Jelmez nélküli farsang (prédikáció, Vízkereszt ünnepe utáni 2. vasárnap, 2019.01.20.)
textus:
Jer 17,12-14
Bár még benne vagyunk a karácsonyi ünnepkörben, hiszen a Vízkereszt utáni vasárnapok még ide tartoznak, egészen a böjtig, de mégis már szinte senki sem gondol a karácsonyra. Maximum a megmaradt szaloncukor, vagy mézeskalács majszolása, vagy a karácsonyfa kivitele (ha még nem történt meg) közben, amikor megpróbáljuk úgy kitenni a fenyőt, hogy minél kevesebb tűlevél ágyazódjon be a szőnyegbe, vagy rejtőzzön el a padlón. Ez – nekem – legtöbbször nem sikerül és (ki tudja hogyan) még áprilisban is képes egy-egy tűlevél belefúródni a talpamba.
„12 Ó, dicső trónus, kezdettől fogva felséges a hely, ahol
szentélyünk áll! 13 Uram, te vagy Izráel reménysége,
megszégyenülnek mind, akik elhagynak téged. A tőled elpártolók
nevét a porba írják, mert elhagyták az Urat, a friss víznek
forrását. 14 Gyógyíts meg, Uram, akkor meggyógyulok, szabadíts
meg, akkor megszabadulok, csak téged dicsérlek.”
Bár még benne vagyunk a karácsonyi ünnepkörben, hiszen a Vízkereszt utáni vasárnapok még ide tartoznak, egészen a böjtig, de mégis már szinte senki sem gondol a karácsonyra. Maximum a megmaradt szaloncukor, vagy mézeskalács majszolása, vagy a karácsonyfa kivitele (ha még nem történt meg) közben, amikor megpróbáljuk úgy kitenni a fenyőt, hogy minél kevesebb tűlevél ágyazódjon be a szőnyegbe, vagy rejtőzzön el a padlón. Ez – nekem – legtöbbször nem sikerül és (ki tudja hogyan) még áprilisban is képes egy-egy tűlevél belefúródni a talpamba.
Másrészt
pedig itt van már a farsang is. Különleges, bár ma már inkább
csak a gyerekek számára, fontos időszak ez. A jelmezek, álarcok,
fánkok és a mulatság időszaka ez. Nem véletlen, hogy a mai oltár
előtti ige (Jn 2,1-11) is egy mulatságról, a kánai
menyegzőről szóló történet. Persze nem a farsang miatt volt ez
az ige, hanem a farsang kapcsolódik (többek között) ehhez az
igéhez.
Mert
miről is szól a farsang? Nem én vagyok, de mégis én! Hogy egy
kicsit más lehetek a jelmezemben, az álarcom rejtekében, de mégis
(talán pont ezért) önmagam lehetek a felhőtlen szórakozásban. A
farsangi mulatság tulajdonképpen egy olyan alkalom, ahol ott
vagyok, de mégsem én vagyok ott! Ez egy nagyon különleges és
izgalmas tapasztalat, nem véletlen, hogy ilyen népszerűek a
jelmezes, beöltözős bulik. Nyilván, ezért egyre népszerűbb a
Halloween is, amely tulajdonképpen az angolszász világ farsangja.
Jó
a farsang, én is szeretem (különösen a fánkot), de a
hétköznapokban nem jó „farsangolni”. Ez alatt azt értem, hogy
amíg „jelen vagyok, de mégsem vagyok jelen” állapot egy
farsangi bulin izgalmas, érdekes és helyénvaló, addig a
hétköznapokban egyáltalán nem. Ugyanis, ha szerepet játszom, ha
nem önmagamat adom, nem önmagam vagyok, vagy éppen „álarcot”
veszek magamra és másnak mutatom magam, mint aki vagyok, vagy éppen
csak „testben” vagyok jelen, de lélekben valahol egészen máshol
vagyok stb., akkor semmi nem lesz teljes értékű az életemben. Sem
a tapasztalatok, sem viszonyok, sem elismerések, sem az
elmarasztalások, sem a dicséretek, sem pedig a kapcsolatok!
Triviálisnak tűnik, de igazi megélt élet titka, hogy jelen tudjak
lenni! De úgy tényleg! Egész valómmal, testestül-lelkestül! És
a mai igénk pontosan erre hív bennünket! A tudatos jelenlétre,
mégpedig első sorban az Istennel való kapcsolatban való tudatos
jelenlétre.
Ennek
a tudatos jelenlétnek a kiindulópontja azonban nem a mi
erőfeszítésünk. A mai igénk ezt írja: „Ó, dicső trónus,
kezdettől fogva felséges a hely, ahol szentélyünk áll!”
Izrael népe számára, a prófétai időkben, a jeruzsálemi templom
jelentette azt a stabilitást, hogy az Isten ott van velük. Már
régen nem áll az a szentély (ahogyan Jeremiás nevezi a
templomot). Sőt már az utódjából is csak egy fal, az un.
Siratófal áll. Keresztény emberként azonban tudjuk, hogy
az Isten jelenléte nem emberi építményektől, még templomoktól
sem függ. Hanem egyes egyedül attól, hogy Ő adja e számunkra,
vagy sem! És ő adja! Az Isten valóságos jelenléte adott az ember
számára! „Ó, dicső trónus, kezdettől
fogva felséges a hely, ahol szentélyünk áll!”
Milyen gyönyörű ennek a szinte himnusz szerű szakasznak a
megfogalmazása! „Kezdettől”!
Milyen szóval kezdődik Biblia és az egész világ története?
„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.”
(1Móz 1,1) Nos, ettől a ponttól a világ létre hívásának
pillanatától, az Isten valóságos jelenléte a világ és az ember
számára adott! Milyen hatalmas csoda ez!
A
kérdés „csupán” az, hogy mi jelen tudunk-e lenni valóságosan?
Nem csak „felibűl-harmadábúl”, nem csak egy kifacsart farsangi
mulatságként, igen is meg nem is, hanem valóságosan! Amikor az
ember imádkozik, akkor mindig azt várja, hogy az Isten jelenlétét
megérezze, vagy hogy szóljon, tegyen valamit az Isten. De mivel az
imádság elsősorban kapcsolat (és
nem információáramlás),
ezért legalább annyira fontos, hogy mi is benne legyünk, teljes
lényünkkel, valóságosan.
Ez
nem egyszerű dolog, de legalábbis nem automatikus, hogy „becsukom
a szemem, összekulcsolom a kezem és akkor máris jó lesz”. Nem!
És ha nem sikerül elsőre, másodikra, sokadikra, akkor se adjuk
fel, mert az imádság nem egy instant dolog.
Jeremiás
próféta is küzdött ezzel. Hiába volt Isten nagy embere neki is
ott kellett lennie egészen, és neki se ment mindig úgy, ahogy
szerette volna. Viszont a mai igében adott számunkra egy
segítséget, vagy ha úgy tetszik egy „új” komponenst az
imádsághoz. „Ó, dicső trónus, kezdettől fogva
felséges a hely, ahol szentélyünk áll! Uram, te vagy Izráel
reménysége, megszégyenülnek mind, akik elhagynak téged. A tőled
elpártolók nevét a porba írják, mert elhagyták az Urat, a friss
víznek forrását. Gyógyíts meg, Uram, akkor meggyógyulok,
szabadíts meg, akkor megszabadulok, csak téged dicsérlek.”
Mit tesz ebben az egész szakaszban Jeremiás? Dicséri, dicsőíti
az Istent! Nem kér, nem ad hálát, nem panaszkodik (ezeket amúgy
mind lehet, szabad, sőt kell is az imában), hanem dicsér!
Méltatlanul elfeledett, de legalábbis háttérbe szorult formája
ez az imának. A dicséret olyan imaforma, aminek a központjában az
Isten és az ő létezése van. Önmaga miatt dicséri Őt
az imádkozó, nem pedig
azért, amit tett! A
dicséretben/dicsőítésben az imádkozó tényeket mond ki, vall
meg Istenről, Jeremiás: dicsőnek, reménységnek, „friss
víznek”, gyógyítónak, szabadítónak vallja
meg az Urat.
Azt
szokták mondani, hogy az imádság beszélgetés az Istennel. És
valahol ez igaz, de ennél sokkal több is!
Mert az imádság a valóságos jelenlét alkalma. Az Istené (ami
adott) és az enyém (amiért tenni kell). És éppen ezért az
imában nem kell mindig „mondani” valamit. Úgy értem nem kell
állandóan információt közölni az Istennel rólam/tőlem! Mintha
nem tudná… Ez persze nem azt jelenti, hogy ne mondjam el neki
mindazt, ami bennem van, amit kérni szeretnék, vagy amiért hálát
adok! Dehogynem! Csak azt akarom most kihangsúlyozni, hogy az ima
ennél sokkal mélyebbre is tud menni! És ahogyan az Istennek
nincsen szüksége arra, hogy elmondjuk neki a dolgainkat, ugyanúgy
arra sincsen szükséges hogy a dicséretben elmondjuk neki az Ő
dolgait! De mégis tesszük, mert NEKÜNK van erre szükségünk!
Sokszor
nehéz imádkozni!
Hányszor hallottam már azt, hívektől, hogy „Már nem is tudom,
hogy mit mondja az Istennek! Mert már annyiszor elmondtam!/Hogyan
fogalmazzam másképpen!/Hogyan kérjem jobban?” És ebből jön a
feszültség, hogy „biztos
rosszul imádkozom”, „nem hallgat meg az Isten”, „rossz
vagyok”, stb. Ilyen helyzetekben is segítsen bennünket Jeremiás:
nem kell mindig valamit mondani! Csak valljuk meg, hogy az Úr az
Istenünk, hogy Ő mit jelent nekünk, hogy Ő milyen! Hogy dicső,
hogy hatalmas, hogy teremtő, hogy gyógyító, hogy szabadító…
vagy éppen az, ami a szívünkben van! És ezzel – higgyük el –
a saját tudatos
jelenlétünket is munkáljuk.
Hogy tényleg itt vagyok, most tényleg az Isten jelenlétében
vagyok, tudatosan, hittel! Azzal a hittel, amit megvallok. Kevésnek
érzem az imám szavait? Dicsérjem az Istent! Nincsenek már szavaim
sem? Dicsőítsem az Urat!
Legyen
a dicséret imádságunk mindennapi lélegzetvétele! Ámen
Igen, így van, igaz, pontosan, de még mennyire - nagyjából ezek a kifejezések jártak a fejemben, amikor a fenti sorokat olvastam s közben sokat bólogattam.
VálaszTörlésÉs így tettem akkor is, amikor (ismételten) saját magamra ismertem a feljebb leírtakban...
Nagyon várom már az október végi rádiós istentiszteletet - és persze addig is a további igehirdetéseket ugyanitt! ;-)