Mi mind egyéniségek vagyunk... (prédikáció, Ajka-Öcs, Szentháromság ünnepe utáni 5. vasárnap, 2018.07.01.)

textus: 1Pét 3,8-15

„8 Végül pedig legyetek mindnyájan egyetértők, együttérzők, testvérszeretők, könyörületesek, alázatosak. 9 Ne fizessetek a gonoszért gonosszal, vagy a gyalázkodásért gyalázkodással, hanem ellenkezőleg: mondjatok áldást, hiszen arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek. 10 Mert aki szeretne örülni az életnek és jó napokat látni, óvja nyelvét a gonosztól, és ajkait, hogy ne szóljanak álnokságot; 11 forduljon el a gonosztól, és cselekedjék jót, keresse és kövesse a békességet; 12 mert az Úr szeme az igazakon van, és füle az ő könyörgésükre figyel, az Úr arca pedig a gonoszt cselekvők ellen fordul. 13 De ki az, aki bántalmaz titeket, ha buzgón igyekeztek a jóra? 14 De még ha szenvednétek is az igazságért, akkor is boldogok vagytok; a fenyegetésüktől pedig ne ijedjetek meg, se meg ne rettenjetek. 15 Ellenben az Urat, Krisztust tartsátok szentnek szívetekben, és legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet.”

Nagyon szerettem gimibe járni. Tanulni kevésbé, maga az intézmény sem volt a szívem csücske, de az osztályomat, az évfolyamot (5 párhuzamos osztály volt a suliban) nagyon bírtam. Rengeteg nagyon jó emlék él még ma is bennem. Több olyan barátságot kötöttem abban az időben, amik mind a mai napig megvannak. Azt hiszem, hogy nem csak én tudnék mesélni ezer meg egy olyan történetet, hogy miket „garázdálkodtunk” a középiskolában, és milyen (ma már) nevetségesnek tűnő, vagy éppen hajmeresztő dolgot műveltünk akkoriban.

Nem mellesleg a középiskola az egyéniség/egyéniségek kora. Ebben a korban extrém fontos mindenki számára, hogy egyéniség legyen. Általában két útja van ennek. Az egyik, hogy „olyan akarok lenni mint mindenki más”, a másik pedig pont az ellenkezője a „nem akarok beállni a sorba”. De akármelyiket is választjuk/választottuk, mindenképpen fontos, hogy a folyamat (általában) közösségben történik meg, azaz keressük a hozzánk hasonlóak társaságát. Ma is biztosan így működik, bár úgy látom, hogy abban az időben, amikor én volt középiskolás, sokkal látványosabb volt a dolog. Hogy mást ne említsek, abban az időben mindenkin meglátszódott, hogy melyik utat választotta, ugyanis annak megfelelően öltözködött. Ma is látni különbségeket, de a mi időnkben ez véresen komoly volt.

Fontos tudni, hogy akkoriban leginkább a zenei stílusok, illetve azok szeretete, rajongása mentén szerveződtek a különböző, öltözködésben is jól elkülöníthető csoportok. Voltak a „diszkósok”, ők voltak akik „olyanok mint az összes többi”, legtöbbször melegítő, holdjáró cipő, vagy más akkoriban divatos ruhákat hordtak. Voltak a „repperek”, akik bő nadrágban, széles orrú cipőben, félrefordított baseball sapkában jártak. Voltak a „deszkások”, akik nagyon hasonlítottak a „repperekhez”, csak ők más zenét hallgattak, és gördeszkáztak. Voltak a „pankok”, akik szakadt cuccokban, piros cipőfűzővel, színes hajjal hívták fel magukra a figyelmet. És voltak a „rokkerek” (később külön a „metálosok” is), akik általában hosszú hajúak voltak, farmerban, zenekaros pólóban, acélbetétes bakanccsal mutatták meg, hogy hová is tartoznak. (A lista persze korán sem teljes.) Engem neveltetésem, és az a tény, hogy a dob a hangszerem, alapvetően a rockerségre predestinált. Nekem is hosszú hajam volt, és a többi hasonszőrűvel bandázva, elkülönültünk a többiektől, hol csak jelzésértékűen, hol pedig határozottan.

Miért? Mert nagyon fontos volt számunkra az, hogy mivel mi a rockzenéért rajongunk, ezért mi nem olyanok vagyunk mint a többiek, akik nem. Ez adta meg az egyéniségünknek a lényegét és alapját. Ha ezt elvették volna tőlünk, akkor nem is tudom, hogy mi maradt volna a középiskolából… Gyanítom semmi. Ebben az időszakban tanultuk meg igazán azt, hogy mit jelent egyéniségnek lenni, és mit jelent egy közösséghez tartozni, amely nem egy muszáj-közösség, mint pl. egy iskolai osztály, hanem egy választott közösség, ahová én akarok tartozni.

A keresztény közösségről (sajnos) sokan gondolkodnak úgy, hogy egy homogén közösség, ahol mindenki egyforma, csupán azért, mert egyet gondol, vagy egyet hisz. Sőt, sokan azt gondolják, hogy az egyéniség veszik el, vagy – még rosszabb – nekem kell feladni az egyéniségemet, véleményemet ha oda akarok tartozni. Mintha az akarná az Isten, hogy ilyen egyen, egyéniség és vélemény nélküli hívei legyenek!

Pedig ez egyáltalán nincsen így! Péter apostol leírása szerint a keresztény ember olyan, aki „buzgón igyekszik a jóra”. Ha kicsit a mélyére nézünk a szövegnek, akkor azt látjuk, hogy itt szó szerint, a görög szövegben az szerepel: „rajong a jóért”! Micsoda fantasztikus dolog rajongani a jóért! Ha a diszkó, vagy a rockzene iránti rajongás egyéniséget adott nekünk a középiskolában, akkor mennyivel nagyobb és teljesebb, vagy ha úgy tetszik még egyénibb egyéniséget tud nekünk adni a „jó”! Mert bizony a rosszért rajongó, vagy a jót csak eszközként használó tömegekből toronymagasan kiemelkedik a keresztény hit, a keresztény ember jóért való rajongása!

És a jóért rajongók fanclub-ja tagjainak ilyen tulajdonságai vannak: „egyetértők, együttérzők, testvérszeretők, könyörületesek, alázatosak”. Sőt, ahogyan Péter apostol buzdít: „Ne fizessetek a gonoszért gonosszal, vagy a gyalázkodásért gyalázkodással, hanem ellenkezőleg: mondjatok áldást” Hát, ha zenekaros póló egyéniséget ad, ha a punkok színes haja kirí a tömegből, akkor ez mi? Na, ez sokkal, de sokkal extrémebb, sokkal de sokkal több egyéniséget „tartalmaz”! A jóért rajongók, nem fizetnek a rosszért, rosszal, nem gyalázkodnak vissza, hanem ellenkezőleg: áldást mondanak. Ez persze nem azt jelenti, hogy nyámnyiláknak kell lennünk, vagy tehetetlennek, nem. Sőt! Ezzel tudunk a legtöbbet tenni magunkért és másokért is egyaránt!

És mi lesz ennek az eredménye – kérdezhetnénk. „az Úr szeme [...], és füle az ő könyörgésükre figyel” Az Isten színe előtt élhetünk tudatosan. Mindenki az Isten színe előtt van, csak valaki tudja ezt, valaki pedig nem. Akik a jó rajongói, akiknek egyéniséget ad a hitük, azok tudják, hogy az Isten színe előtt élik az életüket, és ebből erőt tudnak meríteni. És Péter apostol még tovább fokozza a dolgot. Aki ilyen, és aki képes arra, az Úr segítségével, hogy tartsa a jó irányt, az „örül az életnek” és „jó napokat láthat”. Micsoda érték ez örülni az életnek és jó napokat látni. Azt hiszem ennél többet nem kívánhatunk, ebben minden és mindenki benne van, ami és aki csak kell! De jó lenne, ha mindannyiunk ide tartozhatna! Legyen így! Ámen!