Krisztus tollai (prédikáció, Ajka, Hatvanad vasárnap, 2017.02.19.)

textus: 2Kor 12,1-10

„1 Dicsekednem kell, habár nem használ; rátérek azért az Úr megjelenéseire és kinyilatkoztatásaira. 2 Ismerek egy embert Krisztusban, aki tizennégy évvel ezelőtt elragadtatott a harmadik égig – hogy testben-e vagy testen kívül, nem tudom, csak Isten tudja. 3 Én tudom, hogy az az ember – hogy testben-e vagy testen kívül, nem tudom, csak az Isten tudja – 4 elragadtatott a paradicsomba, és olyan kimondhatatlan beszédeket hallott, amelyeket ember el nem mondhat. 5 Ezzel az emberrel dicsekszem, nem pedig önmagammal; hacsak az erőtlenségeimmel nem. 6 Pedig ha dicsekedni akarnék, nem lennék esztelen, mert igazságot mondanék, de mérséklem magamat, hogy valaki többnek ne tartson, mint aminek lát, vagy amit tőlem hall, 7 még a kinyilatkoztatások különleges nagysága miatt sem. Ezért tehát, hogy el ne bizakodjam, tövis adatott a testembe: a Sátán angyala, hogy gyötörjön, hogy el ne bizakodjam. 8 Emiatt háromszor kértem az Urat, hogy távozzék az el tőlem. 9 De ő ezt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem. 10 Ezért Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban, mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.”

Meghallgatnád? Klikk, és görgess a poszt végére!

Hosszú szakaszt kaptunk mára. És nem csak hosszút, de – látszólag – egymással szemben álló állításokkal teletűzdeltet is. Pál apostol különös és viszontagságos életének egy-két momentumába is belepillanthatunk ezáltal az ige által. Látomás, elragadtatás, „Sátán angyalának tövise”, mind-mind nagyon súlyos események leírásai. Mégis azt kell mondanunk, hogy ezek (nem kisebbítve különlegességét és jelentőségét, de helyesen értelmezve) csupán „körítés” a lényegi mondanivaló köré. Ezt támasztja alá például az is, hogy Pál harmadik személyben beszél magáról a paradicsomi „látogatást” kapcsán is, nehogy neki, az ő képességeinek tulajdonítsák ezt az „utazást”.

Két fogalom köré lehet csoportosítani ennek a szakasznak a mondanivalóját. Az egyik a dicsekvés, a másik pedig egy olyan dolog, amit én szent ellentmondásnak neveztem el.

Kezdjük az elsővel: dicsekvés. Amikor ezt a szót elolvastam a készülésem során, rögtön egy általános iskolai élményem ugrott be. Harmadikos voltam. Kint voltunk a teljesen lebetonozott udvaron és játszottunk. Mi fiúk, mint rendesen, valamilyen háborús fantázia köré építettük fel a lopakodós, lövöldözős, kardozós, rohangálós játékunkat. Értékes percek voltak a szünet 10-15 percei, úgyhogy gyorsan felálltak a csapatok és már kezdtük is „gyepálni” egymás (sokszor nem is idézőjelben). De rövid idő után megakadtunk a játékban. Ugyanis csalás gyanúja merült fel! „Én lelőttelek!” - mondta az egyik csapattársam az ellenfél csapata egy „katonájának”. „Nem lőttél le,” - jött válasz - „mert páncél van rajtam.” Egy kis gondolkodás után a „lövész” így felelt neki. „De nekem minden páncélt átlövő fegyverem van!” „Az lehet,” - jött az újabb frappáns válasz - „de nekem a minden páncélt átlövő fegyver elleni páncélom van!” És így tovább folytatódott az egyre ingerültebb licitálás, amíg be nem csöngettek. Hát, nem gazdálkodtunk jól a szünettel…

Ami az egészből megmaradt bennem az az üdvözült mosoly volt még a vitatkozás elején az arcokon. „Igen, nekem ilyenem van! Na ezt próbáld meg lekörözni!” Saját gondolatikkal, „találmányaikkal” dicsekedtek osztálytársaim. Mert mi is a dicsekvés? Olyan vélt, vagy valós tulajdonság, képesség, tulajdon stb. felmutatása, amivel mások fölé lehet kerekedni. Gyermekkorban ez kimerül a „mindent átlövő fegyver”-ben és „az én apukám a világon a legerősebb”-ben, de felnőtt korunkban is elkísér. Gondoljunk csak például a munkakeresésre. Muszáj, hogy amid van a lehető legjobban tálald, eladd magad, különben másé lesz a munka. Dicsekedni kell, és sokszor azzal is, ami nem a minénk, vagy éppen nincsen benne semmi dicsekedni való.

Vajon Pál is ezt teszi? Persze, igen, ahogyan mondtam, harmadik személyben beszél magáról, nehogy… de akkor is, mindenki tudja, hogy vele történtek meg ezek az események. Pál is most ilyen különleges elemekkel való dicsekvéssel akarja eladni magát nekünk? Nem. Vagy talán azzal dicsekszik, amit nem is ő tett meg? Idegen tollakkal ékeskedik – ahogyan szokták mondani? Igen. Bizony Pál idegen tollakkal ékeskedik, mégpedig a Krisztus tollaival!

És itt érkeztünk meg a második a fogalomhoz, a szent ellentmondáshoz, ahogyan elneveztem. „Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem […] mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.” Az erőtlenséggel való dicsekvés jelenti a valódi erőt? Miféle nyakatekert logika ez? Vagy pont, hogy furfangos? Pál itt vajon arról beszél, hogy ő el tudja adni a gyengéit is úgy, mint akinek pont ezek az erősségei? Nem éppen.

Pál, itt, a keresztény ember erőforrásáról beszél. A világban az emberek a saját erejükre támaszkodnak, mely erővel el lehet dicsekedni, akár jogosan is. „Én ezt elértem! Én azt megtettem! Én amazt kibírtam!” stb. A keresztény ember azonban nem a maga vagy más emberek erejére támaszkodik csupán! Miért? Mert tudja, hogy az nem elég a leglényegesebb dologra. Elég lehet a hétköznapokban, elég lehet akár krízishelyzetekben is. De az örök élet kapcsán édeskevés. Nem küzdheti be magát senki sem az Isten országába, nincs az testi, lelki, szellemi „ostromgép”, amely be tudna oda törni. De nem is kell, hogy legyen. És amikor erre rájövünk, akkor nagyon sok tehertől szabadulunk meg. Mert nem kell tovább erőlködni, nem kell tovább reménytelen szélmalom harcot folytatni, hogy elég jó legyek az Istennek! Mit mond Pál: „Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem.” Ha abbahagyom az erőlködést és a Krisztusra bízom magamat, akkor nem az én korlátolt, és éles határokkal bíró erőm lesz az erőforrásom, hanem a Krisztus ereje, melynek sem határa, sem korlátja nincsen! Ez, és csakis ez vezethet el az Istenhez.

És pontosan a Krisztus örök életre megtartó ereje indíthat bennünket arra is, hogy a hétköznapokban, amikor talán a magunk ereje is elég lenne, még akkor is Őrá támaszkodjunk. Miért? Mert, ha végtelen szeretetéből a legnagyobb „erőkifejtést” igénylő küldetést már elvégezte értünk, ti. az üdvösséget, akkor miért ne segítene a kisebb dolgokban, a hétköznapok nyűgjeiben is? Hát persze, hogy segít! Hát persze, hogy lehet rá ebben is támaszkodni! Miért érnénk be kevesebbel, mint a Krisztus erejével? Hiszen őhozzá tartozunk, őt követjük!

Nos, ezzel már lehet dicsekedni! Idegen tollak? Igen. Krisztus mennybe repítő "tollai"! Ámen.