10% közösség (prédikáció, Padragkút-Ajka, Szentháromság ünnepe utáni 14. vasárnap, 2016.08.28.)
textus: Lk 17,11-19
„11 Amikor Jézus úton volt Jeruzsálem felé, Samária és
Galilea között haladt át. 12 Amint beért egy faluba, szembejött
vele tíz leprás férfi, akik távol megálltak, 13 és kiáltozva
kérték: Jézus, Mester, könyörülj rajtunk! 14 Amikor meglátta
őket, így szólt hozzájuk: Menjetek el, és mutassátok meg
magatokat a papoknak! És amíg odaértek, megtisztultak. 15 Egyikük
pedig, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, és fennhangon
dicsőítette Istent. 16 Arcra borult Jézus lábánál, és hálát
adott neki. Ez pedig samáriai volt. 17 Megszólalt Jézus, és ezt
kérdezte: Vajon nem tízen tisztultak-e meg? Hol van a többi
kilenc? 18 Nem akadt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse
Istent, csak ez az idegen? 19 És ezt mondta az Úr: Kelj fel és
menj el, a hited megtartott téged.”
Gondolom már mindenki hallotta az „ép testben ép lélek”
mondást. Nagyon hangzatos és sok helyen előfordul. Eredetileg
Decimus Iunius Iuvenalis római költő volt, aki valami
hasonlót fogalmazott meg: „Orandum est, ut sit mens sana in
corpore sano.” azaz „Azért kellene imádkozni, hogy ép testben
ép lélek legyen.” Ebből a mondatból alakult ki aztán a mondás
„ép testben ép lélek”. Különben – csak érdekesség
kedvéért – tőle származik, az ő írásaiból alakult ki még
„Ki őrzi az őrzőket?” és a „Kenyeret és cirkuszt”
kifejezések mondások is. Mai történetünk világosan megmutatja,
hogy eme állítás „ép testben ép lélek”, mint örök
érvényű, kizárólagos és megdönthetetlen tény, nem állja meg
a helyét.
Lukács evangélista egyedüliként írja le ezt a történetet. Van
tíz szörnyű betegségben szenvedő, leprás, férfi. A lepra
(régies magyar nevén: bélpoklosság) olyan betegség, amely ha
megtámadja az ember szörnyű sejtburjánzással, vagy éppen
ellenkezőjével, sejtvesztéssel, akár végtagvesztéssel is
járhat. Nem akarok a részletekbe belemenni. Ma már gyógyítható,
de Jézus korában a fertőzöttek nagy része belehalt, előbb vagy
utóbb. De mivel már akkor is tudták, hogy el lehet kapni, ezért a
leprásokat elkülönítették, magyarul elzavarták a lakóhelyükről.
Messze el kellett kerülniük a lakott helyeket, de néha
bemerészkedtek alamizsnát, adományokat koldulni.
Egy ilyen helyzetnek lehettünk fültanúi a mai szakaszban.
„szembejött vele tíz leprás férfi, akik távol megálltak”
- olvassuk. Nem véletlenül, nem mehettek az egészséges emberek
közelébe, így csak távolról léphettek kapcsolatba Jézussal is.
„Jézus, Mester, könyörülj rajtunk! ” - ezt kiabálták
csak a távolból. Vajon mi járhatott a fejükben? Utolsó
szalmaszál? Egy próbát megér? Nincs vesztenivalónk?… „Menjetek
el, és mutassátok meg magatokat a papoknak!” - válaszolja
nekik Jézus. Álljunk csak meg egy pillanatra! Miféle párbeszéd
ez?! Már az is furcsa volt, hogy a betegek, nem ezt kiáltozták:
„Jézus, Mester gyógyíts meg!” bár ezt még azzal
magyarázhatnánk, hogy a „könyörülj rajtunk”-ban ez is benne
lehet, de a válasz („Menjetek el, és mutassátok meg magatokat
a papoknak!”) akkor is érthetetlen. Adalékként tudnunk kell,
hogy a gyógyultságot megállapítani akkoriban a papságnak volt
joga. De akkor is! Jézus tulajdonképpen azt mondja a leprásoknak,
hogy „viselkedjetek úgy, mintha meggyógyultatok volna”,
„tegyetek úgy, mint az egészségesek, bár betegek vagytok”.
Akár az ÁNTSZ, akár a WHO elmondhatja, hogy a legrosszabb,
amit egy beteg ember tehet, az az, hogy úgy csinál, mint aki
egészséges. Jézus mégsem arra buzdított ezzel, hogy a tíz beteg
ember a homokba dugja a fejét és arra sem, hogy másokat
veszélyeztessenek, hanem hitükre, hovatovább a bátorságukra, a
bátor hitükre apellált. Hiszen, ha tényleg elhiszik azt, hogy
Jézus „Mester” (ahogyan szólították) és hiszik, hogy
gyógyíthat is, akkor bízniuk kell abban, hogy meg is teszi. És
tényleg. Hatalmas hitről és bátorságról tette tanúbizonyságot
ezek az emberek, mert el mertek menni a papokhoz. Pedig útközben
akár le is vadászhatták volna őket, nehogy megfertőzzenek
másokat. És mire odaértek, megtisztultak, meggyógyultak.
Ámde nincs vége a történetnek. Ugyanis a tíz - már egészséges
– emberből csupán egy volt, aki visszatért utána Jézushoz
megköszönni, amit tett érte! Csupán tíz százalék, aki hálás
is, csupán tíz százalék, akinek ép testében, ép a lelke. Hiába
lett ép a test, a lélek, csak egynél „jött rendbe”.
Sokan egyfajta automatának gondolják az Isten. Segít, vezet,
gyógyít, gondoskodik, néha megmagyarázhatatlan módon cselekszik
és sokszor nem elérhető, úgymond üzemen kívül van helyezve.
Pedig az Isten nem automata, nem úgy működik, hogy kérek, bedobom
az „imakétszázast” és akkor kijön a „gyógyulás-üdítő”,
vagy segítség. Aztán meg továbbállok, mert megtettem, amit
kellett, fizettem, kaptam, oké. Az ember minek menne vissza később
megköszönni egy automatának, hogy elvégezte, ami amúgy is a
dolga. Nyilván nem tesz ilyet. De az Istent nem lehet így kezelni!
Mert nem ez a dolga! Az Istennek nincsen „dolga”, csak kegyelme
és irgalma van, amely jön, de nem kötelessége, hanem ajándékba
adja! És az ajándékot, illik megköszönni. Néhai Karner Károly
egy általam nagyon tisztelt evangélikus lelkész-teológus azt
mondta ezzel kapcsolatban: „a hit csak a hálával együtt lesz
teljessé és maradandóvá”. Bizony, egy valaki volt csak, akiben
meg is maradt az a hit, amely által meggyógyult.
Mire hívja fel a figyelmünket ez az ige? Kettő dologra. Az egyik,
hogy Isten kegyelemből gyakorolja az irgalom cselekedeteit az ember
felé, nem azért mert ez a „dolga”. Ne tekintsük magától
értődőnek! Ne használni akarjuk az Istent, hanem benne bízni. A
másik pedig az, hogy éppen ezért hálával tartozunk neki, minden
tettéért, mert velünk, személyre szabottan cselekszi azt, nem
pedig automatikusan!
*
És ez a hála lesz az, ami az ő igazi közelségébe jelenlétébe
visz. Mit olvasunk? Azt a bizonyos tíz százalékot képviselő egy
gyógyult beteg „samáriai volt”. Őróluk kimerítőenbeszéltünk a múlt héten. Figyeljük meg, ahogyan változik az
ő közössége. Amikor beteg volt, igazán beteg, akkor együtt volt
a „valódi” izraeliekkel, egy csapat voltak, mert a betegség
összekovácsolta őket, hiszen nem tehettek mást. Amikor
meggyógyultak, akkor viszont a többiek ki tudja hova, de
szétszaladtak. Ő azonban tudta, hogy hova kell mennie, oda és
ahhoz, aki a gyógyulást kapta. Jézus pedig ezt mondta, amikor
odaért: „Vajon nem tízen tisztultak-e meg? Hol van a többi
kilenc? Nem akadt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse
Istent, csak ez az idegen? […]
Kelj fel és menj el, a hited megtartott téged.” Jézus ezzel
világosan kimondja, hogy az Istennek nincsenek unokái csak
gyermekei. Senkinek nincsen joga arra, hogy származás, család,
állapot vagy bármi más kapcsán megkülönböztetett (automatikus)
figyelmet kapjon az Istentől. Mert lám, pont azok, akik elvileg a
választott nép tagjai voltak, az Isten üzenetének letéteményesei,
ők nem tudták/érezték, hogy mit kellene tenni: Hálát adni
annak, aki meggyógyított. De ez, akit ugyanazok semmire sem
becsültek, ő pedig tudta, mert hite összekapcsolta Urával. És
igen, nem csak a betegség, nem csak a rossz, vagy pl. a gyűlölet
és a közös ellenség tudja összekovácsolni az embereket. A
legigazibb feltétel nélküli közösség a hit talaján szökkenhet
szárba. Így legyen közöttünk is! Ámen
Megjegyzések
Megjegyzés küldése