Nem közhely (prédikáció, Ajka-Nemeshany-Pusztamiske, Szentháromság ünnepe utáni 1. vasárnap, 2017.06.18.)

textus: 1Jn 4,16b-21

„Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne. 17 Abban lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizalommal tekinthetünk az ítélet napja felé, mert ahogyan ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban. 18 A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben. 19 Mi azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket. 20 Ha valaki azt mondja: „Szeretem Istent”, a testvérét viszont gyűlöli, az hazug, mert aki nem szereti a testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát. 21 Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is.”

Az Isten szeretet. Azért valljuk be őszintén, hogy ezen a mondaton nem lepődtünk meg. Lehet (sőt biztos), hogy vannak itt a padokban olyanok, akik már kismilliószor hallották ezt a formailag nagyon egyszerű mondatot. De szerintem azok sem estek hanyatt, akik most hallották így ezt először, hiszen olyan sokszor van szó a templomban a szeretetről, annak ilyen vagy olyan aspektusairól.

De vajon végiggondoltuk e már valaha, hogy az Isten szeretet. Mert az embernek, amikor nap mint nap találkozik a gonoszsággal, a rosszal, a kétszínűvel, a köpönyegforgatással, a szándékos akadályozással, kétségbeeséssel és még kitudja mivel, akkor vajon eszünkbe jut-e, valóság tud-e lenni ez a mondat „az Isten szeretet”. Mert, hogy ez egy olyan kijelentés, ami nem változik. Minden helyzetben igaz. Akkor is, amikor nyilvánvaló, de akkor is, amikor a legmélyebb emberi pokol szemébe kell nézni.

Az Isten szeretet. Miként kezeljük ezt a mondatot? Az egyházban, de talán azon kívül is, ha hallunk egy ilyen mondatot, akkor megmelengeti a szívünket, bólogatunk, egyetértően hümmögünk. Vagy azonnal lekapcsolunk, mint a tanítási órán, amikor a tanár olyan dologról beszél, amit már ezerszer hallottunk. Vagy éppen az is lehet, hogy taszít bennünket, mert éppen olyan élethelyzetben vagyunk, ahol ez a mondat irritáló. Bárhogyan is érzünk, bármilyen helyzetben is vagyunk egyet nem tehetünk. Nem kezelhetjük ezt a mondatot szólamszerű evidenciaként, unalmas nyilvánvalóként. Ha így tennénk, akkor buta egyházzá válnánk (nincsen idézőjel!), mert nem vennénk tudomást a körülöttünk lévő világról. Ugyanis az Isten szeretete és világban tapasztalt nehézségek és szörnyűségek bizony komoly feszültségben, hovatovább ellentmondásban vannak/lehetnek egymással!

De akkor tegyük fel a kérdést: Hogyan lehet ezt a mondatot jól értelmezni? Úgy, hogy nem tartunk távolságot tőle. Ez a mondat nem hangozhat el úgy, hogy ne álljak meg, ne gondoljam végig, ne ízlelgetném, ne hagynám, hogy átjárjon és betöltsön. Mert valóban evidencia, hogy az Isten szeretet, de nem olyan evidencia, amilyen egy unalomig ismer vicc, vagy mint egy triviális információ, mint például, hogy fű zöld. Tudniillik ez egy éltető evidencia!

Nem tudom, hogy hogyan vannak vele az ittlévők, de én nem szeretek semmit sem félbehagyni. Ez nem azt jelenti, hogy nem szoktam dolgokat félbehagyni, de ettől még nem szeretem, ha így történik. Például, én egy prédikációt is együltőhelyemben írok meg, mindig azokkal vagyok a legelégedetlenebb, amelyek félbehagyok és később fejezek be. De ha zenét írok, akkor is így van, ha nem lesz kész egyszerre, akkor az, ha be is fejezem nem lesz olyan. Azt hiszem abban megegyezhetünk, hogy félbehagyni dolgokat nem érdemes, de legalábbis rizikós, mert kockáztatja a be nem fejezettséget.

Ez a mondat (az Isten szeretet) pontosan ettől véd meg minket, ha nem tartunk tőle távolságot. Mert nem csak az ebédet, egy munkát, vagy éppen egy prédikációt lehet félbehagyni, hanem saját magunkat is. Hány és hány olyan emberi élet van, amely nem teljes. Talán még mi is sokszor ezt érezzük, hogy nem vagyunk teljesek, valami hiányzik, valami még kellene…

János apostol ebben a szakaszban a teljességről beszél. Mégpedig arról, hogy a teljes ember, a teljes emberré váláshoz, olyan állapothoz, amilyennek az Isten szánt bennünket, a teljes szeretet szükséges. Amikor János a „teljes szeretet”-ről beszél, akkor egy olyan szót használ, ami elsősorban a teljességet, mint „befejezettség”-et írja le. Tehát akkor lehetünk teljesek, befejezettek, ha a szeretetet is befejezett bennünk. Kész van. Márpedig ez másként nem lehetséges, csak akkor ha elsősorban nem a magunk képességére szeretni tudó, vagy nem tudó állapotára támaszkodunk, hanem erre a mondatra, erre a tényre: az Isten szeretet. Márpedig, ha az Isten szeretet, akkor mi ezt kérhetjük tőle, és ő „képessé” tud tenni bennünket arra, a szeretetre, ami tőle jön, ami az ő ajándéka. János így ír: „Mi azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket.”

De mi ennek az eredménye az életünkben? Sok minden, de János csak három dolgot emel ki, így én is csak ezt a hármat említem. Ebben a teljes, befejezett szeretetben „bizalommal tekinthetünk az ítélet napja felé”. Mit jelent ez? Azt, hogy nem kell félnem a földi élet végétől. Persze ezt könnyű mondani…, de ettől még így van. Mert akarva akaratlanul az ember mindig az élete vége felől közelíti meg a jelen valóságát is. „Ha vajon visszatekintek majd, akkor úgy látom majd, hogy volt értelme az életemnek?” Vagy éppen mások élete kapcsán jön ez elő! „Jaj nehogy valami baj történjen vele, mert akkor mi lesz velem, azt nem élném túl!” Az Isten-szeretet pontosan ettől akar bennünket megóvni, hiszen ha ő van bennünk, akkor örök életünk van.

A második, amit János ír: „a teljes szeretet kiűzi a félelmet” Nem csak az élet vége kapcsán, de a mindennapokban az egyik leggonoszabb dolog a félelem, mert a félelem nagyon rossz irányba tudja vinni az ember, vagy akár meg is béníthatja. És itt nem kell „csupán” a nagy fenyegetésekre, gyilkosságra, rablótámadásra vagy ilyesmire gondolni. Biztos vagyok benne, hogy mindannyian fel tudnánk sorolni azokat a kisebb-nagyobb félelmeket, amelyek megkeserítik az életünket. Nos a teljes Isten-szeretet kiűzi, elűzi ezeket.

A harmadik – és egyben utolsó – pedig így hangzik: „aki szereti Istent, szeresse a testvérét is.” Ha a földi életem vége kapcsán biztonságban vagyok, ha a félelmeimet az Isten leépíti, és mindezek által bízom az Istenben, akkor ennek az emberi kapcsolataimra is hatással kell lennie. Mert olyan nincsen, hogy szeret az Isten, egy csomó jó dolgot tapasztalok a vele való létben, de aztán meg keresztbe teszek a másiknak, és rossz dolgokat teszek a másikkal. Ez nem agyfajta bárgyú naivitás, nem a „szeressük egymást gyerekek”, hanem az Isten általam is megtapasztalt szeretetének tovább sugárzása. Mert még egyszer mondom a szeretet, ez a szeretet nem a mi szuperképességünk, hanem az Isten ajándéka.

És éppen ezért ennek először az Isten népe körében a gyülekezetben kell valósággá válnia. Nem véletlenül fogalmaz így János „aki szereti Istent, szeresse a testvérét is.” És ha ez így van/lesz, és egyre többen csatlakoznak ehhez az isteni szeretethez, akkor azzal meg lehet változtatni a világot. Olyan sokszor mondjuk azt, hogy „úgysem tudok semmit tenni, még a magam életét sem tudom mindig kézben tartani, nemhogy másét, vagy, uram bocsá´, az egész világét”. Most mondjuk azt, és ez igaz, hogy a szeretettel, az isteni szeretettel meg lehet változtatni a világot, mert ha bizalmam van az Isten szeretete felől, akkor az emberekkel is rendeződni fog a kapcsolatom. És minél többen vagyunk így, annál kevesebb lesz a gonosz a világban. Így legyen!