely erővel el lehet
dicsekedni, akár jogosan is. „Én ezt elértem! Én azt megtettem!
Én amazt kibírtam!” stb. A keresztény ember azonban nem a maga
vagy más emberek erejére támaszkodik csupán! Miért? Mert tudja,
hogy az nem elég a leglényegesebb dologra. Elég lehet a
hétköznapokban, elég lehet akár krízishelyzetekben is. De az
örök élet kapcsán édeskevés. Nem küzdheti be magát senki sem
az Isten országába, nincs az testi, lelki, szellemi „ostromgép”,
amely be tudna oda törni. De nem is kell, hogy legyen. És amikor
erre rájövünk, akkor nagyon sok tehertől szabadulunk meg. Mert
nem kell tovább erőlködni, nem kell tovább reménytelen szélmalom
harcot folytatni, hogy elég jó legyek az Istennek! Mit mond Pál:
„Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy
Krisztus ereje lakozzék bennem.” Ha abbahagyom az erőlködést
és a Krisztusra bízom magamat, akkor nem az én korlátolt, és
éles határokkal bíró erőm lesz az erőforrásom, hanem a
Krisztus ereje, melynek sem határa, sem korlátja nincsen! Ez, és
csakis ez vezethet el az Istenhez.
És pontosan a Krisztus örök életre megtartó ereje indíthat
bennünket arra is, hogy a hétköznapokban, amikor talán a magunk
ereje is elég lenne, még akkor is Őrá támaszkodjunk. Miért?
Mert, ha végtelen szeretetéből a legnagyobb „erőkifejtést”
igénylő küldetést már elvégezte értünk, ti. az üdvösséget,
akkor miért ne segítene a kisebb dolgokban, a hétköznapok
nyűgjeiben is? Hát persze, hogy segít! Hát persze, hogy lehet rá
ebben is támaszkodni! Miért érnénk be kevesebbel, mint a Krisztus
erejével? Hiszen őhozzá tartozunk, őt követjük!
Nos, ezzel már lehet dicsekedni! Idegen tollak? Igen. Krisztus
mennybe repítő "tollai"! Ámen.
Egy icipicit más nézőpontból megközelítve: Pál először E/3-ban beszél saját magáról, hogy ő volt olyan kivitelezett helyzetben, amiben mások nem nagyon szoktak lenni, de az Úr pont az elbizakodottság veszélye miatt nem veszi el tőle a tövist - így nyer értelmet igazán az utolsó mondat, és nekem úgy tűnik, hogy ez kvázi egyfajta "biztosíték" arra nézve, hogy Pál azon az úton maradjon, amin Damaszkusz után elindult. (Nálam ennek van egy ilyen olvasata is.)
VálaszTörlés