Az Isten ölelése (prédikáció, Szentháromság ünnepe utáni 19. [Biblia-]vasárnap, 2019.10.27.)

textus: Apcsel 18,5-11

„5Amikor pedig Szilász és Timóteus megérkezett Makedóniából, Pál teljesen az ige hirdetésének szentelte magát, és bizonyságot tett a zsidók előtt, hogy Jézus a Krisztus. 6Amikor azonban ellene szegültek és szidalmazták, lerázta ruhájáról a port, és ezt mondta nekik: Véretek a ti fejetekre szálljon: Én tiszta vagyok! Mostantól fogva a pogányokhoz megyek. 7Ekkor eltávozott onnan, és egy Tíciusz Jusztusz nevű istenfélő ember házába költözött, akinek a háza szomszédos volt a zsinagógával. 8Kriszpusz, a zsinagógai elöljáró pedig hitt az Úrban egész háza népével együtt, és a korinthusiak közül, akik hallgatták őt, szintén sokan hittek, és megkeresztelkedtek. 9Az Úr egy éjjel látomásban ezt mondta Pálnak: Ne félj, hanem szólj, és ne hallgass: 10mert én veled vagyok, és senki sem fog rád támadni és ártani neked, mert nekem sok népem van ebben a városban. 11Ott is maradt egy évig és hat hónapig, és tanította közöttük Isten igéjét.”

Én, bár vidéki voltam/vagyok, de több mint 10 évet éltem Budapesten a főiskola, majd az egyetem miatt, később pedig már lelkészként is szolgáltam fővárosunkban. Azonban a vidéki származás arra predestinált, hogy rengeteget utazzak. Jogosítvány és autó nem lévén, viszonylag sok időt töltöttem vonatozással. Egyetemistaként rendszeresen ott voltam én is (főleg a Keleti) pályaudvaron, a hátizsákomon ülve, várva a vonat megérkezését, hogy felszállhassak rá. Ott ültünk együtt én és velem együtt sok ezer hasonszőrű diák és dolgozó ember, meg a végtelen mennyiségű galamb. Ez a várakozás volt hogy rövidebb ideig tartott, de volt hogy igen hosszúra sikeredett. Mert mindig volt valami. Felsővezeték szakadás, váltóbefagyás, pályafelújítás, nem várt műszaki esemény, miegyéb. Már akkor sem lehetett kiszámítani előre az utazási időt.

Amire viszont lehetett számítani az az, hogy ha nemzetközi gyors jön, akkor az majdnem biztos, hogy késik. Nos, nem csoda, több ezer kilométeren összeszedni egy fél órás késést nem nagy mutatvány. És az a nemzetközi, amivel én rendszeresen utaztam, a görögországi Szaloniki városából érkezett be a Keletibe, majd indult is vissza, szülővárosomon, Szolnokon keresztül. Tudtam, ha Szaloniki, akkor késés. Akkor kezdett érdekes lenni a dolog (mármint az, hogy Szalonikiből jön a késős nemzetközi), amikor rájöttem, hogy a görögországi Szaloniki városa azonos a bibliai Thesszalonikával. Csak akkor még így hívták. Ha valaki észak felől érkezik Görögországba – mondjuk például vonattal – akkor ez első nagy tengerparti város Szaloniki.

Gyorsan be is ütöttem az útvonaltervezőbe, hogy ha mondjuk fenn maradtam volna a Szalonikiba tartó nemzetközin, a szintén a mai Görögország területén található Korintoszba (amely a Bibliában Korinthus néven szerepel),és nem mellesleg a mai igénk helyszíne, akkor azt vajon hogyan lehetne, és az vajon mennyi kilométer lenne. Jelentem, egészen pontosan 572 kilométer, Athénen, a fővároson keresztül. Nyitom a Bibliát, olvasom az Apostolok Cselekedeteinek könyvét, és mit látok? Pál apostol, Isten szeretetét hirdetve milyen útvonalon megy? Thesszalonika, Athén, Korinthus. Neki ugyan még nem volt útvonaltervezője, de az utak már akkor is arra vezettek. Mai igénk ezzel kezdődik: „Szilász és Timóteus megérkezett Makedóniából” Pálhoz Korinthusba. Minden valószínűség szerint, Makedóniából, észak felől érkezve, ők is ugyanezt az utat tették meg, mint Pál, és tettem volna én, ha fenn maradok a vonaton. Ebből is kitűnik, hogy nem valami tanmeséről van szó a mai igénkben, hanem valóságos megtörtént eseményeket ad ma nekünk a Biblia.

De mi is történik itt? Pál apostol, zsidó lévén, belső indíttatástól és nemzeti érzelmektől fűtve, ha eljutott egy városba, akkor nem a vakvilágba prédikált, hanem először a helyi zsidósághoz, honfitársaihoz ment hirdetni az evangéliumot. Így tett Korinthusban is, mai igénk helyszínén. Csakhogy mint oly sok más városban, itt sem fogadták szívesen a zsinagógában. Így aztán a nem zsidó származásúakhoz – a Biblia szóhasználata szerint, a „pogányokhoz” – ment a feltámadott Krisztusról hitvallást tenni. Közülük pedig többen hittek és megkeresztelkedtek, keresztényekké lettek. Egy éjjel Pál látomást látott, ahol Krisztus megjelent neki és bátorította: „Ne félj, hanem szólj, és ne hallgass: mert én veled vagyok, és senki sem fog rád támadni és ártani neked, mert nekem sok népem van ebben a városban.” Ennek megfelelően Pál még másfél évig prédikált a városban.

A Bibliát olvasva mindig nagyon érdemes odafigyelni, hogy mi az, amit Krisztus mond. Különösképpen is a feltámadása után. Az Apostolok Cselekedeteinek könyvében mindössze háromszor olvasunk arról, hogy a feltámadott Krisztus direktben megszólítja Pál apostolt. Először mikor megtér, a damaszkuszi úton (Apcsel 9,5kk), itt (a mai szakaszban), és élete vége felé, amikor kijelenti neki, hogy Rómába kell mennie és a császár előtt is hitvallást kell tennie (Apcsel 23,11). Minősített ponton vagyunk, azt hiszem ez már mindannyiunknak világos…

De mit mond az Úr? „Ne félj, hanem szólj, és ne hallgass: mert én veled vagyok, és senki sem fog rád támadni és ártani neked, mert nekem sok népem van ebben a városban.” Kire érti Krisztus ezt, hogy „sok népem”, hiszen éppen azt olvashattuk, hogy a választott nép, az izraeliták úgy kiebrudalták Pált, hogy a csak na…! Nyilván nem rájuk érti, hanem azokra, akik már megtértek és azokra akik majd meg fognak térni, hitre fognak jutni, Pál prédikálása nyomán. Pál, bár talán ő maga se fogadott volna arra, hogy sikeres lesz Korinthusban – valószínű pont ezért volt szüksége erre bátorító látomásra – mégis folytatta a munkát, saját népe, nemzete fölötti csalódása ellenére is.

Vajon ma, amikor azt látjuk, és úgy tűnik, hogy a kereszténység napja, legalábbis a mi vidékünkön, Európában, leáldozóban van, akkor vajon mi hiszünk-e az Úr szavának, hogy „nekem sok népem van ebben a városban”/ne adj' Isten faluban? Tud-e számunkra bátorító lenni, tud-e számunkra erősebb lenni a Krisztus szava, mint a statisztika? Mert, igen…, az Úr erősebb a számoknál, nálunk, és mindenki másnál is. „Isten „erőtlensége” erősebb az emberek erejénél” (1Kor 1,25)- olvassuk Pálnak az egyik levelében, amit jóval később, pont itt, a Korinthus városában megszületett gyülekezet számára írt. Hát bizony ez sem kamu, hanem igaz szavak mögötti valódi tartalom. Ebből ma igen nagy hiány van…!

És ez az erő, ez az isteni erő, gyűjti össze Krisztus népét. De tegyük fel az újabb kérdést: Milyen Krisztus népének tagja lenni? Mi az, amire ma meghív bennünket Pál apostol szolgálata nyomán az élő Krisztus?

Egyről már beszéltünk is. Pál először a saját népéhez, a választott néphez, a zsidósághoz fordul, de onnan elhajtják. Azonban nem áll le, hanem megy mindenki máshoz (is). Ebből – és abból, hogy Pált a „pogányok apostolának” is szokták nevezni – világosan látszik, hogy az Isten színe előtt nincsenek különbségek. Az Isten színe előtt nincsenek származási különbségek! Azt ne higgyük már, hogy attól, hogy valahova születtünk, akár földrajzilag, akár nemzetiségileg, akár társadalmi osztályok szintjén, az bármit is számít az Úr előtt! Nem csak a zsidóság, de sokan mások is, és nem csak egykor, hanem ma is, el vannak telve magukkal, hogy milyen nagyszerű helyre születtek, vagy milyen nagyszerű néphez, csoporthoz, osztályhoz, etnikumhoz stb. tartoznak. El kell árulnom, hogy ez egy fikarcnyit sem számít az Isten szemében. Nem véletlen az, hogy oda születünk, ahová, de ebből ne vonjunk le messzemenő következtetéseket. Ugyanis az Istennél nem számít a bőrszín, a származás, a pénztárca (erről múlt héten beszéltünk), a politikai irányultság, hovatovább még a vallási címke sem!

Ebből pedig két dolog következik. Mégpedig az, hogy mi az, ami valóban számít! Mi az ami valóban számít? A kapcsolat. Hogy kapcsolatban vagyunk-e Istennel vagy sem,… Ez az egyik. A másik pedig a jó hír, hogy Isten szeretete, igéjében, a Bibliában kinyilvánított, és hétköznapokban is megtapasztalt szeretete, sokkal szélesebb ölelésre képes, mint amit el tudunk képzelni!

Ma, az egyházi év útmutatása szerint, Szentháromság ünnepe utáni 19. vasárnap van, vagy más néven, Biblia-vasárnap. És ma ezt a tág ölelésű Istent hozza ma elénk a Biblia. És nem csak ma, hanem minden vasárnap, hiszen Isten igéjét vesszük elő minden alkalommal. És ma (is) arra hív bennünket a Biblia, hogy ehhez az Istenhez tartozzunk!

*

És még egy dolog a végére. Milyen Istennel találkozunk ebben az ölelésben? Olyannal, aki nem tagadja, hanem nyilván tartja alapvető szükségeinket. Nem kivenni akar bennünket a hétköznapokból, hanem ott lenni velünk az élet minden pillanatában. Pálnak, ebben az időszakban, több nehézséggel is meg kellett küzdenie. Egyrészt marha magányos volt, másrészt anyagilag sem volt túlzottan eleresztve, harmadrészben pedig (és erről már beszéltünk) valószínű, hogy eléggé el volt csüggedve, amiatt hogy saját népe nem fogadta be. „Talán még az Isten is elhagyott…”- gondolhatta. Ugye ismerősek ezek a helyzetek. „Egyedül vagyok. Talán sokan vannak körülöttem, mégis magányos vagyok…”; vagy „Miből fogom kifizetni a számláimat? Hogyan veszek új cipőt a gyereknek? Hogyan jövök ki a pénzemből?”; vagy „Hol van ilyenkor az Isten? Miért hagyta ezt, miért engedte?” (ez utóbbiról is beszéltünk már). Magány, anyagi nehézségek, spirituális, lelki éhség. Ezek nem csak Pál nehézségei voltak, hanem időről-időre mindannyiunké. Az ige nem tagadja el ezeket, hanem bemutatja nekünk a szükséget betöltő Isten képét. Mert ezekre meg van a válasza Istennek. Timóteus és Szilász, barátok és munkatársak érkeznek Pálhoz, Szilász ráadásul a már egyik korábban megalakult gyülekezet adományát hozza (Fil 4,10) amely biztosítja Pálnak az anyagi biztonságot, hogy minden idejét a prédikálásnak szentelhesse, és Krisztus is megjelenik, és bátorítja, megerősíti Pált. Közösség, gondoskodás, lelki megerősítés – ez Isten válasza. Ezt az Isten „kínálja” nekünk a Biblia, és ezzel az Istennel találkozhatunk a mindennapokban.

Ő adja meg, hogy így legyen! Ámen