Felelős szavak, avagy ki a keresztény (prédikáció, Ajka-Nemeshany-Pusztamiske, Szentháromság ünnepe utáni 18. vasárnap, 2017.10.15.)
textus: 1Kor 1,4-9
„4 Hálát adok értetek az én Istenemnek mindenkor azért a
kegyelemért, amely nektek Krisztus Jézusban adatott. 5 Mert őbenne
meggazdagodtatok mindenben: minden beszédben és minden ismeretben,
6 amint a Krisztusról való bizonyságtétel megerősödött
bennetek. 7 Ezért nincs hiányotok semmiféle kegyelmi ajándékban,
miközben a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenését várjátok, 8 aki
meg is erősít titeket mindvégig, hogy feddhetetlenek legyetek a mi
Urunk Jézus Krisztus napján. 9 Hűséges az Isten, aki elhívott
titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való
közösségre.”
Amióta világ a világ, az ember mindig is viszonyult valahogyan a szavakhoz, a szóbeli közléshez, annak formáihoz, tartalmához. Így vagy úgy kezelte verbális eszköztárát a maga hasznára, vagy éppen ellenére. És bizony a viszonyulás milyensége pedig igencsak rányomta a bélyegét az adott szűkebb-tágabb közösség életére és mindennapjaira.
Én úgy látom, hogy mostanában igen felelőtlenül bánnak/bánunk szavakkal, fogalmakkal, jelzőkkel, címkékkel. Itt persze gondolhatunk a klasszikus esetekre, mikor rosszat mondunk a másikról alaptalanul, hogy ilyen, olyan vagy amolyan. Esetleg pont rólunk mondanak rosszat, nem igazat, elítélőt, sértőt, vagy – egyszerűen csak – nem valóságosat. Rosszul esik, mert mi jobbak, többek, érdemesebbek vagyunk ennél. Ez természetes, mármint az, hogy nem esik jól. Ebben biztosan nincsen vita. Azonban van egy másik formája is a szavakkal, fogalmakkal, jelzőkkel, címkékkel való bánásnak. Amikor jobbat mondunk, vagy többnek mondunk valamit, valakit, valamiket, vagy valakiket, mint akik, vagy amik. Ez akár jó is lehet, hiszen, ha jót mondunk valakiről, aki éppen nem jó valamiben, vagy nem jól tesz valamit, akkor ezzel motiválni, biztatni tudjuk, hogy „lesz ez még jobb is”. Akár kedvességből is tehetünk ilyet. És valóban, vannak olyan helyzetek, amikor pl. ügyesnek mondani valakit, aki nyilvánvalóan ügyetlen, nem hazugság, hanem inkább jószándékú biztatás, és a bátorításnak egy legitim formája. De ez csak egy bizonyos pontig igaz, ugyanis egy szint után felelőtlen dolog, és inkább már rombol, mint épít az ilyen pozitív „többnekmondás”. A mai napon pedig ezt fogjuk egy kicsit megvizsgálni.
A saját házunk táján fogunk söprögetni, mert ez így van
rendben. Az egyik ilyen fogalom, amelyet ma nagyon sokszor
használnak, és sajnos a legtöbbször igen felelőtlenül, az a
„keresztény” szó. Bizony, ma nagyon sokat halljuk, hogy azt,
hogy keresztény rendelkezés, keresztény kultúrkör, kereszténység
védelme, és rengeteg ember mondja magát kereszténynek a
közbeszédben, vagy éppen a kereszténység „címszó” alatt
tesz, mond dolgokat. Ennek akár még örülhetnénk is, hiszen ez
elvileg azt jelenti, hogy egyre többen vannak azok, akik Krisztust
követik. Azért mondom ezt így, mert a „keresztény” szónak,
eredetét tekintve nincsen köze a „kereszt” szóhoz, hanem a
„Krisztus” szóból származik. Az eredeti görög nyelvű
bibliai szó így hangzik „krisztiánosz”, azaz „krisztusi”,
„Krisztushoz tartozó”, „Krisztust követő”. A „kereszt”
szó a görögben teljesen más, így hangzik: „sztaurosz”. Az,
hogy akár a latinban, akár az angolban, vagy a magyarban közel áll
egymáshoz a „kereszt” és „Krisztus” szó, az ne tévesszen
meg bennünket.
Visszatérve a témánkhoz, akkor elvileg rendben vagyunk, és
minden oké, hiszen nagyon sokan vannak a keresztények
(Krisztus-követők), úgy tűnik egyre több és egyre nagyobb
szerephez jutnak, jutunk mindenhol. Valóban így lenne? Valóban azt
látjuk, hogy a közbeszédben megjelenő „keresztény” téma,
egyenes arányban van az Egyház növekedésével, mind létszámban,
mind lélekben? […] Én nem így látom. Mert én úgy gondolom,
hogy az a keresztény, az a Krisztus követő, aki nem csak mondja,
nem csak címkézi magát, vagy éppen másokat, hanem úgy is él,
úgy is beszél, és úgy is cselekszik.
Mert építhetünk bármilyen nagy épületeket, hozhatunk bármilyen
törvényeket, taníthatunk mi iskolában hittant, szerezhetünk és
adhatunk tovább bármilyen tudást, ismeretet, beszélhetünk
városi, meg egyéb rendezvényeken, és kaphat a lelkészi kar újra
olyan méltóságot, mint amilyen régen volt. Ez mind nagyon szép,
és tényleg jó érzés, de ettől még ez az egész nem lesz
keresztény!
Pál apostol a mai igénket egy nagy perspektívával rendelkező és
dinamikusan és (látszólag) harmonikusan növekvő gyülekezetnek
címezi. Az elején mindjárt hálát is ad: „Hálát adok
értetek az én Istenemnek mindenkor azért a kegyelemért, amely
nektek Krisztus Jézusban adatott.” „De jó, hogy vagytok! De
jó, hogy annyi jót is megtapasztaltok, az Isten ajándékaként. De
jó, hogy az Isten megtart benneteket. Hálásak vagyunk neki.” És
ez nekünk ma is szól. Vegyük nyugodtan magunkra. „De jó, hogy
vagyunk!” De hogyan folytatja? „Mert őbenne meggazdagodtatok
mindenben: minden beszédben és minden ismeretben, amint a
Krisztusról való bizonyságtétel megerősödött bennetek.”
„Hú, de jó, hogy beszédben és ismeretben is rendben vagytok,
gazdagodtok! Iskolai hittan is van? De jó! Egyre nagyobb szerepet,
nyilvánosságot kaptok? De jó ez is! […] De mindez az egész csak
akkor ér valamit, csak akkor lesz keresztény, ha a Krisztusról
való bizonyságtétel megerősödött bennetek.”
Mert bizony ez az egész „keresztény dolog”, csak akkor az
igazi, ha belül is igazi…
De mit is jelent ez? „a
Krisztusról való bizonyságtétel”?
Kicsit megint bele kell merülnünk az Újszövetség eredeti
nyelvének a világába. A itt lévő szó így hangzik: „martürion”.
Felismerünk benne olyan szót, amit mi is ismerünk, és esetleg
ismerjük a jelentését is? […] Igen, a „mártír” szó innen
származik. Milyen döbbenetes ez az összefüggés! Mit jelent
ugyanis a „mártír” szó? Vértanú. De akkor most ezt az egész
gondolathalmaz tényleg hova akar kijutni?
Oda, hogy az
keresztény, és annak számára bír értékkel, (és a szó nemes
értelmében vett) haszonnal, bármilyen keresztény címkéjű
épület, gondolat, lehetőség, kultúra, bármi… akiben belül
ott van - egészen középen - a Krisztus keresztje, áldozata. És
igen, ettől lesz valaki keresztény, nem mástól. Azaz annak ténynek magamra érvényesnek elfogadásától, hogy az Isten – végtelen
szeretetétől vezérelve – elküldte Fiát, aki pedig emberré
lett és meghalt értem (és minden emberért), eltörölve bűneimnek,
és az Istentől elválasztó minden erőnek a hatalmát fölöttem,
és örök életet akar adni!
Aki pedig ezt elfogadja magára
érvényesnek, azon ez meglátszik. Mert, ahogyan egy apa hatással
van gyermekére, ami meglátszik az ő életén, úgy a Mennyei Atya
is hatással van (csak a apákkal ellentétben – mondom ezt
önkritikusan is – mindig jó hatással) a gyermekeire, és ez egyértelműen meglátszik.
Mert az Úr hűséges. „Hűséges
az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a
mi Urunkkal való közösségre.”
- így fejezi be Pál. Mindannyiunknak van fogalma arról, hogy mit
jelent az, hogy hűséges. Én rákerestem egy online szótárban és
ezt találtam első helyen: „felelősségteljes kitartás”.
Milyen jól rímel ez a mai témánkra! Az Isten felelősségteljesen
kitart mellettünk, gyermekei mellett. Mi pedig gyermekeiként
vegyünk példát a Mennyei Atyáról, és bánjunk mi is
felelősségteljesen azokkal az ajándékokkal, amiket ránk bízott!
Legyen azok, emberek, helyzetek, vagy éppen szavak.
Ő adjon ehhez erőt, bátorságot
és bölcsességet azáltal, hogy a Krisztusról való bizonyságtétel
tényleg megerősödik bennünk! Ámen
Nagyon jó a reflektálás arra, hogy milyen sokat használják ma a "keresztény"-t mint kifejezést szinte mindenre, amire csak lehet (és legalább egy pici köze van a Bibliához, Jézushoz, stb.), de mégis: pont a lényeg veszik el, ha "nem az van belül, ami a csomagolásra van írva."
VálaszTörlésGyerekkoromból jutott eszembe két történet ezzel kapcsolatban:
1) A mi gyülekezetünkben volt egy presbiter néni, aki a férjével együtt sok évig ellátták a "templomgondnoki" teendőket. Sőt, mielőtt a lányuk férjhez ment, külön ráhatással sikerült a kedves vő-jelöltnél elérniük azt, hogy legyen szíves már megkeresztelkedni és konfirmálódni egyaránt.
Az egésznek az volt az érdekessége, hogy miután a lény férjhez ment, akkor utána sokszor egyszerűen lepasszolta a teendőket (pedig sokszor nem is volt rá oka), aztán amikor egy karácsonyi istentisztelet előtt a kis gyülekezet tagjai arról beszéltek, hogyan lehetne esetleg "feldobni" valamivel a dec. 25-i istentiszteletet, akkor csak annyit nyögött ki: "Minek ez a felhajtás, nincs is Isten!"
2) Egy másik keresztény gyülekezet tagjai közül sokan már bőven az első harangszó előtt beültek a ki imaházukba, ott imádkoztak, és hangolódtak rá a misére - már aki... Ugyanis rendszeresen előfordult, hogy amikor egyik odaült a másik jól megszokott helyére, akkor két "Üdvözlégy" között azért ment a szitkozódás meg az átkozódás némelyek részéről.
(Ezt egyébként egy hívő ismerősöm mesélte el, aki hozzátette: az ilyenek miatt ő szégyelli magát, és bár nem tehet róla, de mindig a szívére veszi azokat a bántó szavakat, amiket másoktól pl. az ilyenek miatt is kapni szokott. Pedig ő aztán tényleg nem tehetett semmiről...)