Felelős szavak, avagy ki a keresztény (prédikáció, Ajka-Nemeshany-Pusztamiske, Szentháromság ünnepe utáni 18. vasárnap, 2017.10.15.)

textus: 1Kor 1,4-9

„4 Hálát adok értetek az én Istenemnek mindenkor azért a kegyelemért, amely nektek Krisztus Jézusban adatott. 5 Mert őbenne meggazdagodtatok mindenben: minden beszédben és minden ismeretben, 6 amint a Krisztusról való bizonyságtétel megerősödött bennetek. 7 Ezért nincs hiányotok semmiféle kegyelmi ajándékban, miközben a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenését várjátok, 8 aki meg is erősít titeket mindvégig, hogy feddhetetlenek legyetek a mi Urunk Jézus Krisztus napján. 9 Hűséges az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre.”

Amióta világ a világ, az ember mindig is viszonyult valahogyan a szavakhoz, a szóbeli közléshez, annak formáihoz, tartalmához. Így vagy úgy kezelte verbális eszköztárát a maga hasznára, vagy éppen ellenére. És bizony a viszonyulás milyensége pedig igencsak rányomta a bélyegét az adott szűkebb-tágabb közösség életére és mindennapjaira. 
Én úgy látom, hogy mostanában igen felelőtlenül bánnak/bánunk szavakkal, fogalmakkal, jelzőkkel, címkékkel. Itt persze gondolhatunk a klasszikus esetekre, mikor rosszat mondunk a másikról alaptalanul, hogy ilyen, olyan vagy amolyan. Esetleg pont rólunk mondanak rosszat, nem igazat, elítélőt, sértőt, vagy – egyszerűen csak – nem valóságosat. Rosszul esik, mert mi jobbak, többek, érdemesebbek vagyunk ennél. Ez természetes, mármint az, hogy nem esik jól. Ebben biztosan nincsen vita. Azonban van egy másik formája is a szavakkal, fogalmakkal, jelzőkkel, címkékkel való bánásnak. Amikor jobbat mondunk, vagy többnek mondunk valamit, valakit, valamiket, vagy valakiket, mint akik, vagy amik. Ez akár jó is lehet, hiszen, ha jót mondunk valakiről, aki éppen nem jó valamiben, vagy nem jól tesz valamit, akkor ezzel motiválni, biztatni tudjuk, hogy „lesz ez még jobb is”. Akár kedvességből is tehetünk ilyet. És valóban, vannak olyan helyzetek, amikor pl. ügyesnek mondani valakit, aki nyilvánvalóan ügyetlen, nem hazugság, hanem inkább jószándékú biztatás, és a bátorításnak egy legitim formája. De ez csak egy bizonyos pontig igaz, ugyanis egy szint után felelőtlen dolog, és inkább már rombol, mint épít az ilyen pozitív „többnekmondás”. A mai napon pedig ezt fogjuk egy kicsit megvizsgálni.

A saját házunk táján fogunk söprögetni, mert ez így van rendben. Az egyik ilyen fogalom, amelyet ma nagyon sokszor használnak, és sajnos a legtöbbször igen felelőtlenül, az a „keresztény” szó. Bizony, ma nagyon sokat halljuk, hogy azt, hogy keresztény rendelkezés, keresztény kultúrkör, kereszténység védelme, és rengeteg ember mondja magát kereszténynek a közbeszédben, vagy éppen a kereszténység „címszó” alatt tesz, mond dolgokat. Ennek akár még örülhetnénk is, hiszen ez elvileg azt jelenti, hogy egyre többen vannak azok, akik Krisztust követik. Azért mondom ezt így, mert a „keresztény” szónak, eredetét tekintve nincsen köze a „kereszt” szóhoz, hanem a „Krisztus” szóból származik. Az eredeti görög nyelvű bibliai szó így hangzik „krisztiánosz”, azaz „krisztusi”, „Krisztushoz tartozó”, „Krisztust követő”. A „kereszt” szó a görögben teljesen más, így hangzik: „sztaurosz”. Az, hogy akár a latinban, akár az angolban, vagy a magyarban közel áll egymáshoz a „kereszt” és „Krisztus” szó, az ne tévesszen meg bennünket.

Visszatérve a témánkhoz, akkor elvileg rendben vagyunk, és minden oké, hiszen nagyon sokan vannak a keresztények (Krisztus-követők), úgy tűnik egyre több és egyre nagyobb szerephez jutnak, jutunk mindenhol. Valóban így lenne? Valóban azt látjuk, hogy a közbeszédben megjelenő „keresztény” téma, egyenes arányban van az Egyház növekedésével, mind létszámban, mind lélekben? […] Én nem így látom. Mert én úgy gondolom, hogy az a keresztény, az a Krisztus követő, aki nem csak mondja, nem csak címkézi magát, vagy éppen másokat, hanem úgy is él, úgy is beszél, és úgy is cselekszik.

Mert építhetünk bármilyen nagy épületeket, hozhatunk bármilyen törvényeket, taníthatunk mi iskolában hittant, szerezhetünk és adhatunk tovább bármilyen tudást, ismeretet, beszélhetünk városi, meg egyéb rendezvényeken, és kaphat a lelkészi kar újra olyan méltóságot, mint amilyen régen volt. Ez mind nagyon szép, és tényleg jó érzés, de ettől még ez az egész nem lesz keresztény!

Pál apostol a mai igénket egy nagy perspektívával rendelkező és dinamikusan és (látszólag) harmonikusan növekvő gyülekezetnek címezi. Az elején mindjárt hálát is ad: „Hálát adok értetek az én Istenemnek mindenkor azért a kegyelemért, amely nektek Krisztus Jézusban adatott.” „De jó, hogy vagytok! De jó, hogy annyi jót is megtapasztaltok, az Isten ajándékaként. De jó, hogy az Isten megtart benneteket. Hálásak vagyunk neki.” És ez nekünk ma is szól. Vegyük nyugodtan magunkra. „De jó, hogy vagyunk!” De hogyan folytatja? „Mert őbenne meggazdagodtatok mindenben: minden beszédben és minden ismeretben, amint a Krisztusról való bizonyságtétel megerősödött bennetek.” „Hú, de jó, hogy beszédben és ismeretben is rendben vagytok, gazdagodtok! Iskolai hittan is van? De jó! Egyre nagyobb szerepet, nyilvánosságot kaptok? De jó ez is! […] De mindez az egész csak akkor ér valamit, csak akkor lesz keresztény, ha a Krisztusról való bizonyságtétel megerősödött bennetek.” Mert bizony ez az egész „keresztény dolog”, csak akkor az igazi, ha belül is igazi…

De mit is jelent ez? „a Krisztusról való bizonyságtétel”? Kicsit megint bele kell merülnünk az Újszövetség eredeti nyelvének a világába. A itt lévő szó így hangzik: „martürion”. Felismerünk benne olyan szót, amit mi is ismerünk, és esetleg ismerjük a jelentését is? […] Igen, a „mártír” szó innen származik. Milyen döbbenetes ez az összefüggés! Mit jelent ugyanis a „mártír” szó? Vértanú. De akkor most ezt az egész gondolathalmaz tényleg hova akar kijutni? Oda, hogy az keresztény, és annak számára bír értékkel, (és a szó nemes értelmében vett) haszonnal, bármilyen keresztény címkéjű épület, gondolat, lehetőség, kultúra, bármi… akiben belül ott van - egészen középen - a Krisztus keresztje, áldozata. És igen, ettől lesz valaki keresztény, nem mástól. Azaz annak ténynek magamra érvényesnek elfogadásától, hogy az Isten – végtelen szeretetétől vezérelve – elküldte Fiát, aki pedig emberré lett és meghalt értem (és minden emberért), eltörölve bűneimnek, és az Istentől elválasztó minden erőnek a hatalmát fölöttem, és örök életet akar adni!

Aki pedig ezt elfogadja magára érvényesnek, azon ez meglátszik. Mert, ahogyan egy apa hatással van gyermekére, ami meglátszik az ő életén, úgy a Mennyei Atya is hatással van (csak a apákkal ellentétben – mondom ezt önkritikusan is – mindig jó hatással) a gyermekeire, és ez egyértelműen meglátszik.

Mert az Úr hűséges. „Hűséges az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre.” - így fejezi be Pál. Mindannyiunknak van fogalma arról, hogy mit jelent az, hogy hűséges. Én rákerestem egy online szótárban és ezt találtam első helyen: „felelősségteljes kitartás”. Milyen jól rímel ez a mai témánkra! Az Isten felelősségteljesen kitart mellettünk, gyermekei mellett. Mi pedig gyermekeiként vegyünk példát a Mennyei Atyáról, és bánjunk mi is felelősségteljesen azokkal az ajándékokkal, amiket ránk bízott! Legyen azok, emberek, helyzetek, vagy éppen szavak.

Ő adjon ehhez erőt, bátorságot és bölcsességet azáltal, hogy a Krisztusról való bizonyságtétel tényleg megerősödik bennünk! Ámen