Szimpatikus főpap (prédikáció, Somlószőlős-Karakószörcsök, Böjt 1. vasárnapja, 2016.02.14.)

textus: Zsid 4,14-16

„14 Mivel tehát nagy főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, ragaszkodjunk hitvallásunkhoz. 15 Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, de nem vétkezett. 16 Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.”

Nem hinném, hogy Valentin, illetve Bálint napján elhagyható lenne az, hogy egy kicsit kitérjünk erre e nap témájára. Érdekes az, hogy mennyire a kultúránk része lett ez az "ünnep". Persze a gazdasági szereplők, üzletek, cégek is ráharaptak a dologra, és elárasztották a piacot mindenfajta tárgyi vagy élmény szerű ajándék lehetőséggel, amivel megajándékozhatjuk szívünk választottját. És persze mondhatjuk, hogy micsoda önös ez, meg kiüresedett már régen ez a dolog; csak a csillogás csak az ajándék. És ha alapvetően nem is tartjuk ezt az ünnepet, akkor sem lehet megszabadulni tőle, hiszen ezekben a napokban a csapból is ez folyik.

De mondhatunk kígyót-békát az mégiscsak jó dolog, hogy van egy nap az évben, amikor az emberi kapcsolatok egyik legszebbjét a szerelmi kapcsolatot ünnepeljük. Ez szerintem jó. Ennek kapcsán gondolkodtam el azon, hogy az ember mi alapján választ magának társat. De itt most társ alatt érthetünk házastársat, élettársat, de akár barátot, és ha van lehetőség munkatársat, beosztottat is. Mégis mi a választásunk alapja? Mert ezekben a helyzetekben nem dönthetünk tisztán a logika szerint, racionálisan. Éppen ez a lényege, főleg a párkapcsolatnak, a szerelemnek, hogy csak nem a logika vezérli, hanem valami más is.

Arra jutottam, hogy minden kapcsolat kezdetén az egyik legfontosabb dolog, hogy az illető szimpatikus legyen. Mert ha szimpatikus, akkor még bármi lehet a dologból, de ha nem akkor eleve nincs esélye semmi komolyabbnak. Ha valaki szimpatikus, akkor szeretném jobban megismerni, kapcsolatba kerülni vele.

A mai igénkben is szerepel ez a fogalom: szimpátia. Amikor az ige azt írja, hogy "Mert [Jézus Krisztus személyében] nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken" - akkor itt a "megindulni" kifejezés helyén az eredeti szövegben a "szümpathészai" kifejezés van, ami "szimpatizál" szavunk alapja. Persze itt ez a szimpátia nem azonos azzal a szimpátiával, amit mi érzünk, ha találkozunk egy szimpatikus emberrel. Nem, itt éppen az ellenkezője van, azaz Krisztus szimpátiája nem a mi szimpatikusságunk, kedvességünk, vagy teljesítményünk megérdemelt eredménye, hanem az ő szeretetéből fakadó magatartás. Ez független mindattól, ahogyan kinézünk, ahogyan viselkedünk, amit teszünk. Krisztus úgy akar velünk kapcsolatba kerülni, hogy ismer bennünket a legmélyebb és legtitkosabb dolgainkat is, és mind e mellett, vagy éppen ennek ellenére, ő megváltónk - és ahogyan az ige fogalmaz - főpapunk akar lenni.

Mert, igen ő megváltó és igen ő főpap, de vajon a számunkra is az-e? Jézust sokféleképpen szoktuk emlegetni, de viszonylag ritka, hogy főpapként gondolunk rá. A Zsidókhoz írt levél szerzőjének ez alapvető dolog volt, hiszen egy olyan környezetből jött és egy olyan környezetnek írt, akik még emlékeztek arra, hogy milyen volt - az azóta lerombolt - jeruzsálemi templom istentisztelete, ahol a főpap bemutatta az áldozatot a nép bűneiért. Jézus Krisztus azonban egy személyben megtestesíti az áldozatot (gondoljunk a keresztre) és főpapot. Mert mi a főpap dolga? Közbenjár a népéért. Isten elé áll és az ügyüket képviseli. És igen, Jézus ezt teszi. Odaáll az Atya elé és bennünket képvisel. Ismeri bajainkat, terheinket, bánatunkat és örömeinket, hiszen maga is megélte ezeket a emberré válása során. Együtt élt és él, együtt halt, de fel is támadt értünk. És mind a mai napig küzd is értünk.

Ehhez érdemes tartozni, őt érdemes követni, ezt érdemes megtartani, vele kapcsolatban lenni. Szerintem. Az ige is erre biztat bennünket: "Mivel tehát ilyen főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, Isten Fia, ragaszkodjunk hitvallásunkhoz." És itt nem az Apostoli Hitvallásról van szó, amit minden istentiszteleten elmondunk. Nem ahhoz kell ragaszkodni, hanem ahhoz, akiről szól: Krisztushoz. Mert hitvallás lényege mindig az, akiről/amiről szól, aki, vagy ami mellett hitvallást teszünk, amihez ragaszkodunk, el nem eresztjük. Miért? Nem azért, mert beleragadtunk, vagy rágörcsöltünk, hanem azért, mert szükségünk van rá, mert kell és mert hisszük, tudjuk és megtapasztaltuk, hogy mennyire jó az Úr közelsége... és nem utolsó sorban a segítsége.

Ezért biztat bennünket az ige arra is, hogy bátran szólítsuk meg, "járuljunk" Őhozzá, mert segít, és irgalmat és kegyelmet találhatunk nála. Ilyenkor böjtben különösen is aktuális ez a dolog, hiszen a böjt az Istenre való felfokozott odafigyelés időszaka az egyházi évben.

Krisztus munkájára és áldozatára (és most főpapságára) figyelve azonban valamit szem előtt kell tartanunk. Az ige így ír: "Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához". Trónról, trónszékről, uralkodásról olvasunk itt. Jézus Krisztusnak a győztes arca, győztes oldala mutatkozik meg. Már nem a betlehemi "Kisjézuska" jászla felett állunk, és nem is csupán a kereszt véres eseménye kell, hogy előttünk legyen, hanem a dicsőséges uralkodó Krisztus. Aki elég "szimpatikusnak" tartott minket ahhoz, hogy bármit megtegyen. És itt a "bármi"-t szó szerint kell érteni! És van is ereje és hatalma ezt a "bármit"-t megtenni!

Testvérek, a böjti időszakban járuljunk oda Megváltónkhoz. Még akkor is, ha nem vagyunk biztosak a dolgunkban, akkor is, hogy úgy érezzük távol van tőlünk, s talán sohasem volt közel. Legyünk bátrak és meg fogjuk tapasztalna Főpapunk kegyelmét és szeretetét, ebben biztos vagyok, mert ős ezt senkitől nem akarja megvonni. Ámen.