Megjelenés-beépítés (prédikáció, Padragkút-Ajka-Devecser, Vízkereszt ünnepe, 2017.01.08.)

textus: Mt 2,1-12

„1 Amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben Heródes király idején, íme, bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe, 2 és ezt kérdezték: Hol van a zsidók királya, aki most született? Mert láttuk az ő csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy imádjuk őt. 3 Amikor ezt Heródes király meghallotta, nyugtalanság fogta el, és vele együtt az egész Jeruzsálemet. 4 Összehívott minden főpapot és a nép írástudóit, és megkérdezte tőlük, hol kell megszületnie a Krisztusnak. 5 Azok ezt mondták neki: A júdeai Betlehemben, mert így írta meg a próféta: 6 „Te pedig, Betlehem, Júda földje, semmiképpen sem vagy a legkisebb Júda fejedelmi városai között, mert fejedelem származik belőled, aki legeltetni fogja népemet, Izráelt.” 7 Ekkor Heródes titokban hívatta a bölcseket, és gondosan kikérdezte őket, hogy mikor jelent meg a csillag, 8 majd elküldte őket Betlehembe, és ezt mondta: Menjetek el, és kérdezősködjetek a gyermek felől; mihelyt pedig megtaláljátok, adjátok tudtomra, hogy én is elmenjek, és imádjam őt! 9 Miután meghallgatták a királyt, elindultak, és íme, a csillag, amelyet láttak napkeleten, előttük ment mindaddig, amíg odaérve meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt. 10 Amikor ezt látták, igen nagy volt az örömük. 11 Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt. Kinyitották kincsesládáikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát. 12 Mivel azonban kijelentést kaptak álomban, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba.”

Mindig is lenyűgözött az emberi agynak az összetettsége és komplexitása. Mennyi mindenre képes, és pontosan úgy, ahogyan kell. Az Isten csodálatos fantáziája és kreativitása nyilvánul meg ebben is. A sok-sok feladata és funkciója közül talán az egyik legkülönlegesebb és egyben leghétköznapibb feladata – a szónak laikus értelmében – az emlékezés. Hogy meg tudunk jegyezni dolgokat és azokat visszahozni, vagy beépíteni az életünkbe. Az információk tárolásának és az emlékek kezelésének rengeteg formája van, nem is akarom nem is tisztem ezt fejtegetni. Egy – triviálisnak tűnő – folyamatot emelnék csak ki. Mégpedig azt, hogy sok mindenre tudunk emlékezni, de egy csomó minden, úgymond, csak átsuhan rajtunk. Látjuk, vagy más módon érzékeljük, de aztán elfelejtjük, vagy csak a tudatalattinkban tárolódik el. Vegyünk egy példát. Megyünk az utcán. Látjuk az embereket, a kirakatokat, a házakat. Érzéklejük, hogy rajta most piros sál van, az a ház sárga, az az autó elég ramaty állapotban van. Mindezeket feldolgozzuk, de nem maradnak meg bennünk, nem válik a részünkké. Legalábbis tudatosan biztosan nem. De, ha például találkozunk egy számunkra fontos személlyel és beszélgetünk is vele az utcán, akkor arra – jó eséllyel – emlékezni fogunk. Mert bizony nem ugyanaz érzékelni és emlékezni, azaz nem mindegy, hogy csak az adott pillanatban tudomásul veszünk valamit, vagy beépítjük az életünkbe.

A mai történetünk pontosan ennek az érzékelésnek-emlékezésnek-beépítésnek a folyamatait tárja elénk, csak éppen nem az agy, hanem a lélek oldaláról nézve.

Vízkereszti istentiszteleten vagyunk együtt. Ennek az ünnepnek a neve eredetileg Epifánia volt, ami egy görög szó és „megjelenést” jelent. Annak az ünnep ez, hogy Isten Krisztusban megjelent a világban. Meglehetősen mostoha sorsú ünnep ez (talán abból adódóan, hogy nem vándorünnep, tehát dátumhoz van kötve, de nem kapcsolódik hozzá olyan szokásrendszer, mint pl. a karácsonyhoz), pedig nagyon gazdag tartalma van. Ide kapcsolódik Jézus megkeresztelkedése (Mt 3,13-17), innen az ünnep magyar neve. Ide kapcsolódik a kánai menyegzőn történt csodatétel, a víz borrá változtatása, ami Jézus első csodája volt (Jn 2,1-12), és a mai történetünk a napkeleti bölcsek (régies, és téves nevükön „három királyok”) látogatása Jézusnál.

Ez utóbbi történetben mintha kicsit keveset szerepelne Jézus. Van szó egy csomó mindenről, egy rakás szereplővel találkozunk, Jézus pedig alig van említve. Pedig Ő van ennek a szakasznak is a középpontjában. Egészen pontosan az ővele való viszony. Két hozzáállás ütközik nagyon határozottan, a napkeleti bölcsek Jézus kereső, őt imádni akaró felfedezési vágya és Heródes paranoiája.

A keleti bölcsek, csillagászok égi jelenséget követve érkeznek meg Jeruzsálembe. Ezt az égi jelenséget mi Betlehemi csillagnak nevezzük, és valószínűsíthető, hogy a Jupiter és a Szaturnusz két évig látható együttállása volt. Szóval ők kutatják a zsidók királyát, a megváltót, hogy imádhassák őt. Hol keresik? Egyértelmű, hogy a fővárosban, Jeruzsálemben, a királyi palotában. Csakhogy ott nincsen. Heródes pedig, a király, összehívatja a főpapokat és az írástudókat, akik jól ismerik az Isten igéit, hogy hol kell megszületnie a messiásnak. Betlehem – jön a válasz. Heródes pedig elküldi a bölcseket Betlehembe, hogy nézzék meg igaz-e a hír vagy sem. De nem azért tette ezt Heródes, hogy mert ő is vágyott az Isten szabadítására (hiába mondta ezt a bölcseknek), hanem azért, hogy „elhárítsa” ezt a „veszélyt” hatalma útjából. Ugyanis annyira hatalommániás volt, annyira féltette a hatalmát, hogy mindent és mindenkit „kiiktatott”, aki – vélten vagy valósan – fenyegette azt! Családtagjait, barátait, szolgáit, rengeteg embert öletett meg emiatt! S, később látjuk, mivel a bölcsek nem térnek vissza hozzá, mert egy angyal figyelmezteti őket, megöltei a környékbeli fiúgyermekeket két éves korig, nehogy már új király léphessen a régi helyébe! Döbbenetes kegyetlenség!

Megjelenik a megváltó, Vízkereszt ünnepén ez az üzenet. Ez nem is kérdés. A kérdés az, hogy mi hogyan reagálunk rá! Csak futólag érzékeljük, mint az utcai eseményeket, hogy rajta most piros sál van, az a ház sárga, az az autó elég ramaty állapotban van, vagy pedig beépül az életünkbe és a részünkké válik. Mert Krisztus nyilvánvalóan megjelent közöttünk. Az ige lapjain, de a hétköznapokban is. Az vele való találkozás lehetősége adott, a kérdés az, hogy mi milyen lelkülettel megyünk el őhozzá, az imádat, a hódolat és a hála lelkületével, a szabadulás örömét megtapasztalni, vagy pedig féltjük – ha nem is a hatalmunkat, de – az életünket, annak irányítását őtőle? Mert ez a két lehetséges út van, nincsen középút, nincsen határhelyzet, így vagy úgy lehet Jézust „meglátogatni”!

De ez nem kell, hogy fenyegessen bennünket! Mert ebben a történetben nincsen fenyegetés Jézus, vagy Isten részéről. Az egyetlen fenyegetés az embertől jön. Mert az Úr vár bennünket, nem akadályokat gördít, nem elbizonytalanít, hanem vár. Bennünket vár! Bárcsak nem hiába várna! Ámen