Igen, benne vagyok én is (prédikáció, Böjt 2. vasárnapja, 2019.03.17.)

textus: Mk 12,1-12

„1Jézus ekkor példázatokban kezdett szólni hozzájuk: Egy ember szőlőt ültetett, kerítéssel vette körül, borsajtót ásott, és őrtornyot épített. Azután bérbe adta szőlőmunkásoknak, és idegenbe távozott. 2Majd amikor eljött az ideje, elküldött a munkásokhoz egy szolgát, hogy megkapja tőlük a részét a szőlő terméséből. 3De azok megragadták a szolgát, megverték, és elküldték üres kézzel. 4Ismét elküldött hozzájuk egy másik szolgát, ezt pedig agyba-főbe verték, és megalázták. 5Újból küldött egy szolgát; ezt megölték, azután sok más szolgát is; némelyeket megvertek, másokat pedig megöltek. 6Volt még egy szeretett fia. Utoljára őt küldte el hozzájuk, mert azt gondolta: A fiamat meg fogják becsülni. 7A munkások azonban ezt mondták egymás között: Ez az örökös, gyertek, öljük meg, és mienk lesz az örökség! 8Megragadták, megölték őt, és kidobták a szőlőn kívülre. 9Mit tesz hát majd a szőlő ura? Eljön, és elpusztítja a munkásokat, azután másoknak adja a szőlőt. 10Vajon nem olvastátok a Szentírásban: „A kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő; 11az ÚRtól lett ez, és csodálatos a mi szemünkben”? 12Ekkor el akarták őt fogni, de féltek a sokaságtól. Mert megértették, hogy róluk mondta a példázatot. Ezért otthagyták őt, és elmentek.”

„Egyszer volt, hol nem volt. Volt egyszer egy fiatal pár. Nem olyan régen házasodtak. A férfi az egyik napon azt ígérte a feleségének, hogy este kilencre hazaér a munkából. A feleség tíz óráig várta őt, de semmi, se egy telefon, se egy sms. Tízkor úgy döntött nem bírja tovább és lefekszik aludni. Így is tett. Tizenegy tájban érkezett meg a férj, és belépett a hálószobába. A feleség felébredt, és azt kérdezte a férjétől.

- Drágám, mennyi az idő?”

Itt egy pillanatra megállunk a történetben két ok miatt. Az egyik az az, hogy el kell áruljam, hogy ez nem az én történetem, én is úgy halottam mástól. Másrészt pedig a történetnek több kifutása is lehet (egészen pontosan három), mivel ez a történet egy példázat a kapcsolati üzenetekről, arról, hogy mit közvetítek a másik felé, hogyan állok hozzá. És pontosan ez a lényeg. Amikor a feleség megkérdezi, hogy „Drágám, mennyi az idő?”, akkor itt nyilvánvalóan nem pontos időre kíváncsi, hanem arra, hogy miért maradt távol a férj ilyen sokáig, miközben megígérte, hogy kilencre otthon lesz.

Ahogyan említettem erre a kérdésre alapvetően háromféle választ lehet adni. Az első:

„- Drágám, mennyi az idő?

- Hát, én olyan fáradt vagyok, hogy már gondolkodni sem bírok. Megyek fürdeni, aztán csak bedőlök az ágyba. Te is aludjál.

És a férj kilép a hálóból és elmegy fürödni.”

Ezt a választ úgy hívjuk, hogy „el”. El a másiktól. A férj gyakorlatilag nem válaszol, nem reagál. A második lehetőség:

„- Drágám, mennyi az idő?

- Azt hiszed, hogy én jókedvemből maradtam bent eddig?! Azt hiszed én élvezem, hogy bent kell maradnom éjjel tizenegyig?! Na, ne szórakozz velem!”

Ezt a választ úgy hívjuk, hogy „ellene”. A másik ellen. A férj el kezd védekezni, és mivel legjobb védekezés a támadás, ezért támad. Azt hiszem rájöttünk, hogy ez sem működik. A harmadik a következő:

„- Drágám, mennyi az idő?

- Szívem. Nagyon sajnálom, tudom, hogy kilenc… és szólni is akartam, de képzeld a elhúzódott a munka, lemerült a telefonom, töltőm meg nem volt. A vezetékeshez meg nem mehettem ki, nem hagyhattam ott a munkát, mert akkor a főnök kicsinál…” stb.

Ez pedig az „érte” válasz. Amikor belátom és érzem, hogy valami nem olyan, mint amilyennek lennie kell, és azt is belátom, ha én vagyok ennek az oka.

De hogy miért mondtam el ezt a történetet? Azért mert a mai igeszakaszunk vége így szól: „Ekkor el akarták őt fogni, de féltek a sokaságtól. Mert megértették, hogy róluk mondta a példázatot. Ezért otthagyták őt, és elmentek.” Írástudók, vének, bölcsek, az izraeli szellemi és vallási elit krémje, a „szakértők” hallgatták Jézusnak a tanítását. Jézus egy példázatot mondott nekik, és a hallgatóság rögtön felismerte, hogy róluk szól. És ez a példázat nem egy pozitív, vállveregető történet, hanem bizony komoly kritikát fogalmaz meg (és akkor még finom voltam). Nem mellesleg Jézusnak igaza is volt, mint mindig.

A hallgatóság, a elit erre pedig zsigerből adott választ, és mikor a válasz nem működött, akkor egy másikat: 1. „el akarták őt fogni” „ellene” üzenet, azaz védekeztek, és mint tudjuk a legjobb védekezés a támadás, ezért el akarták fogni Jézus, hogy ne is mondhasson többet ilyet. De ez nem jött be, mert 2. „féltek a sokaságtól. […] Ezért otthagyták őt, és elmentek.” „el” üzenet, azaz otthagyták az egészet, leléptek. Meg sem fordult bennük, hogy magukba nézzenek ennek kapcsán, hátha mégis ők a hunyók!

De mi volt ez a jézusi üzenet, ami annyira kiborította őket, hogy csak támadásra, vagy az otthagyásra tudtak gondolni? Jézus egy szőlőtulajdonos példáját hozta, aki bérbe adta a szőlőjét, hogy más művelje, mindezt százalékért. Azaz, hogy amikor eljön a betakarítás ideje, akkor aki, vagy akik művelik a szőlőt leadják a termés „X” százalékát a tulajdonosnak. Észszerű szerződés. De amikor a tulajdonos képviselője megérkezett, hogy elvigye a jussát, akkor megverték és kihajították a szőlőből. És ez így ment, jó sokszor egymás után. Egy idő után a tulajdonos így gondolkodott, elküldi a fiát: „A fiamat meg fogják becsülni.”-gondolta. De nem így lett, hanem őt nem csak, hogy megverték, de meg is ölték a bérlők, hátha övék lesz akkor a szőlő. „Mit tesz hát majd a szőlő ura?”-tette fel a kérdést Jézus a végén, „Eljön, és elpusztítja a munkásokat, azután másoknak adja a szőlőt.”

De vajon mit jelentett ez akkor az elitnek, aki hallgatta Jézust? Azt, hogy az Isten elküldte az ő követeit a népéhez, akiket rend szerint megaláztak, megvetettek, stb., és most végül az ő fiát – Jézus – küldte el, akit megölnek. Jézus ezzel nem csak azt az ezeréves tényt közölte, hogy Izrael népe milyen mostohán bánt prófétákkal, az Isten küldötteivel, hanem azt is, hogy ő (zi. Jézus) az Isten fia! És ráadásul még meg is jövendölte, hogy mi fog vele történni, tudniillik, hogy megölik őt! És erre a hallgatóság támadott („el akarták őt fogni”), és mikor ez nem működött, akkor meg otthagyták.

Ma, böjt második vasárnapja van. A böjt színe a lila, amely a bűnbánatot jelképezi. A lila annak a színe, hogy az ember tisztába kerül önnön töredékességével és végességével, és ez az ami közelebb viszi az Istenhez. Az, hogy a Jézus korabeli vallási elit hogyan válaszolt Jézusnak abból sokat tudunk tanulni, de vajon tudunk okulni is belőle? Vajon, amikor Jézus hozzánk szól az igében és azt mondja: „El vagy veszve, rá vagy szorulva az Isten kegyelmére, irgalmára. Sőt, nem csak hogy ebben az állapotban vagy – úgy véletlenül – hanem te magad (is) vagy okokzója a távolságnak, ami közötted és Isten között van!”- akkor mi mit válaszolunk? Hogyan reagálunk?

El? „Hát ez az egész engem nem is érdekel! Viszlát, nem kérek belőle?

Vagy ellene? „Nem, én nem szorulok rá az Istenre! Nem vagyok én olyan bűnös! Különben is vannak nálam sokkal rosszabbak is! Majd, ha ők végeztek, akkor majd én is megyek!”

Vagy érte? „Igen érzem, hogy Istenre van szükségem. A körülmények miatt, mert annyi minden van körülöttem, amit nem tudok irányítani, vagy ami a földre akar nyomni, vagy ami feni a fogát a boldogságomra! Igen arra van szükségem, hogy az Isten vezessen! De nem csak emiatt, hanem magam miatt is, mert sokszor bennem születik meg az a távolság, ami elválaszt Őtőle, mert ellenkezek, mert sokszor olyat teszek, hogy megbánom… És mert sokszor tenném én a jót, de… valahogy rossz sül ki belőle…!”

Választanunk kell! Ez a három válasz lehetséges. És bizony nem csak egy alkalommal kell válaszolnunk, hanem számtalanszor egész életünkben. És bizony van, hogy jó választ adunk és van, hogy rosszat. És pont ez a csiki-csuki helyzet az, ami miatt leginkább szükségünk van Rá. És őr vár minket, várja, hogy végre jól döntsünk. Mint a szőlőtulajdonos a példázatban. A legtöbb tulajdonos az első követ megverése után minimum perre vitte volna a dolgot. Mert micsoda dolog az, hogy nem fizetik ki neki azt, ami a jussa?! De az Isten, aki a példázatban a szőlőtulajdonos, újabb és újabb követeket küld, s végül még a Fiát is elküldi! Micsoda indokolatlan türelem és micsoda indokolatlan kegyelem! Pontosabban, van ennek indoka, csak nem az emberi realitás, hanem az isteni szeretet! Ne vessük meg ezt az isteni szeretetet!

„Gondolj, Uram, irgalmadra!” (Zsolt 25,6) hangzott a mai felütés a 25. zsoltárból. Hát, azt hiszem, megkaptuk. Mert az Isten újra és újra szólongat bennünket. Újra és újra felkínálja nekünk a kegyelmet, amire mindannyiunknak szüksége van! A kérdés már csak az, hogy meddig tart még türelem és mi hogyan válaszolunk?