Csak sportosan (prédikáció, Padragkút-Ajka-Devecser, Hetvened vasárnap, 2017.02.12.)

textus: 1Kor 9,24-27

„24 Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek. 25 Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartóztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant. 26 Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, 27 hanem megsanyargatom és engedelmessé teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre.”

Meghallgatnád? Klikk, és görgess a poszt végére!

Nem hiszem, hogy van olyan ember, aki ne szeretne valamilyen sportot, vagy ne szeretné a sportot, mint olyant. Persze nem azt mondom, hogy minden ember szeret sportolni, de lássuk be, amikor a magyar focicsapat csapat kint volt az EB-n, akkor minden szív együtt dobbant az országban. Mert a sport ilyen, összehozza az emberek, és célt ad. Ez persze nem csak az utóbbi időben, de ezredévek óta így van. A mai szakaszunkban Pál egy sporthasonlatot hoz elénk. Versenypálya, futás, ökölvívás… Mind, mint sportok és sporttal kapcsolatos dolgok. „Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat?” - Pál itt, a „nem tudjátok-e” kezdéssel az Iszthmoszi játékokra utal, amelyek az Olimpia mellett egy másik, igen népszerű sportesemény volt az akkori görög területeken, és nem messze Korinthustól rendezték őket, amely városban lévő gyülekezethez írta Pál azt a levelet, amiből a mai igénk is származik. Valószínűleg az egyes városok, régiók szíve is együtt dobbant, amikor a helyi, vagy éppen kedvenc sportoló, vagy csapat küzdött a díjért, a babérkoszorúért. Lehet, hogy éppen abban az időben is verseny volt, amikor Pál a levelet írta.

„Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek.” - Pál nyilvánvalóan nem arra utal ezzel a kezdő mondattal, kérdéssel, hogy minekünk keresztényeknek, vagy akkori Korinthus városában élő keresztényeknek mind versenyzőknek kellene lennie. Nyilván nem. Példának hozza a versenyzést azért, hogy jobban megértsük a mondanivalóját.

A versenyzők, különösen is a sikeres versenyzők, élete mindig is reflektorfényben volt, már Pál idejében is. Mindenki tudni akarta, hogyan élnek, hogyan érik el a céljaikat, mit tesznek meg érte. Ma már a média segítségével szinte a legapróbb részletekig nyomon követhetjük kedvenc sportolónk vagy csapatunk minden egyes mozdulatát, rezdülését. Ennek nyilván meg van a jó és a rossz oldala is. De ma, mi a jót lássuk meg ebben. Mindig csodálva néztem, vagy olvastam azokról a sportolókról, akik az élvonalba tartoznak. Micsoda kitartás, micsoda fegyelem, micsoda akarat és elszántság, hogy elérjék a céljukat! Mi mindent megtesznek. Talán legdrámaibban és legélesebben a rövidtávfutóknál, vagy más néven sprintereknél látszik a kontraszt. Évek, talán évtizedek munkája, erőlködése, diétája, fegyelme és a verseny… 10 másodperc csupán 100 méteren. Döbbenetes!

„Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek.” - írja. De milyen versenyről beszél itt Pál? Egyfajta lelki versenyről, amiben le kell győznöm valakit, vagy valakiket, versenytársakat? Talán az Istenhez való eljutás egy ilyen verseny, ahol a díjazás limitált, mert nincs mindenkinek hely a dobogón, vagy még erősebb, és csak egy juthat el egy bizonyos csoportból? Talán a keresztény testvéreimmel kell versenyeznem az Isten kegyelméért, az üdvösségért…? Nyilvánvalóan nem erről van itt szó.

Hogyan folytatja Pál? „Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartóztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant. Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom és engedelmessé teszem a testemet” Pál nem akar arra buzdítani bennünket, hogy versenytársat lássunk az embertársainkban, de főleg nem a keresztény testvéreinkben, az Isten „felé” való haladásban. Pál azt próbálja meg ma elénk hozni, hogy figyeljük meg azt a döbbenetes lelki és tudatállapotot, amiben a sportolók élnek, a sikeres sportolók. Mindet, és tényleg bármit, megtesznek azért, hogy elérhessék a győzelmet. Kőkemény edzés, tréning testben, fejben és lélekben, szigorú diéta, következetes napirend, mindenféle források, legyen az anyagi, szellemi, vagy testi bevonása, és a lehető leghatékonyabb felhasználása… Ezek mind-mind hatalmas elszántságra és akaraterőre utalnak.

Vajon bennünk meg van ez a lelkület? Tudjuk a célunk, és tartjuk-e annyira fontosnak, hogy ennyi mindent megtegyünk érte? Mert a versenyzők bizony múló dicsőségért küzdenek, „elhervadó koszorú”, ahogyan Pál írja! Igen, tudom, hogy nagy sportolókra mindenki emlékszik, Puskás, Papp Laci, Király Gábor, Gyurta Dani, Kokó, Cseh Laci, Kozák Danuta, Hosszú Katinka… hogy csak magyarokból említsek néhányat. De mindannyiuk életében eljött, vagy el fog jönni az a pont, amikor vissza kell vonulni, amikor már nem tudják hozni a teljesítmény kor, sérülés vagy valami más miatt. Előbb vagy utóbb megtörténik. Elhervad az a bizonyos „koszorú”. A keresztény ember azonban a mindennapok küzdelmeiben nem ilyen dicsőségért küzd, hanem a lelki „koszorúért”, ami nem hervad el. Amely koszorút azonban nem úgy lehet elnyerni, ahogyan egy olimpiai aranyat, hanem ajándékba lehet kapni az Istentől. Mert az örök élet ajándékát nem tudjuk megszerezni vagy kierőszakolni, csak ajándékba kapni az Istentől Krisztus áldozatára való tekintettel!

A kérdés tehát az, hogy megtettünk-e mindent az Isten útján járásban, ami tőlünk tellett, annak tudatában, hogy hit által (és teljesítményünktől függetlenül), már most meg tudjuk kapni ajándékba a bizonyos el nem hervadó koszorút, az üdvösséget? Átálltunk abba a bizonyos, sportolókat is jellemző lelki és tudatállapotba? Meg van-e bennünk az Istennel való kapcsolatunk miatt az a vágy, hogy az örökkévalóságot is Vele akarjuk tölteni? És van-e olyan erős, hogy mindent hajlandó lennék megtenni érte? Mert az a bizonyos koszorú az örökkévalóságra szól! Ugyanis nem fog elhervadni, vagy múlt homályába veszni, hanem dicsőségesen fog ragyogni az idők végezetéig, sőt… még annál is tovább!

Testvérek, micsoda lehetőség ez! Adja Isten, hogy ezt az el nem hervadó koszorút lássuk majd egymáson, odaát, az örökkévalóságban! Ámen