10% közösség (prédikáció, Padragkút-Ajka, Szentháromság ünnepe utáni 14. vasárnap, 2016.08.28.)

textus: Lk 17,11-19
11 Amikor Jézus úton volt Jeruzsálem felé, Samária és Galilea között haladt át. 12 Amint beért egy faluba, szembejött vele tíz leprás férfi, akik távol megálltak, 13 és kiáltozva kérték: Jézus, Mester, könyörülj rajtunk! 14 Amikor meglátta őket, így szólt hozzájuk: Menjetek el, és mutassátok meg magatokat a papoknak! És amíg odaértek, megtisztultak. 15 Egyikük pedig, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, és fennhangon dicsőítette Istent. 16 Arcra borult Jézus lábánál, és hálát adott neki. Ez pedig samáriai volt. 17 Megszólalt Jézus, és ezt kérdezte: Vajon nem tízen tisztultak-e meg? Hol van a többi kilenc? 18 Nem akadt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen? 19 És ezt mondta az Úr: Kelj fel és menj el, a hited megtartott téged.

Gondolom már mindenki hallotta az „ép testben ép lélek” mondást. Nagyon hangzatos és sok helyen előfordul. Eredetileg Decimus Iunius Iuvenalis római költő volt, aki valami hasonlót fogalmazott meg: „Orandum est, ut sit mens sana in corpore sano.” azaz „Azért kellene imádkozni, hogy ép testben ép lélek legyen.” Ebből a mondatból alakult ki aztán a mondás „ép testben ép lélek”. Különben – csak érdekesség kedvéért – tőle származik, az ő írásaiból alakult ki még „Ki őrzi az őrzőket?” és a „Kenyeret és cirkuszt” kifejezések mondások is. Mai történetünk világosan megmutatja, hogy eme állítás „ép testben ép lélek”, mint örök érvényű, kizárólagos és megdönthetetlen tény, nem állja meg a helyét.
Lukács evangélista egyedüliként írja le ezt a történetet. Van tíz szörnyű betegségben szenvedő, leprás, férfi. A lepra (régies magyar nevén: bélpoklosság) olyan betegség, amely ha megtámadja az ember szörnyű sejtburjánzással, vagy éppen ellenkezőjével, sejtvesztéssel, akár végtagvesztéssel is járhat. Nem akarok a részletekbe belemenni. Ma már gyógyítható, de Jézus korában a fertőzöttek nagy része belehalt, előbb vagy utóbb. De mivel már akkor is tudták, hogy el lehet kapni, ezért a leprásokat elkülönítették, magyarul elzavarták a lakóhelyükről. Messze el kellett kerülniük a lakott helyeket, de néha bemerészkedtek alamizsnát, adományokat koldulni.
Egy ilyen helyzetnek lehettünk fültanúi a mai szakaszban. „szembejött vele tíz leprás férfi, akik távol megálltak” - olvassuk. Nem véletlenül, nem mehettek az egészséges emberek közelébe, így csak távolról léphettek kapcsolatba Jézussal is. „Jézus, Mester, könyörülj rajtunk! ” - ezt kiabálták csak a távolból. Vajon mi járhatott a fejükben? Utolsó szalmaszál? Egy próbát megér? Nincs vesztenivalónk?… „Menjetek el, és mutassátok meg magatokat a papoknak!” - válaszolja nekik Jézus. Álljunk csak meg egy pillanatra! Miféle párbeszéd ez?! Már az is furcsa volt, hogy a betegek, nem ezt kiáltozták: „Jézus, Mester gyógyíts meg!” bár ezt még azzal magyarázhatnánk, hogy a „könyörülj rajtunk”-ban ez is benne lehet, de a válasz („Menjetek el, és mutassátok meg magatokat a papoknak!”) akkor is érthetetlen. Adalékként tudnunk kell, hogy a gyógyultságot megállapítani akkoriban a papságnak volt joga. De akkor is! Jézus tulajdonképpen azt mondja a leprásoknak, hogy „viselkedjetek úgy, mintha meggyógyultatok volna”, „tegyetek úgy, mint az egészségesek, bár betegek vagytok”.
Akár az ÁNTSZ, akár a WHO elmondhatja, hogy a legrosszabb, amit egy beteg ember tehet, az az, hogy úgy csinál, mint aki egészséges. Jézus mégsem arra buzdított ezzel, hogy a tíz beteg ember a homokba dugja a fejét és arra sem, hogy másokat veszélyeztessenek, hanem hitükre, hovatovább a bátorságukra, a bátor hitükre apellált. Hiszen, ha tényleg elhiszik azt, hogy Jézus „Mester” (ahogyan szólították) és hiszik, hogy gyógyíthat is, akkor bízniuk kell abban, hogy meg is teszi. És tényleg. Hatalmas hitről és bátorságról tette tanúbizonyságot ezek az emberek, mert el mertek menni a papokhoz. Pedig útközben akár le is vadászhatták volna őket, nehogy megfertőzzenek másokat. És mire odaértek, megtisztultak, meggyógyultak.
Ámde nincs vége a történetnek. Ugyanis a tíz - már egészséges – emberből csupán egy volt, aki visszatért utána Jézushoz megköszönni, amit tett érte! Csupán tíz százalék, aki hálás is, csupán tíz százalék, akinek ép testében, ép a lelke. Hiába lett ép a test, a lélek, csak egynél „jött rendbe”.
Sokan egyfajta automatának gondolják az Isten. Segít, vezet, gyógyít, gondoskodik, néha megmagyarázhatatlan módon cselekszik és sokszor nem elérhető, úgymond üzemen kívül van helyezve. Pedig az Isten nem automata, nem úgy működik, hogy kérek, bedobom az „imakétszázast” és akkor kijön a „gyógyulás-üdítő”, vagy segítség. Aztán meg továbbállok, mert megtettem, amit kellett, fizettem, kaptam, oké. Az ember minek menne vissza később megköszönni egy automatának, hogy elvégezte, ami amúgy is a dolga. Nyilván nem tesz ilyet. De az Istent nem lehet így kezelni! Mert nem ez a dolga! Az Istennek nincsen „dolga”, csak kegyelme és irgalma van, amely jön, de nem kötelessége, hanem ajándékba adja! És az ajándékot, illik megköszönni. Néhai Karner Károly egy általam nagyon tisztelt evangélikus lelkész-teológus azt mondta ezzel kapcsolatban: „a hit csak a hálával együtt lesz teljessé és maradandóvá”. Bizony, egy valaki volt csak, akiben meg is maradt az a hit, amely által meggyógyult.
Mire hívja fel a figyelmünket ez az ige? Kettő dologra. Az egyik, hogy Isten kegyelemből gyakorolja az irgalom cselekedeteit az ember felé, nem azért mert ez a „dolga”. Ne tekintsük magától értődőnek! Ne használni akarjuk az Istent, hanem benne bízni. A másik pedig az, hogy éppen ezért hálával tartozunk neki, minden tettéért, mert velünk, személyre szabottan cselekszi azt, nem pedig automatikusan!
*


És ez a hála lesz az, ami az ő igazi közelségébe jelenlétébe visz. Mit olvasunk? Azt a bizonyos tíz százalékot képviselő egy gyógyult beteg „samáriai volt”. Őróluk kimerítőenbeszéltünk a múlt héten. Figyeljük meg, ahogyan változik az ő közössége. Amikor beteg volt, igazán beteg, akkor együtt volt a „valódi” izraeliekkel, egy csapat voltak, mert a betegség összekovácsolta őket, hiszen nem tehettek mást. Amikor meggyógyultak, akkor viszont a többiek ki tudja hova, de szétszaladtak. Ő azonban tudta, hogy hova kell mennie, oda és ahhoz, aki a gyógyulást kapta. Jézus pedig ezt mondta, amikor odaért: „Vajon nem tízen tisztultak-e meg? Hol van a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen? […] Kelj fel és menj el, a hited megtartott téged.” Jézus ezzel világosan kimondja, hogy az Istennek nincsenek unokái csak gyermekei. Senkinek nincsen joga arra, hogy származás, család, állapot vagy bármi más kapcsán megkülönböztetett (automatikus) figyelmet kapjon az Istentől. Mert lám, pont azok, akik elvileg a választott nép tagjai voltak, az Isten üzenetének letéteményesei, ők nem tudták/érezték, hogy mit kellene tenni: Hálát adni annak, aki meggyógyított. De ez, akit ugyanazok semmire sem becsültek, ő pedig tudta, mert hite összekapcsolta Urával. És igen, nem csak a betegség, nem csak a rossz, vagy pl. a gyűlölet és a közös ellenség tudja összekovácsolni az embereket. A legigazibb feltétel nélküli közösség a hit talaján szökkenhet szárba. Így legyen közöttünk is! Ámen

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mi a különbség az evangélikus, a katolikus és a református úrvacsora/áldozás között? (Evlelkész podcast #13)

Sült hal és reformáció (prédikáció, Reformáció ünnepe, 2020.10.31.)

A kenyér öröme (prédikáció, Padragkút-Ajka, Böjt 4. vasárnapja, 2017.03.26.)