Mennyei tájkép (prédikáció, Ajka-Öcs, Vízkereszt utáni utolsó vasárnap, 2017.02.05.)

textus: Mt 17,1-9

„1 Hat nappal ezután Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, és felvitte őket külön egy magas hegyre. 2 És szemük láttára elváltozott: arca fénylett, mint a nap, ruhája pedig fehéren ragyogott, mint a világosság. 3 És íme, megjelent előttük Mózes és Illés, és beszélgettek Jézussal. 4 Péter ekkor megszólalt, és ezt mondta Jézusnak: Uram, jó nekünk itt lenni! Ha akarod, készítek itt három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet. 5 Miközben ezt mondta, íme, fényes felhő borította be őket, és hang hallatszott a felhőből: Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, őt hallgassátok! 6 Amikor a tanítványok ezt meghallották, arcra borultak, és nagy félelem fogta el őket. 7 Ekkor Jézus odament, megérintette őket, és így szólt hozzájuk: Keljetek fel, és ne féljetek! 8 Amikor pedig föltekintettek, senkit sem láttak, csak Jézust egyedül. 9 Miközben jöttek le a hegyről, megparancsolta nekik Jézus: Senkinek se mondjátok el ezt a látomást, amíg fel nem támad az Emberfia a halottak közül.”

Meghallgatnád? Klikk, és görgess a poszt végére!

Nagyon szeretek kirándulni és túrázni. Talán a legjobb aktív pihenés ez a számomra. A természetben pihenek, elvonatkoztatok a mindennapoktól, feltöltődöm, magamra (és nem utolsósorban Istenre) találok. A természetben lehet igazán érezni, hogy a teremés része vagyunk, az Isten munkájának eredménye. Gyerekkoromban, Szolnokon, az Alföld közepén nem sok erdő és hegy volt. Ami a természetet jelentette számunkra az a Tisza folyó volt. Egész nyarakat töltöttünk vízitúrákkal, Tisza-parti sátorozással. Először a családdal, majd később, kamaszként már barátokkal.

Amikor Budapestre költöztem, akkor új világ tárult elém, hiszen a Budai Hegység ott volt egy „karnyújtásnyira”, sokat jártunk oda is kirándulni. De ez akkor teljesedett ki igazán, amikor Veszprém megyébe kerültünk. A Somló, a Bakony és a Balaton-felvidék adták meg azt az igaz hegy-élményt, amiről előtte csak olvastam, vagy képeket videókat láttam. Ki is használom a lehetőséget, amikor csak lehet megyek az „erdőbe” (ahogyan szoktam mondani).

Még ma is – több mint két és fél év, a megyében eltöltött év után – is nagyon különleges számomra a hegy, mint olyan. Van valami abban, hogy a talaj nem egyenes, hanem emelkedik, meg lejt. Van valami abban, hogy az ember felfelé, vagy éppen lefelé gyalogol, hogy az ég felé törekszik, vagy vissza a „földre”… Valami nagyon ősi érzés fog el ilyenkor. De szerintem nem csak engem, hanem talán – ha odafigyelnek – még azokat is, akik megszokták, vagy éppen ilyen helyen nőttek fel, ahol ez adott volt.

A Biblia is tele van olyan szakaszokkal, melyek hegyen játszódnak. Sok esetben az Istennel való találkozás helye volt a hegy. Mert ott mintha közelebb lennénk az Istenhez… Nem véletlen, hogy a mi templomunk (és sok másik is hegyre, vagy) dombra épült.

A mai szakaszunk is egy hegyen játszódik, amit úgy szoktunk hívni, hogy a megdicsőülés hegye. Azért mondjuk ezt, mert ez az a szakasz, amikor a tanítványok számára véglegesen tisztázódik (vagy legalábbis kellett volna), hogy Jézus a Krisztus, hogy ő az Istennek Fia, aki az Atyjától jött el közénk, értünk. Csodálatos élményben lehetett része annak a három tanítványnak (és most nekünk is történet által), akiket Jézus felvitt magával arra a bizonyos hegyre. Az ige így ír erről az élményről: „És [Jézus] szemük láttára elváltozott: arca fénylett, mint a nap, ruhája pedig fehéren ragyogott, mint a világosság. És íme, megjelent előttük Mózes és Illés, és beszélgettek Jézussal.” Azt mondhatjuk, hogy a tanítványok (és ma mi is) megízlelhették, - vagy talán még jobb kifejezés – bekukucskálhattak a mennybe. Nem láttak „sokat”, de amit láttak az fantasztikus lehetett. Látták Jézus abban a dicsőségben, ami az övé. Láthatták, hogy Jézus micsoda hatalommal és méltósággal rendelkezik. És ez a hatalom és ez a méltóság nem volt másképpen akkor sem, amikor ez nem látszódott rajta, amikor tanított, amikor utazott, evett, közöttük volt,… Vagy amikor elfogták, megverték és keresztre feszítették. Mert a dicsőség elidegeníthetetlen Jézustól, de mégis ezen a helyen hatványozottan volt megtapasztalható a tanítványok számára. De, ha ez nem lett volna elég, még az Atyaisten is megszólalt és bizonyságot tett Jézus mellett: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, őt hallgassátok!” Olyannyira megragadta őket ez az élmény, hogy Péter (az egyik tanítvány, aki ott volt ekkor) ezt mondta: „Uram, jó nekünk itt lenni! ” „Maradjunk itt! Akár ide is költözhetnénk!” Hogy őszinte legyek, szerintem, én is ezt javasoltam volna. De aztán végül Jézus vezetésével le kellett jönni a hegyről, és visszatérni a mindennapokba.

Egyszer fel, egyszer le. Ilyen a hegymászás, a hegyi túra, de ilyen az Krisztussal való kapcsolat is. Vannak küzdelmes és fárasztó időszakok, amikor kemény „hegymenetben” dolgozunk érte. Amikor azonban odafönt vagyunk, akkor az Ő kegyelméből fantasztikus élményeink lehetnek! Mert számunkra is lehetőség, hogy valóságosan megtapasztaljuk az Ő jelenlétét! Vannak pillanatok az életben, amikor úgy érezzük, hogy itt van…, hogy itt van mellettem az Úr! Egy ige, egy imádság, egy embertárs, egy helyzet… annyiféleképpen kaphatunk az istenélményt! És olyan jó lenne, ha ez mindig így maradna! De ez nem így működik. Ahogyan a túrázónak is, ha egyszer felért, akkor utána már csak lefelé vezet út, úgy lelkileg, a Krisztust megtapasztalását elhozó hegyeken sem lehet mindig csak fönt lenni! A keresztény élet nem csupán ebből áll, hanem a mindennapok valósága is hozzá tartozik.

De figyeljük csak meg mit ír a szakaszunk: Jézussal együtt jöttek le a hegyről. Ugyan nem látták a dicsőségét olyan tiszta formában, mint a hegyen, ugyan nem látták a mennynek azt a bizonyos pici szeletét, mint az előbb, de Jézus, ugyanaz a Jézus ott volt velük!

Micsoda kettős üzenete van ennek a szakasznak! Először is: van „hegy”! Van olyan állapot, helyzet, alkalom, hogy az Úr jelenléte be tud tölteni bennünket, szinte kézzelfoghatóan megtapasztalhatjuk Őt! Ez pedig fantasztikus adomány, amelyből újra és újra erőt tudunk meríteni! De ez nem állandó, bizony nem mindig érezzük. Azonban tudnunk kell, hogy azokban az időszakokban, amikor nincsenek ilyen élményeink, tapasztalataink, amikor nem érezzük, hogy itt lenne, hogy velünk lenne, Ő akkor is ott van. Velünk együtt gyalogol lefelé is, tartson bármeddig, és legyen bármilyen távol, vagy mélyen!

Ő adja meg, hogy hegymenet és lejtmenet, a hegytető és mélység is erősítsen, építsen bennünket, és valóban az ő útja legyen! Ámen