Ég hívja embert! Ember, jelentkezz! (prédikáció, Padragkút-Ajka-Devecser, Szentháromság ünnepe utáni 6. vasárnap, 2018.07.08.)

textus: 1Sám 7,3-6

“Akkor ezt mondta Sámuel Izrael egész házának: Ha tiszta szívből akartok megtérni az Úrhoz, akkor távolítsátok el magatok közül az idegen isteneket, és Astartékat! Ragaszkodjatok szívből az Úrhoz, egyedül neki szolgáljatok, akkor majd megment benneteket a filiszteusok kezéből. Akkor eltávolították Izrael fiai a Baalokat és az Astartékat, és egyedül az Úrnak szolgáltak.

Majd ezt mondta Sámuel: Gyűjtsétek össze egész Izrael Micpába, és imádkozni fogok értetek az Úrhoz. Összegyűltek tehát Micpában, vizet merítettek, és kiöntötték az Úr előtt. Böjtöltek azon a napon, és ezt mondták: Vétkeztünk az Úr ellen! Sámuel pedig igazságot szolgáltatott Izrael fiai között Micpában.”

Az utóbbi időben sokat gondolkodtam nagyon alapvető dolgokon. De nem csak úgy általában, hanem egészen konkrét helyzetekre bontva. Így a hitem is górcső alá került. Nagyon fontos minden hívő ember számára, hogy időről időre számot vessen a hitével. Ne csak “építgesse”, ne csak “táplálgassa”, hanem úgy általában rátekintsen, hogy mi is a helyzet. Ehhez a rátekintéshez pedig a legjobb út, ha kérdéseket teszünk fel. Kérdéseket, amelyek talán túl simának, túl egyszerűnek, esetleg bagatellnek, vagy éppen magtól értődőnek tűnnek. Merjük ezeket is feltenni, újra és újra.

S bár az egyéni elmélkedést, az egyéni munkát nem helyettesíti, de valahogy tegyük ezt meg most, közösen, itt az istentiszteleten. Tegyük föl alapvető kérdéseket. Mi lehetne a hívő ember legalapvetőbb kérdése? […] Persze tudom azt, hogy talán mindenkinek más, de próbáljunk meg, a személyes hitünkre tekintettel, egy olyan kérdést feltenni, amely talán nem csak engem érinthet, hanem esetleg mindenki mást is. […] Szerintem, mivel a hívő ember Istenhez kapcsolódik – nyilván ettől hívő – akkor mindenképpen Vele kell kapcsolatban lennie a kérdésnek. Talán így lehetne azt a bizonyos kérdést megfogalmazni, ami a hívő ember legalapvetőbb kérdése, a “hívőség” tekintetében: Hogyan lehetek az Isten közelében?

Biztos vagyok benne, hogy ezt a kérdést sokan úgy értik/értjük, hogy “vajon hogyan lehet az Isten közel hozzám”? Bennem is imádságaimban, elmélkedéseimben, az igét olvasva, az merül fel legtöbbször, hogy vajon itt van-e most az Isten? Sokszor érzem a jelenlétét, egészen konkrétan, de sokszor pedig nem. Hogyan lehetek, akkor biztos abban, hogy az Isten meghallgat, hogy egyáltalán ott van?

Azzal a ténnyel kell szembesülnünk, hogy mint emberek, nem vagyunk képesek magunkhoz, vágyainkhoz, kéréseinkhez “odahajlítani” az Istent! Ebben az esetben viszont – hogy valahogy mégiscsak elérjük a célunkat – azon kell változtatni, alakítani, állítani, amin, ill. akin tudunk! Ezért érdemes először a magunk háza táján söprögetni… Vajon imádságainkban, elmélkedéseinkben, az igét tanulmányozva, aközben, hogy azon görcsölünk, hogy vajon ott van-e az Isten, feltettük e már a kérdést, hogy vajon ÉN ott vagyok-e? ÉN itt vagyok-e? Jelen vagyok-e az imában? Jelen vagyok-e a templomban? Jelen vagyok-e az Isten előtt, úgy igazán? Nem csak testben, hanem lélekben is, mindenhogyan. Emlékszem, amikor régen, az iskolában, elbambultam óra közben, akkor volt olyan tanár, aki azzal a bizonyos űrhajós mondattal élt, és rántott ki a bambulásból: „Föld hívja Viktor! Viktor jelentkezz!” Alakítsuk át ezt a mondatot most, minden tekintetben, a mai témánkra tekintettel: „Ég hívja Józsit, Ferit, Máriát, Erzsit, Bélát… és mindannyiunkat! Kérlek jelentkezz!”

Tudunk-e kapcsolódni, tudunk-e ott lenni, jelen lenni az Isten színe előtt, amikor odalépünk elé, nem másra figyelve, nem letudni akarva a dolgot? Tudunk-e úgy az Isten színe elé lépni, hogy nem a akarok tőle semmit? Hogy nem akarom, hogy szabadító legyen, vagy a jóságát érezzem, vagy, hogy ítélő legyen, vagy éppen a teremtő erejére vágyva,… hanem Őrá magára, az Úrra! Mert persze Ő jó, a teremtő, az ítélő, a kegyelmes, minden… De ahhoz, hogy én jelen tudjak lenni, ahhoz, hogy kapcsolat alakuljon ki, ahhoz nem tulajdonságok, elvégzett tettek, eredményes munkák, (bár nyilván az se rossz), hanem személyek kellenek! A közelséghez nem produktumok kellenek, hanem maguk a személyek! Például, ha elutazom és a feleségem készít nekem útravalót, akkor mikor azt megeszem, az összekapcsol bennünket. De azt az elemózsiát el tudom úgy is fogyasztani, mikor ő nincsen ott. Sőt pont azért készült, mert ő nincsen ott! De akkor vagyok igazán kapcsolatban vele, ha ott vagyunk egymásnak, egymás jelenlétében vagyunk! Igazán, testben és lélekben egyaránt. Ugyanez igaz az Istenkapcsolatra is. Pontosabban fordítva. Ugyanaz igaz az emberi kapcsolatainkra, mint az Isten-kapcsolatunkra!

Mai igénk központi témája – bár nem jelenik meg szó szerint benne – a frigyláda körül mozog. A frigyláda, vagy más néven a szövetség ládája egy tényleges láda, tartó eszköz volt, melyben ott voltak Izrael népének legszentebb ereklyéi. Például Mózes kőtáblái vagy egy tállal a pusztai mannából. Mindez a nép számára Isten jelenvalóságát, jelenlétét jelentette, egészen konkrétan. Azonban ezt a ládát ellopták a filiszteusok, de most úgy tűnik, hogy visszakerül a néphez. Nem véletlen, hogy ezt mondja Sámuel ebben a kritikus pillanatban Izrael népének: “Ha tiszta szívből akartok megtérni az Úrhoz, akkor távolítsátok el magatok közül az idegen isteneket, és Astartékat!” “Ha azt akarjátok, hogy a Szövetség ládája visszakerüljön, hogy Isten jelen legyen közöttetek, akkor nektek is jelen kell lenni. Takarítsatok el mindent az életetekből, ami azt akadályozza, hogy az Isten személye a megfelelő helyre kerüljön bennetek. Kifelé az idegen istenekkel!”

Ugyanis csak abban az esetben lehet köztem és Isten között kapcsolat, ha Őt annak tekintem, aki: Istennek, és… ennek megfelelő helyet biztosítok számára az életemben. Nem csupán a tetteit, az ajándékait, a jóságát, a kegyelmét, a szeretetét akarom, hanem a személyt, Őt magát! Nem lehet különválasztani a tettet és a személyt. Nem lehet azt mondani, hogy “Nekem csak az áldásaid kellenek, meg a csodáid, meg gyógyításod stb., de te…? Hát… Annyira nem. Inkább ne szólj bele a dolgaimba! Jó lenne, ha ezt meg azt elintéznéd, de ennyi. Több nem kell belőled!” Ilyen nincsen.

És ez visszafelé is így kell, hogy működjön. Mert az egész Isten (személyével és tetteivel egyaránt) egész embert kíván. Nem csak tetteket, de személyt is, és nem csak személyt, de tetteket is. Így működik a kapcsolat. Ezért ment el Izrael népe Micpába, ezért imádkozott, böjtölt, összegyűlt, változásra, alakulásra készen, mert rájött, hogy ez egy mindent vagy semmit helyzet!

Tegyük fel hát a végén újra a kérdésünket. Hogyan lehetek az Isten közelében, jelenlétében? Úgy, hogy őt, mint személyt keresem, és magam is egészen jelen vagyok ő előtte! És ebben a közösségben áldásra, kegyelemre, gyógyulásra fogok lelni! Így legyen Ámen!