Nem közhely (prédikáció, Ajka-Nemeshany-Pusztamiske, Szentháromság ünnepe utáni 1. vasárnap, 2017.06.18.)
textus: 1Jn 4,16b-21
„Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad,
és Isten is őbenne. 17 Abban lett teljessé a szeretet közöttünk,
hogy bizalommal tekinthetünk az ítélet napja felé, mert ahogyan ő
van, úgy vagyunk mi is ebben a világban. 18 A szeretetben nincs
félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem
gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a
szeretetben. 19 Mi azért szeretünk, mert ő előbb szeretett
minket. 20 Ha valaki azt mondja: „Szeretem Istent”, a testvérét
viszont gyűlöli, az hazug, mert aki nem szereti a testvérét, akit
lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát. 21 Azt a parancsolatot is
kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is.”
Az Isten szeretet. Azért valljuk be őszintén, hogy ezen a
mondaton nem lepődtünk meg. Lehet (sőt biztos), hogy vannak itt a
padokban olyanok, akik már kismilliószor hallották ezt a formailag
nagyon egyszerű mondatot. De szerintem azok sem estek hanyatt, akik
most hallották így ezt először, hiszen olyan sokszor van szó a
templomban a szeretetről, annak ilyen vagy olyan aspektusairól.
De vajon végiggondoltuk e már valaha, hogy az Isten szeretet. Mert
az embernek, amikor nap mint nap találkozik a gonoszsággal, a
rosszal, a kétszínűvel, a köpönyegforgatással, a szándékos
akadályozással, kétségbeeséssel és még kitudja mivel, akkor
vajon eszünkbe jut-e, valóság tud-e lenni ez a mondat „az Isten
szeretet”. Mert, hogy ez egy olyan kijelentés, ami nem változik.
Minden helyzetben igaz. Akkor is, amikor nyilvánvaló, de akkor is,
amikor a legmélyebb emberi pokol szemébe kell nézni.
Az Isten szeretet. Miként kezeljük ezt a mondatot? Az egyházban,
de talán azon kívül is, ha hallunk egy ilyen mondatot, akkor
megmelengeti a szívünket, bólogatunk, egyetértően hümmögünk.
Vagy azonnal lekapcsolunk, mint a tanítási órán, amikor a tanár
olyan dologról beszél, amit már ezerszer hallottunk. Vagy éppen
az is lehet, hogy taszít bennünket, mert éppen olyan
élethelyzetben vagyunk, ahol ez a mondat irritáló. Bárhogyan is
érzünk, bármilyen helyzetben is vagyunk egyet nem tehetünk. Nem
kezelhetjük ezt a mondatot szólamszerű evidenciaként, unalmas
nyilvánvalóként. Ha így tennénk, akkor buta egyházzá válnánk
(nincsen idézőjel!), mert nem vennénk tudomást a körülöttünk
lévő világról. Ugyanis az Isten szeretete és világban
tapasztalt nehézségek és szörnyűségek bizony komoly
feszültségben, hovatovább ellentmondásban vannak/lehetnek
egymással!
De akkor tegyük fel a kérdést: Hogyan lehet ezt a mondatot jól
értelmezni? Úgy, hogy nem tartunk távolságot tőle. Ez a mondat
nem hangozhat el úgy, hogy ne álljak meg, ne gondoljam végig, ne
ízlelgetném, ne hagynám, hogy átjárjon és betöltsön. Mert
valóban evidencia, hogy az Isten szeretet, de nem olyan evidencia,
amilyen egy unalomig ismer vicc, vagy mint egy triviális információ,
mint például, hogy fű zöld. Tudniillik ez egy éltető evidencia!
Nem tudom, hogy hogyan vannak vele az ittlévők, de én nem
szeretek semmit sem félbehagyni. Ez nem azt jelenti, hogy nem
szoktam dolgokat félbehagyni, de ettől még nem szeretem, ha így
történik. Például, én egy prédikációt is együltőhelyemben
írok meg, mindig azokkal vagyok a legelégedetlenebb, amelyek
félbehagyok és később fejezek be. De ha zenét írok, akkor is
így van, ha nem lesz kész egyszerre, akkor az, ha be is fejezem nem
lesz olyan. Azt hiszem abban megegyezhetünk, hogy félbehagyni
dolgokat nem érdemes, de legalábbis rizikós, mert kockáztatja a
be nem fejezettséget.
Ez a mondat (az Isten szeretet) pontosan ettől véd meg minket, ha
nem tartunk tőle távolságot. Mert nem csak az ebédet, egy munkát,
vagy éppen egy prédikációt lehet félbehagyni, hanem saját
magunkat is. Hány és hány olyan emberi élet van, amely nem
teljes. Talán még mi is sokszor ezt érezzük, hogy nem vagyunk
teljesek, valami hiányzik, valami még kellene…
János apostol ebben a szakaszban a teljességről beszél. Mégpedig
arról, hogy a teljes ember, a teljes emberré váláshoz, olyan
állapothoz, amilyennek az Isten szánt bennünket, a teljes szeretet
szükséges. Amikor János a „teljes szeretet”-ről beszél,
akkor egy olyan szót használ, ami elsősorban a teljességet, mint
„befejezettség”-et írja le. Tehát akkor lehetünk teljesek,
befejezettek, ha a szeretetet is befejezett bennünk. Kész van.
Márpedig ez másként nem lehetséges, csak akkor ha elsősorban nem
a magunk képességére szeretni tudó, vagy nem tudó állapotára
támaszkodunk, hanem erre a mondatra, erre a tényre: az Isten
szeretet. Márpedig, ha az Isten szeretet, akkor mi ezt kérhetjük
tőle, és ő „képessé” tud tenni bennünket arra, a
szeretetre, ami tőle jön, ami az ő ajándéka. János így ír:
„Mi azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket.”
De mi ennek az eredménye az életünkben? Sok minden, de János
csak három dolgot emel ki, így én is csak ezt a hármat említem.
Ebben a teljes, befejezett szeretetben „bizalommal tekinthetünk
az ítélet napja felé”. Mit jelent ez? Azt, hogy nem kell
félnem a földi élet végétől. Persze ezt könnyű mondani…, de
ettől még így van. Mert akarva akaratlanul az ember mindig az
élete vége felől közelíti meg a jelen valóságát is. „Ha
vajon visszatekintek majd, akkor úgy látom majd, hogy volt értelme
az életemnek?” Vagy éppen mások élete kapcsán jön ez elő!
„Jaj nehogy valami baj történjen vele, mert akkor mi lesz velem,
azt nem élném túl!” Az Isten-szeretet pontosan ettől akar
bennünket megóvni, hiszen ha ő van bennünk, akkor örök életünk
van.
A második, amit János ír: „a teljes szeretet kiűzi a
félelmet” Nem csak az élet vége kapcsán, de a
mindennapokban az egyik leggonoszabb dolog a félelem, mert a félelem
nagyon rossz irányba tudja vinni az ember, vagy akár meg is
béníthatja. És itt nem kell „csupán” a nagy fenyegetésekre,
gyilkosságra, rablótámadásra vagy ilyesmire gondolni. Biztos
vagyok benne, hogy mindannyian fel tudnánk sorolni azokat a
kisebb-nagyobb félelmeket, amelyek megkeserítik az életünket. Nos
a teljes Isten-szeretet kiűzi, elűzi ezeket.
A harmadik – és egyben utolsó – pedig így hangzik: „aki
szereti Istent, szeresse a testvérét is.” Ha a földi életem
vége kapcsán biztonságban vagyok, ha a félelmeimet az Isten
leépíti, és mindezek által bízom az Istenben, akkor ennek az
emberi kapcsolataimra is hatással kell lennie. Mert olyan nincsen,
hogy szeret az Isten, egy csomó jó dolgot tapasztalok a vele való
létben, de aztán meg keresztbe teszek a másiknak, és rossz
dolgokat teszek a másikkal. Ez nem agyfajta bárgyú naivitás, nem
a „szeressük egymást gyerekek”, hanem az Isten általam is
megtapasztalt szeretetének tovább sugárzása. Mert még egyszer
mondom a szeretet, ez a szeretet nem a mi szuperképességünk, hanem
az Isten ajándéka.
És éppen ezért ennek először az Isten népe körében a
gyülekezetben kell valósággá válnia. Nem véletlenül fogalmaz
így János „aki szereti Istent, szeresse a testvérét is.”
És ha ez így van/lesz, és egyre többen csatlakoznak ehhez az
isteni szeretethez, akkor azzal meg lehet változtatni a világot.
Olyan sokszor mondjuk azt, hogy „úgysem tudok semmit tenni, még a
magam életét sem tudom mindig kézben tartani, nemhogy másét,
vagy, uram bocsá´, az egész világét”. Most mondjuk azt, és ez
igaz, hogy a szeretettel, az isteni szeretettel meg lehet változtatni
a világot, mert ha bizalmam van az Isten szeretete felől, akkor az
emberekkel is rendeződni fog a kapcsolatom. És minél többen
vagyunk így, annál kevesebb lesz a gonosz a világban. Így legyen!
Ámen!
VálaszTörlésValóban, csak ezt lehet mondani, hiszen annyira jól leírta Lelkész úr, hogy mást tényleg nem is lehet mondani.
Éppen a múltkor akadtam rá valahol a szeretethimnuszra. És amikor ma délelőtt az Útmutatóban elolvastam ezt a mai igeszakaszt, akkor az ugrott be, hogy szerintem ezt simán oda lehetne biggyeszteni mellé!
Ott van benne szinte minden, amire felhúzva szinte gyökeresen meglehetne változtatni az egész világunkat.
Szerintem nem egyszerű "nem félni". De amikor az Úrra próbálok gondolni, akkor valahogy mégis csökken (és hál'istennek sokszor a nullára esik vissza) a "félelemszintem".
Volt már olyan, hogy sajnos mégsem sikerült, de tudtam: Isten akkor is velem van!
És milyen érdekes, amire az utolsó bekezdésben is utalás van: a szeretetet mint olyat, kvázi a 'mellettünk lévővel is el kell kezdenünk'. Ez valahol valóban "csak" egy kis lépés lenne nekünk, de az egész emberiségnek biztosan egy nagy ugrás lenne!