Mennyei tájkép (prédikáció, Ajka-Öcs, Vízkereszt utáni utolsó vasárnap, 2017.02.05.)
textus: Mt 17,1-9
„1 Hat nappal ezután Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot
és testvérét, Jánost, és felvitte őket külön egy magas
hegyre. 2 És szemük láttára elváltozott: arca fénylett, mint a
nap, ruhája pedig fehéren ragyogott, mint a világosság. 3 És
íme, megjelent előttük Mózes és Illés, és beszélgettek
Jézussal. 4 Péter ekkor megszólalt, és ezt mondta Jézusnak:
Uram, jó nekünk itt lenni! Ha akarod, készítek itt három sátrat:
neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet. 5 Miközben ezt
mondta, íme, fényes felhő borította be őket, és hang
hallatszott a felhőből: Ez az én szeretett Fiam, akiben
gyönyörködöm, őt hallgassátok! 6 Amikor a tanítványok ezt
meghallották, arcra borultak, és nagy félelem fogta el őket. 7
Ekkor Jézus odament, megérintette őket, és így szólt hozzájuk:
Keljetek fel, és ne féljetek! 8 Amikor pedig föltekintettek,
senkit sem láttak, csak Jézust egyedül. 9 Miközben jöttek le a
hegyről, megparancsolta nekik Jézus: Senkinek se mondjátok el ezt
a látomást, amíg fel nem támad az Emberfia a halottak közül.”
Meghallgatnád? Klikk, és görgess a poszt végére!
Nagyon szeretek kirándulni és túrázni. Talán a legjobb aktív
pihenés ez a számomra. A természetben pihenek, elvonatkoztatok a
mindennapoktól, feltöltődöm, magamra (és nem utolsósorban
Istenre) találok. A természetben lehet igazán érezni, hogy a
teremés része vagyunk, az Isten munkájának eredménye.
Gyerekkoromban, Szolnokon, az Alföld közepén nem sok erdő és
hegy volt. Ami a természetet jelentette számunkra az a Tisza folyó
volt. Egész nyarakat töltöttünk vízitúrákkal, Tisza-parti
sátorozással. Először a családdal, majd később, kamaszként
már barátokkal.
Amikor Budapestre költöztem, akkor új világ tárult elém,
hiszen a Budai Hegység ott volt egy „karnyújtásnyira”, sokat
jártunk oda is kirándulni. De ez akkor teljesedett ki igazán,
amikor Veszprém megyébe kerültünk. A Somló, a Bakony és a
Balaton-felvidék adták meg azt az igaz hegy-élményt, amiről
előtte csak olvastam, vagy képeket videókat láttam. Ki is
használom a lehetőséget, amikor csak lehet megyek az „erdőbe”
(ahogyan szoktam mondani).
Még ma is – több mint két és fél év, a megyében eltöltött
év után – is nagyon különleges számomra a hegy, mint olyan.
Van valami abban, hogy a talaj nem egyenes, hanem emelkedik, meg
lejt. Van valami abban, hogy az ember felfelé, vagy éppen lefelé
gyalogol, hogy az ég felé törekszik, vagy vissza a „földre”…
Valami nagyon ősi érzés fog el ilyenkor. De szerintem nem csak
engem, hanem talán – ha odafigyelnek – még azokat is, akik
megszokták, vagy éppen ilyen helyen nőttek fel, ahol ez adott
volt.
A Biblia is tele van olyan szakaszokkal, melyek hegyen játszódnak.
Sok esetben az Istennel való találkozás helye volt a hegy. Mert
ott mintha közelebb lennénk az Istenhez… Nem véletlen, hogy a mi
templomunk (és sok másik is hegyre, vagy) dombra épült.
A mai szakaszunk is egy hegyen játszódik, amit úgy szoktunk
hívni, hogy a megdicsőülés hegye. Azért mondjuk ezt, mert ez az
a szakasz, amikor a tanítványok számára véglegesen tisztázódik
(vagy legalábbis kellett volna), hogy Jézus a Krisztus, hogy ő az
Istennek Fia, aki az Atyjától jött el közénk, értünk.
Csodálatos élményben lehetett része annak a három tanítványnak
(és most nekünk is történet által), akiket Jézus felvitt
magával arra a bizonyos hegyre. Az ige így ír erről az élményről:
„És [Jézus]
szemük láttára elváltozott: arca fénylett, mint a nap, ruhája
pedig fehéren ragyogott, mint a világosság. És íme, megjelent
előttük Mózes és Illés, és beszélgettek Jézussal.” Azt
mondhatjuk, hogy a tanítványok (és ma mi is) megízlelhették, -
vagy talán még jobb kifejezés – bekukucskálhattak a mennybe.
Nem láttak „sokat”, de amit láttak az fantasztikus lehetett.
Látták Jézus abban a dicsőségben, ami az övé. Láthatták,
hogy Jézus micsoda hatalommal és méltósággal rendelkezik. És ez
a hatalom és ez a méltóság nem volt másképpen akkor sem, amikor
ez nem látszódott rajta, amikor tanított, amikor utazott, evett,
közöttük volt,… Vagy amikor elfogták, megverték és keresztre
feszítették. Mert a dicsőség elidegeníthetetlen Jézustól, de
mégis ezen a helyen hatványozottan volt megtapasztalható a
tanítványok számára. De, ha ez nem lett volna elég, még az
Atyaisten is megszólalt és bizonyságot tett Jézus mellett: „Ez
az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, őt hallgassátok!”
Olyannyira megragadta őket ez az élmény, hogy Péter (az egyik
tanítvány, aki ott volt ekkor) ezt mondta: „Uram, jó nekünk
itt lenni! ” „Maradjunk itt! Akár ide is költözhetnénk!”
Hogy őszinte legyek, szerintem, én is ezt javasoltam volna. De
aztán végül Jézus vezetésével le kellett jönni a hegyről, és
visszatérni a mindennapokba.
Egyszer fel, egyszer le. Ilyen a hegymászás, a hegyi túra, de
ilyen az Krisztussal való kapcsolat is. Vannak küzdelmes és
fárasztó időszakok, amikor kemény „hegymenetben” dolgozunk
érte. Amikor azonban odafönt vagyunk, akkor az Ő kegyelméből
fantasztikus élményeink lehetnek! Mert számunkra is lehetőség,
hogy valóságosan megtapasztaljuk az Ő jelenlétét! Vannak
pillanatok az életben, amikor úgy érezzük, hogy itt van…, hogy
itt van mellettem az Úr! Egy ige, egy imádság, egy embertárs, egy
helyzet… annyiféleképpen kaphatunk az istenélményt! És olyan
jó lenne, ha ez mindig így maradna! De ez nem így működik.
Ahogyan a túrázónak is, ha egyszer felért, akkor utána már csak
lefelé vezet út, úgy lelkileg, a Krisztust megtapasztalását
elhozó hegyeken sem lehet mindig csak fönt lenni! A keresztény
élet nem csupán ebből áll, hanem a mindennapok valósága is
hozzá tartozik.
De figyeljük csak meg mit ír a szakaszunk: Jézussal együtt
jöttek le a hegyről. Ugyan nem látták a dicsőségét olyan
tiszta formában, mint a hegyen, ugyan nem látták a mennynek azt a
bizonyos pici szeletét, mint az előbb, de Jézus, ugyanaz a Jézus
ott volt velük!
Micsoda kettős üzenete van ennek a szakasznak! Először is: van
„hegy”! Van olyan állapot, helyzet, alkalom, hogy az Úr
jelenléte be tud tölteni bennünket, szinte kézzelfoghatóan
megtapasztalhatjuk Őt! Ez pedig fantasztikus adomány, amelyből
újra és újra erőt tudunk meríteni! De ez nem állandó, bizony
nem mindig érezzük. Azonban tudnunk kell, hogy azokban az
időszakokban, amikor nincsenek ilyen élményeink, tapasztalataink,
amikor nem érezzük, hogy itt lenne, hogy velünk lenne, Ő akkor
is ott van. Velünk együtt gyalogol lefelé is, tartson
bármeddig, és legyen bármilyen távol, vagy mélyen!
Ő adja meg, hogy hegymenet és lejtmenet, a hegytető és mélység
is erősítsen, építsen bennünket, és valóban az ő útja
legyen! Ámen
A magam részéről meg tudom erősíteni: amikor hegyen van az ember (vagy akár néha "csak" egy dombocskán is), tényleg közelebb érzi magát Istenhez. :)
VálaszTörlésÉs nagyon fontos megemlítés Lelkész úr részéről az, hogy amikor lemennek a hegyről, akkor is velük van Jézus. Sőt, nemcsak akkor, hanem mindig!
(És igen, ezt nekem magamban is tudatosítanom kell sokszor... :-( )