Nem mese, hanem ige - 1Sám 17,37kk (Szentháromság ünnepe utáni 12. vasárnap, 2022.09.04.)

textus: 1Sám 17,37.41-45.49-50

“Azután ezt mondta Dávid: Az Úr, aki megmentett engem az oroszlán és a medve karmától, meg fog menteni ennek a filiszteusnak a kezéből is. Saul így felelt Dávidnak: Hát menj, az Úr legyen veled! [...] 41 A filiszteus is elindult, egyre közelebb jött Dávidhoz, [...] 42 Amikor a filiszteus rátekintett, megvetően nézett Dávidra, [...] És szidni kezdte a filiszteus Dávidot Istenével együtt. 44 Ezt mondta a filiszteus Dávidnak: Gyere csak ide, hadd adjam a testedet az égi madaraknak és a mezei vadaknak! 45 Dávid így felelt a filiszteusnak: Te karddal, lándzsával és dárdával jössz ellenem, de én a Seregek Urának, Izráel csapatai Istenének a nevében megyek ellened, akit te kicsúfoltál. [...] 49 Belenyúlt Dávid a tarisznyájába, kivett belőle egy követ, a parittyájával elröpítette, és úgy homlokon találta a filiszteust, [...] és (az) arccal a földre zuhant. 50 Dávid tehát erősebb volt a filiszteusnál, [...]”

Ki az, aki szereti a meséket? [...] Mindenki szereti a meséket. Emlékszem, amikor Zoé nagylányom még kisebb volt, már akkor is szeretett meséket nézni. Amikor pedig azt látta, hogy én nézek valamit - mert bevallom, nagyon szeretek sorozatot nézni - akkor mégkérdezte: “Mit nézel?” Azon morfondíroztam, hogy hogyan is válaszoljak neki úgy, hogy az tényleg igazi válasz legyen, de közben ne kelljen a kis lelkét megterhelni a saját sorozatommal, mert még nem neki való. Ezért így válaszoltam neki: “Apa is nézi a saját meséjét.” És az az igazság, hogy nem hazudtam. Sőt! Valójában ennél igazabbat nem is mondhattam volna. Miért? Mert akármennyire is nem szoktunk erről beszélni, de felnőttként is mesék vesznek körül minket. Történetek, amelyeknek akár valóságalapjuk is lehet, de igazából ténylegesen mesék. És tudom, hogy Jókait, Esterházyt, Spirót, Dragománt vagy akármelyik külföldi vagy hazai kortárs írót, vagy éppen sorozatot mesének mondani sokak számára derogáló, mert az bizony regény, dráma, scifi, krimi, stb., de valójában azok is mesék, csak éppen nem gyerekeknek íródtak, hanem felnőtteknek. Így, amikor könyvet veszünk a kezünkbe, vagy leülünk valamely készülékünk elé, akkor - ha tetszik, ha nem - mesézünk. 

És a mese, mese marad, akkor is ha felnőtt. Éppen ezért találkozunk nem csak a Babszem Jankóban, a Bogyó és Babócában, a Lego Ninjagoban, hanem a Stranger Thingsben és a Trónok Harcában, meg a Star Warsban is tipikusan “mesés” elemekkel. Ilyen például az, amikor a esélytelen győz. Ott van a nagy gonosz, aki látszólag legyőzhetetlen, és minden a főhős ellen szól, de mégis - bár kicsi - de a jó győz a végén. És ez bizony nem rossz dolog. Miért? Azért, mert így akár gyerekként, akár felnőttként, mintát kapunk arra, hogy nem csak az esélyek számítanak, hanem vannak annál fontosabb dolgok is. Hogy nem csak a praktikum számít, hanem az elvek is. Hogy akkor is álljak ki az elveimért, és azért, vagy azokért, akiket értékesnek tartok, amikor - úgy tűnik - nincsen esélyem sem. Mert lehet, hogy minden eséllyel szemben, mégiscsak lehet győzni.

A mai igénk Dávid és Góliát a története. Azt hiszem, hogy nem nagyon van olyan ember a mi kultúrkörünkben, aki még ne hallotta volna ezt a két nevet párban: Dávid és Góliát. Ott van a gyermek Dávid, aki parittyával legyőzi a talpig páncélba öltözött profi és gonosz katonát, Góliátot. És nagyon úgy tűnik, hogy most itt is egy ilyen mesével van dolgunk, hiszen pontosan megvalósulni látjuk a tipikus meseelemet, miszerint a kicsi jó legyőzi a jóval erősebb rosszat. De, az a helyzet, hogy nem is tévedhetnénk nagyobbat!

Amellett, amit mondtam, hogy valóban jó, hogy vannak olyan mesék, amikben az esélytelen jó győz, az esélyes rossz felett, ez a történet nem erről szól. Nézzük csak mit mond Dávid: “Az Úr, aki megmentett engem az oroszlán és a medve karmától, meg fog menteni ennek a filiszteusnak a kezéből is.” és Góliátnak: “Te karddal, lándzsával és dárdával jössz ellenem, de én a Seregek Urának, Izráel csapatai Istenének a nevében megyek ellened, akit te kicsúfoltál.” Dávidnak semmi esélye nem volt Góliáttal szemben. És nem azért győzött, mert jól nekidurálta magát, vagy eszesebb volt, vagy cselezett, vagy szerencsésebb volt. Nem. Dávid azért győzött, mert nem volt egyedül! Isten volt mellette, vele, vezette a mozdulatait, dolgozott érte! Tehát nem arról van szó, hogy a kicsi győzött a nagy felett, hanem a legnagyobb győzött a nagy felett. Isten győzött Góliát felett, Dávid által! És ez nagyon nagy különbség!

És pontosan ezért vagyunk itt most együtt, mert tudjuk, hogy az esélyek nem mellettünk szólnak. Az embert annyi minden éri az életben, annyi dologgal kell megküzdeni a suliban, a munkahelyen, vagy akár magunkban, közösségeinkben, családjainkban, ami nem minden esetben kecsegtet jó eséllyel. De tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül. Mert az az Isten, aki ott volt a kis Dáviddal, az az Isten mellénk is oda tud állni, minden Góliát ellen, legyen az kívül, vagy éppen belül! Vezetheti a kezünket, bátorságot ad és lelkesedést, erőt és vigasztalást, mikor mire van szükségünk. 

Éppen ezért mi is mondjunk rá igent! Mondjuk ki, határozzuk el magunkat, hogy “Igen, én az Úr útján akarok járni!” Ebben a naponkénti döntésben segítsen bennünket az Úrjézus! Ámen.