A mindent eldöntő meccsen (prédikáció, Ajka-Nemeshany-Pusztamiske, Szentháromság ünnepe utáni 7. vasárnap, 2018.07.15.)

textus: Jer 32,38-41
38 Az én népem lesznek, én pedig Istenük leszek. 39 Egy szívet és egy utat adok nekik, hogy engem féljenek mindenkor, és jó dolguk legyen nekik is meg utódaiknak is. 40 Örök szövetséget kötök velük: nem fordulok el tőlük, mindig jót teszek velük, és olyanná teszem szívüket, hogy féljenek engem, és többé ne hagyjanak el. 41 Örömmel, teljes szívemből és teljes lelkemből teszek jót velük, és véglegesen elültetem őket ebbe a földbe.





Az egész világot lázban tartja a foci VB. Ma különösen is, mert este fogják játszani a döntőt. Abszolút érthető, hogy a világ egyik legnépszerűbb sportjának számító foci világversenye sokakat megmozgat. Sajnos én nem tartozom azok közé a bizonyos „sokak” közé. Aki ismer az tudja, hogy nekem semmi közös sincs a focihoz, sem nem szeretem, sem nem értek hozzá. Legközelebb akkor voltam a focizáshoz, mikor általános iskolában beállítottak a kapuba, hogy védjek. Nos, ezt nem ezért tették mert arra számítottak, hogy én majd csodát fogok művelni, hanem azért, mert én takartam ki a kapuból a legtöbbet hosszában – és be kell vallanom – széltében is! Mindazonáltal, bár magát a sportot nem, de a hangulatot, azt nagyon is érzem, ugyanis zenészként érzem és látom, hogy egy koncerten közönségében is (kb.) ugyanazok a lelki folyamatok mennek végbe, mint egy meccs nézőterén, azzal a különbséggel, hogy a fociban ugye ellenfél is van. Aki nagy zene vagy focirajongó, az tudja, hogy persze jó a tévében, vagy a gépen nézni az eseményt, de ahhoz semmi sem fogható, amikor az ember ott van a helyszínen, és együtt lélegezhet, együtt örülhet, háborodhat fel, izgulhat, élhet meg katarzist sok-sok másik olyan emberrel, akik éppen azért vannak ott, mint ő!
Mai igénkben egy is hatalmas „meccs” adja meg az alaphangulatot. Csakhogy ez a „meccs” - szó szerint – vérre megy. Ugyanis a Babiloni Birodalom (avagy a „káldeusok”, ahogyan a Biblia hivatkozik rájuk) hatalmas sereggel már elfoglalták Izraelt, és már szoros ostromgyűrűt vontak a főváros, Jeruzsálem köré. Nyilván mindenkinek vannak fogalmai arról, hogy milyen lehet egy ilyen ostrom, ha más nem, akkor az Egri csillagokból, vagy a Trónok harcából, esetleg mindkettőből, generációja válogatja. Gépek, és gyógyszerek nélküli háború volt ez, ami döbbenetes vérontást, és iszonyatosan nagy emberáldozatokat követelt.
Ebben a helyzetben szolgált Jeremiás próféta, a lezárt, ostromlott városban. És azt hiszem, hogy sejthetjük, ebben a reménytelen helyzetben nem volt túl népszerű dolog az elvileg Mindenható Isten szolgájának lenni… A próféta be is volt zárva ebben az időszakban. Ennek ellenére Jeremiás folyamatosan könyörgött az Úrnak, hogy csináljon valamit, mert ennek így gyorsan véres vége lesz. „Az ostromsáncok már elérték a várost, elfoglalására készen, és ez a város a fegyver, az éhínség és a dögvész miatt hamarosan az ostromló káldeusok kezébe kerül.” (32,24) – imádkozik Jeremiás. Persze nem mintha Isten nem látta volna maga is… Az Úr pedig válaszol a prófétának: „Behatolnak az ostromló káldeusok ebbe a városba, fölgyújtják a várost, és fölperzselik a házakkal együtt, amelyeknek a tetején Baalnak tömjéneztek, és más isteneknek mutattak be italáldozatokat, hogy engem bosszantsanak. […] A hátukat fordították felém, és nem az arcukat; bár tanítottam őket, idejében tanítottam, de nem fogadták meg engedelmesen az intést.” (32,29.33) Magyarul: „Komolyan azt hittétek, hogy ezt meg lehet csinálni?! Komolyan azt hittétek, hogy miközben magatokat az én népemnek, Isten népének mondjátok, közben meg simán hátat fordítotok nekem, és mindannak, amit tanítottam nektek, akkor annak nem lesznek következményei?! Komolyan úgy gondoltátok, hogy az én nevemben elkövetett bűnök majd csak úgy elsikkadnak?! Komolyan azt gondoltátok, hogy ha az én nevemet magatokra aggatjátok, akkor az majd megvéd titeket, mint valami talizmán?!” Hm, szép… (Azt hiszem ezt a mai Magyarországon is érdemes lenne evidenciában tartani, hogy ha valamire ráaggatjuk a „keresztény” jelzőt, az attól még nem lesz „megkeresztelve”. Sőt, ezzel nem igazán teszünk jót az Isten szemében.)
DE! Isten nem fejezi be ezzel a mondanivalóját. Teljes joggal tehetné, de nem teszi, ugyanis ő nem ember. Nem fejezi be ezzel, és nem fog csúfondárosan ugrándozva mutogatni és szórakozni az ember nyomorán, hogy „Na, látod, én megmondtam!”, aztán meg otthagyni, hogy hadd főjön a saját levében! Nem. Hanem a mai igénkkel folytatja: „Az én népem lesznek, én pedig Istenük leszek. Egy szívet és egy utat adok nekik, hogy engem féljenek mindenkor, és jó dolguk legyen nekik is meg utódaiknak is. Örök szövetséget kötök velük: nem fordulok el tőlük, mindig jót teszek velük, és olyanná teszem szívüket, hogy féljenek engem, és többé ne hagyjanak el. Örömmel, teljes szívemből és teljes lelkemből teszek jót velük, és véglegesen elültetem őket ebbe a földbe.” Igen, van következménye mindannak, amit az ember tesz, vagy nem tesz, de az élet nem csupán az ok-okozatiság hálójában vergődő kis bogárka csupán. Nekünk, ugyanis olyan Istenünk van, aki nem csupán a igazságnak, hanem a kegyelemnek, nem csupán végzetnek, de az újrakezdésnek is az Istene! És azt hiszem szétesőfélben lévő társadalmunk számára nem igazán lehet ennél jobb hírt mondani! Mert nem csak több ezer éve, hanem ma is, és nem csak Izrael, de mi is vívjuk a „csatákat”, nap, mint nap. És bár nem szeretnék a háborús példákat felvonultatók sorába beállni, de ami igaz, az igaz. A keresztény ember komoly ostrom alatt áll. Azonban az ostromlókat nem kint kell keresni, hanem odabent… Pontosabban idebent… (Csak, hogy senkire ne mutogassak.)
Fantasztikus, ahogyan az ige írja: „Az én népem lesznek, én pedig Istenük leszek. Egy szívet és egy utat adok nekik […] Örömmel, teljes szívemből és teljes lelkemből teszek jót velük” Az Isten még ebben a helyzetben sem fordít hátat, hanem kapcsolatot ajánl fel, az újrakezdés lehetőségét. „Elbuktál! Ez gáz, tényleg gáz, és jórészt magadnak köszönheted! De, van még esélyed… és még egy… és még egy…” Hú, de jó, hogy ilyen Istenünk van! Sőt, ő azt mondja, hogy mindezt örömmel teszi meg értünk! Nem úgy, hogy „na jó, legyen… most még utoljára”, hanem „Örömmel, teljes szívemből és teljes lelkemből teszek jót velük” És mi ez a jó? „Egy szívet és egy utat adok nekik” Mint, mikor zúg a lelátó, mikor tombol a közönség! Hiszen egy szíve és egy útja van. Azonban ez az egy szív és egy út nem csupán egy 11 emberért, hanem az Úrért magért és keresztény testvérek millióiért dobban! És nem 90 perc (plusz hosszabbítás)-ra szól, hanem egy életre, örök életre!
Ezt kínálja most számunkra az Úr! Van bátorságom elfogadni? Szeretném, ha enyém lenne az együtt dobbanó szív, egy utat járó láb a Úrban hívők közösségében? Szeretnék oda tartozni, ahol ahol az Isten küzd értem? Szeretnék egy közösségbe tartozni, ahol elfogadnak olyannak amilyen vagyok, és szabadon alakulhatok olyanná, amilyennek az Isten megálmodott engem? Szeretném Jézus Krisztust követni, aki úgy tanított, gyógyított ahogyan senki más? Őt, aki élt, meghalt és feltámadt és ma is élt értem? Én biztosan. Ámen

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mi a különbség az evangélikus, a katolikus és a református úrvacsora/áldozás között? (Evlelkész podcast #13)

Sült hal és reformáció (prédikáció, Reformáció ünnepe, 2020.10.31.)

A kenyér öröme (prédikáció, Padragkút-Ajka, Böjt 4. vasárnapja, 2017.03.26.)