Szuperhősre várva (prédikáció, Szentháromság ünnepe utáni 4. vasárnap, 2019.07.14.)

textus: Róm 8,18-21

„18Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk. 19Mert a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését. 20A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önként, hanem annak akaratából, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, 21hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára.”

Rettentő népszerűek a szuperhősös filmek manapság. És annyi van már belőlük, hogy számontartani sem lehet. Már nem csak a Superman-Batman-Pókember hármasban gondolkodnak a gyerekek/fiatalok, mint mi anno a rendszerváltás utáni első évtizedben, hanem van már Amerika Kapitány, Aquaman, Vasember, Hulk, meg még vagy ezer másik…

Legyen azonban bármilyen színes is a szuperhős paletta, egy dolog azonban közös bennük, mégpedig az, hogy valami olyat tudnak, valami olyanra képesek, amire mi (az átlagember) nem képes. Ez fakadhat abból, hogy nagyon extrém és különleges technikai eszközöket használnak, vagy – a legtöbb esetben – valamilyen különleges képességgel rendelkeznek. Esetleg többel is. Ezekkel a képességekkel pedig emberfeletti tetteket vihetnek véghez. Persze legtöbbször megmentik a világot. Ez a munkájuk.

Azért ne gondoljuk azt, hogy ez új keletű dolog, ami mondjuk Supermannel kezdődött. Nem. Gondoljunk csak Robin Hoodra, aki a mélyszegénységben élők szuperhőse volt, akit a normannok nem tudtak elkapni, mert szinte emberfeletti módon, mindig meglógott előlük. Vagy gondoljunk a Tenkes Kapitányára, aki ugyanezt tette a labancokkal. Aztán ott van Monte Christo grófja, Rob Roy, Ivanhoe, a Három Testőr és még sorolhatnám… Mind-mind, a maguk nemében, koruk szuperhősei voltak.

Nyilvánvaló, hogy az ember ezekbe a mesékbe, történetekbe azt a vágyát önti bele, hogy milyen jó lenne meghaladni saját magamat, átugrani az árnyékomat, milyen jó lenne, hősnek lenni, különlegesnek lenni! Vagy éppen milyen jó lenne, ha a legyőzhetetlennek tűnő problémákban, helyzetekben jönne valamilyen extrém megmentő, egy szuperhős. Ugyanis egyidős az emberiséggel az a tapasztalat, hogy bizony vannak olyan problémák, helyzetek, amiket nem tudunk megoldani. Van úgy, hogy tök mindegy mit csinálok, úgyis csak rossz sülhet ki belőle. Ezt a reménytelenséget sokan megénekelték, többek között József Attila is, Két hexameterben, 1936-ban.

Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!

Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.

Ezek, az enyhén szólva, fatalista sorok nem is olyan idegenek, ugye? Pál apostol így fejezi ki ezt az egyetemes emberi tapasztalatot: „A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá” Hiábavalóság. Mégpedig olyan, amin nem tudunk minden esetben önmagunk erejéből változtatni. Tudjuk jól, hogy milyen kreatív tud lenni az ember, ha bajban van, de vannak határai. (Erről a múlt héten is beszéltünk.)

Ebbe a reménytelennek tűnő helyzetbe hasít bele a Szentírás üzenete: „A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önként, hanem annak akaratából, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára.” Egy látszólagos ellentmondásban vagyunk. Hiábavalóságnak van alárendelve a világ, de reménységgel! Márpedig a hiábavalóság és a reménység ellentétes fogalmak. Akinek van reménysége, az nem érez hiábavalónak mindent, ugyanis aki hiábavalónak érez mindent, annak nincsen reménysége. Na most akkor hogy van ez?

Úgy, hogy szuperhősre, szuperhősökre vár a világ. A teremtett világ alá van vetve a hiábavalóságnak, mert magától nem tud alóla szabadulni. De ott van a reménység, hogy valaki, vagy valakik megmentőként lépnek majd fel! És itt jön a lényeg, ahogyan Pál írja: „Mert a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak (és teszem hozzá: lányainak) megjelenését.” Nos, kedves testvérek, nem kevesebbet állít itt az ige, mint hogy a hívő ember, az Istenben bízó, Krisztus követő ember a valódi szuperhős! És ez nem vicc! Tényleg…

Legkevesebb háromféleképpen reagálhatunk arra, hogyha szuperhősnek mondanak bennünket:

1. Gondolatban megveregetjük a vállunkat: „Hú, de jók vagyunk!”

2. Szerénykedünk: „Na, ez azért már túlzás!”

3. Nem értjük: „Ezt vajon hogyan értette!”

Egyvalamit le kell szögeznünk – és ez talán válasz lesz mind a három csoportnak – nem magunktól vagyunk szuperhősök! Nehogy azt higgyük már, hogy olyan okosak, szépek, ügyesek, erősek vagyunk, hogy a következő szuperhőst rólunk fogják elnevezni! Nyilvánvalóan nem. Azért tudunk szuperhősök lenni, mert valaki rajtunk keresztül munkálkodik. Ez a valaki pedig a Mindenható Isten. Figyeljük csak meg hogyan ír az apostol: „Mert a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak (és teszem hozzá megint: lányainak) megjelenését.” Nem Józsi, Mari, vagy éppen Viktor után sóvárog a teremtett világ, hanem Isten gyermekei után. Azok után, akik Őt képviselik, akik az Ő nevében cselekszenek, akik az Ő munkája által rendelkeznek szuperképességekkel! És mik ezek a szuper képességek, amire oly nagyon vár a világ? A megbocsátás; a jó cselekvése; egy jó szó; a remény felébresztése; a másikhoz való kapcsolódás képessége; az ártatlanság vélelmezése; a szegényekkel, a perifériára szorultakkal, a jövevényekkel, az elesettekkel való foglalkozás,… és még sorolhatnám. De, ami az első, a legfontosabb, és ami valóban szuperképesség: Az Isten szeretetének, az evangéliumnak a közvetítése szavakkal, tettekkel, az egész életünkkel! Erre van szüksége a világnak. Hiteles keresztényekre, nem olyanokra, akik felcímkézik magukat, de közben meg…

És miért kell hitelesnek lennünk? Azért mert a cél az a jövőbeni állapot, amiről Pál így ír: „a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára” Arra a szabadságra, ahol bátran lehetek jó, ahol bátran köthetem magam az Istenhez, amely a legnagyobb szabadság az ember számára. Amelyben nem vagyok alávetve a hiábavalóságnak, nem vagyok „romlandó”, hanem az Úr az örök élet „tartósságát” adja nekem. Erre kell meghívnunk a világot, erre szól a szuperhős mandátumunk. Gyakoroljuk ezt a fantasztikus szolgálatot Isten dicsőségére és emberek üdvösségére!

Ő ehhez adjon bátorságot! Ámen