Láss tisztán! (prédikáció, Padragkút-Ajka, Ötvened vasárnap, 2017.02.26.)
textus: Lk 18,31-34 és 35-42
„31 Azután maga mellé vette a tizenkettőt, és így szólt
hozzájuk: Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és beteljesedik mindaz,
amit a próféták az Emberfiáról megírtak. 32 Átadják a
pogányoknak, kigúnyolják, meggyalázzák, leköpik, 33 és miután
megostorozták, megölik, de a harmadik napon feltámad. 34 Ők
azonban semmit sem értettek ezekből. Ez a beszéd rejtve maradt
előlük, és nem értették meg a mondottakat.
Mindenki szeretné tudni a jövőt! Nos, ez nem igaz, nem mindenki,
és nem is az egész jövőt. Ha bele tudnánk látni azokba a
dolgokba, amik elkövetkeznek majd, biztos vagyok benne, hogy
szelektíven, kiválogatva akarnánk csak bizonyos dolgokat megtudni.
Nyilván mondjuk a jövőheti lottószámok jól jönnének, de a
saját életem végét nem szívesen látnám, sem nem akarnám tudni
az időpontját.
Jézus, a felolvasott szakasznak az első felében, a jövőt mondja
el a tanítványoknak. Persze nekünk ez már múlt, de nekik, akkor
még, jövő volt. Jézust „Átadják a pogányoknak,
kigúnyolják, meggyalázzák, leköpik, és miután megostorozták,
megölik, de a harmadik napon feltámad.” Jézus pontosan tudta
a saját jövőjét és azt, hogy mi történik majd vele. Tudta,
hogy milyen dicstelenül kell meghalnia, de mégis milyen dicsőséges
győzelem lesz az valójában! Azt gondolnánk, hogy lassan 3 évnyi
együtt töltött idő után a tanítványok valahogyan reagálhattak
volna erre a kijelentésre. De nem tették, „Ők azonban semmit
sem értettek ezekből. Ez a beszéd rejtve maradt előlük, és nem
értették meg a mondottakat.” - olvassuk az igében. Hiába
voltak Jézus mellett, hiányzott belőlük (legalábbis ekkor még)
valami, amivel tisztábbal láthattak volna. Nyilván a szavakat
felfogták, azok jelentését is, de nem ismerték fel a valódi
mondanivalót.
Lukács evangélista fantasztikus szerkesztésében azonban van
előttünk a folytatás.
35 Történt pedig, amikor Jerikóhoz közeledett, hogy egy vak
ült az út mellett, és koldult. 36 Hallotta, hogy sokaság megy el
mellette, kérdezősködött, hogy mi az. 37 Megmondták neki, hogy a
názáreti Jézus megy arra. 38 Ekkor így kiáltott fel: Jézus,
Dávid Fia, könyörülj rajtam! 39 Akik elöl mentek, rászóltak,
hogy hallgasson el, de ő annál inkább kiáltozott: Dávid Fia,
könyörülj rajtam! 40 Jézus megállt, és megparancsolta, hogy
vezessék hozzá. Amikor közel jött, megkérdezte tőle: 41 Mit
kívánsz, mit tegyek veled? Ő így szólt: Uram, hogy újra lássak.
42 Jézus ezt mondta neki: Láss! A hited megtartott. 43 És azonnal
megjött a szeme világa, és követte őt, dicsőítve Istent.
Amikor ezt látta az egész nép, dicsőítette Istent.”
Ez a gyógyulás történet (a jerikói vak meggyógyítása)
szorosan kapcsolódik az előző szakaszhoz. Jerikó egy nagyon
sikeres város volt, főleg éghajlatának köszönhetően. Egyfajta
mikroklíma volt azon a helyes, a sok sivatagos terület között
valódi kis oázis. Már az ókorban is népszerű üdülőváros
volt, híres lóversennyel, gyönyörű villanegyedekkel. Ennek
azonban az volt az ára, hogy a város végletes társadalmi
tagozódással küszködött. Mit jelent ez? Sok sikeres és gazdag
ember az egyik oldalon, és még több hihetetlenül szegény ember a
másikon. Középen meg nagyjából semmi. Aki nem bírta az iramot,
nem született jó családba, vagy nem volt lehetősége, az
menthetetlenül beleragadt a „kasztjába”. A vak ember – akiről
a történetben szó van – valószínűleg hasonlóan szerencsétlen
sorsú volt, hiszen koldulni kényszerült, nem volt aki támogassa.
Ráadásul azt is megtudjuk, hogy nem volt mindig vak, így talán
még nehezebb volt neki lelkileg.
Jézus áthaladt a városon és ez a vak, ahogyan megtudta, hagy
Jézus megy arra (biztos kérdezgette, hogy mi ez nagy hangzavar),
elkezdett kiabálni. Nyilván nem tudott odamenni hozzá, de amivel
csak tudta, azzal megpróbálta felhívni magára a figyelmet.
„Jézus, […], könyörülj rajtam!” Próbálták
csitítgatni: „Maradj már!”, „Ne óbégass!” ilyen és
hasonló dolgokat mondhattak neki. De ő még jobban kiabált:
„Jézus, […], könyörülj rajtam!” És bármekkora is a
tömeg, Jézus meghallotta a vak kiáltozását. Megparancsolta, hogy
vezessék hozz a kiabálót. Amikor ezt megtették, megkérdezte
tőle: „Mit kívánsz, mit tegyek veled?” Micsoda kérdés
ez? Mégis mit kívánna ez a vak ember? Persze, hogy a látását.
Első hallásra nagy furcsa ez a kérdés. A vak válaszolt Jézusnak:
„Uram, hogy újra lássak.” Majd így fejeződik be a
történet: „Jézus ezt mondta neki: Láss! A hited megtartott.
És azonnal megjött a szeme világa, és követte őt, dicsőítve
Istent. Amikor ezt látta az egész nép, dicsőítette Istent.”
Mi az összefüggés a két szakasz között, és mi a lényeg?
Jézus furcsának tűnő kérdésében („Mit kívánsz, mit
tegyek veled?”) találjuk meg a választ. Jézus pontosan
tudta, hogy mit szeretne a vak ember, nyilván meggyógyulni. A
kérdés azonban az volt, hogy a vak ember valóban tudta-e, hogy mit
„kíván” Jézustól! Vagy, hogy egészen pontosan fogalmazzak:
Valóban Jézustól várta-e a látása visszakapását? Nem
mástól, Jézustól! Vagy csak egy próbát akart tenni a híres
próféta-prédikátorral? Nem, ő tényleg Jézustól várta
a gyógyulását! Mert felismerte azt, hogy Jézus több, mint
próféta és tanító és bár szeme világa nem volt meg, de belső
lelki látásával felismerte őt! Talán nem tudatosan, talán nem
jól körülhatároltan, de felismerte Jézusban a megmentőjét, a
megszabadítóját a gyógyítóját. Megértette, hogy neki Jézusra
van szüksége!
Nos, milyen döbbenetes, hogy pont ez a belső lelki látás
hiányzott a tanítványokból az első szakaszban. Ugyanis, amit a
vak ember látatlanul és meglátott, az az hogy: kicsoda Jézus! A
tanítványok számára sokkal több információ és sokkal több
lehetőség volt, hogy ezeket átgondolva megértsék Jézust. De
hiába a sok tudás és információ, ha a hitből fakadó belső
látás nincsen meg…
Nagyon sok mindent tudunk Jézusról, a templomban is rengeteg dolog
hangzik el. De vajon – nem „kidobva”, hanem helyén kezelve –
túl tudunk-e lépni a templom, a hittanóra, vagy bármilyen más
forrás tudáshalmazán és megpillantjuk-e belső látásunkkal a
Megváltót? Bele tudunk-e kapaszkodni hittel, mint ez a vak ember?
Felismerjük-e, hogy emberi létünkből fakadóan rászorulunk az ő
kegyelmére? Tudjuk-e őszintén kiáltani, hogy „Jézus, […],
könyörülj rajtam!”.
Fantasztikus ajándékokat rejt ez az felismerés, az egyetlen út
az Istenhez. Nagyon komoly dolog lenne tudni a jövőt, de azt hiszen
(ahogyan a tanítványok) mi sem tudnánk nagyon mit kezdeni vele. De
Jézustól többet kapunk, még a jövőbe látásnál is többet:
biztos útmutatást. Nem egy ember számára lehetséges látáson
alapuló statikus jövőt, hanem az Őbelé vetett bizalmon alapuló
reménységet! Amikor nem magam feje után menve kerülgetnem a rám
váró veszélyeket meg szakadékokat, hanem a Jézusba vetett
bizalommal tudok egy reményteljes életet élni! Az ő kezéből
ugyanis nem lehet kiesni, ha ő tart, akkor az biztos hely. Történhet
bármi, bizton számíthatok rá, hogy a tőle kapott belső látással
meg fogom találni a helyes irányt.
Bár nem vagyok teológus (sőt...!), de valahogy nekem is az járt a fejemben, hogy annyi együtt töltött idő után tényleg, úgy igazán 'reagálhattak' volna a szavaira a tanítványok - ítélkezni természetesen nem akarok, hiszen jómagam sem tudom, én mit tettem volna...
VálaszTörlésViszont ilyenkor, ötvened vasárnapján, pár nappal a böjt kezdete előtt valahogy ezeket a szavakat olvasva hevesebben ver picit a szívem, hiszen közeleg már lassacskán a húsvét...