Jézus tarkója (prédikáció, Böjt 3. vasárnapja, 2019.03.24.)

textus: Mt 10,38-39
aki nem veszi fel keresztjét, és nem követ engem, az nem méltó hozzám. Aki megtalálja életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti életét énértem, az megtalálja azt.





Mostanában sokat halljuk azt a kifejezést, azt a szót, hogy radikális. Radikális, radikálisok, radikalizálódik, radikális párt, radikális intézkedés, stb. De tudjuk-e, hogy mit jelent ez a szó? A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint, a radikális: „Gyökeres megoldásra törekvő”; „Alapos, mélyreható” személy, vagy helyzet, ami/aki nem válogat az eszközökben, vagy éppen nagyon is tudatosan választ eszközöket célja elérésére.
Ennek fényében azt mondhatjuk, hogy a mai igénk igenis radikális, és nem is kicsit: „aki nem veszi fel keresztjét, és nem követ engem, az nem méltó hozzám. Aki megtalálja életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti életét énértem, az megtalálja azt.”- mondja Jézus. Hát, ha valami radikális, akkor az ez a mondat! Keresztet felvenni?! Életet elveszíteni?! Ezek azért súlyos kijelentések! No, de tegyük egy kicsit tisztába azt, hogy miről is van itt szó.
Jézus, Máté evangéliumának 10. fejezetében, egy nagy beszédet mond. Ezen nem kell meglepődnünk, hiszen Jézust nagyon szerették hallgatni, és Máté evangélista különösen is szerette lejegyezni ezeket a beszédeket. Gondoljunk csak például a Hegyibeszédre (Mt 5-7). Ezt a beszédet a legszűkebb tanítványi köréhez intézi, a 12 apostolhoz. El van terjedve az a tévhit, hogy Jézusnak 12 tanítványa volt, miközben a Biblia tanúságot tesz arról, hogy több száz (1Kor 15,16). Ezért mondom, hogy legszűkebb tanítványi kör. Máté 10. fejezetében járunk a 28-ból, szóval még a közepén sem az eseményeknek. Nekünk, kétezer évvel Jézus után, itt Európában, nem üti meg a fülünket a „kereszthordozás” mint kifejezés. Még mondásunk is van rá, hogy „mindenkinek meg van a maga keresztje”. És azt gondoljuk, hogy a tanítványok is pontosan így voltak vele. El is képzeljük őket, frissen borotválva, finom kezeiket áhítatosan összetéve, félre- fölnézve, szemük kicsit fel van akadva, mint az oltárképeken, szentképeken, egyéb ábrázolásokon, és némán, odaadással hallgatják a Mestert… Nos, azt bizton állíthatom, hogy ha valahogy ez nem történt, akkor így! Mint mondtam, az evangélium felénél sem járunk, itt nem hogy keresztről, de még Jézus haláláról sincsen szó! A kereszt (ekkor még „csupán”) egy gyalázatos, csak a leggonoszabb bűnözők és a rabszolgák számára „fenntartott” kivégzési eszköz volt a tanítványok számára. Ez pontosan olyan, mintha ma, a 21. században Jézus azt mondaná: „aki nem akasztja a fejét a hurokba, és nem követ engem, az nem méltó hozzám”; vagy mondhatnám még radikálisabban: „aki nem akasztja akasztja fel magát, és nem követ engem, az nem méltó hozzám” És senki ne botránkozzon meg, ugyanis Jézus szavai kb. ezt jelentették. Ma már, amikor jóformán csak dekoráció és kulturális jelkép a kereszt, és ott van mindenütt, akkor jó, ha néha tudatosítjuk magunkban, hogy mit is jelent hitünk legszentebb szimbóluma…
Ma, böjt harmadik, azaz Oculi vasárnapja van. Ki tudja mi az üzenete ennek a vasárnapnak? […] Honnan jöhet az „oculi” szó? […] Igen, az „ókulláré” azaz a szemüveg kifejezést fedezhetjük ebben fel. Ma a látás vasárnapja van. Nem a fizikaié, hanem a lelkié. És abban az értelemben, hogy kire tekintünk, kire nézünk, ki az, akire felnézünk, kit követünk. Nem véletlen kaptuk ezt az igét, amely a követésről szól. A Krisztusra tekintés vasárnapja ez. Az ige arra indít bennünket, hogy Jézusra úgy tekintsünk, mint követendő példára, de nem csak mint példára, hanem követendő személyre, akit effektíve lehet követni, nem csak úgy átvitt értelemben, hanem egésze konkrétan.
És ennek a követésnek az egyik kulcsa a kereszt felvétele. De tulajdonképpen mit jelent ez? Mit jelent számunkra a kereszthordozás? Talán egyszerűbb onnan megközelíteni, hogy mit nem jelent. 1. Nem erkölcsi példakövetést jelent. Nem azt jelenti, hogy én megpróbálok azok szerint a vélt vagy valós szabályok és irányelvek szerint élni, amit Jézusnak tulajdonítok, vagy más neki tulajdonít, akire meg én hallgatok. 2. Nem jelenti a mindennapok szenvedéseit sem. Ha beteg vagyok, ha szenvedek, ha fogyatékosságom van, ha fizikai fájdalmaim vannak, stb. az nem kereszt. Durva is lenne, ha Jézus elvárná, hogy betegek legyünk, ahhoz, hogy követhessük őt. 3. Nem jelenti azt, amikor mások rosszul bánnak velem, vagy elhagynak azért, mert ők gonoszak, vagy mert én kiállhatatlan vagyok. Pl.: sokszor hallom, hogy „Jaaaaaj! Mekkora kereszt az az XY személy, abban a családban!” Hát nem. A rossz kapcsolatok sem előfeltételei a Krisztus követésnek. 4. És nem is önsanyargatást, aszkézist jelent. Jézus nem várja el, hogy az ember direktbe szenvedtesse magát.
De hát akkor mi a kereszt? 1. A kereszt a küldetés komolyan vétele. Annak a küldetéséé, hogy én Krisztus tanítványa vagyok. Hogy ez nem vicc, nem szabadidős elfoglaltság, nem hobbi, nem a torna és a úszás közé beiktatott programpont, nem a vasárnapi időtöltés, hanem küldetés, hivatás! 2. Másrészt pedig kereszt mindaz, amit emiatt szenvedek el, márminthogy Krisztus követése miatt. Ha a hitem miatt ér engem hátrány, vagy kár,… nos, az már kereszt! Ugyanis ez a hivatáshoz, követéshez tartozik. Főleg, ha kitartó vagyok, hogy nem úgy váltogatom a hitet, a „követést”, mint a ruháimat, hogy ha éppen nem jön be, vagy nem előnyös, akkor „leveszem”, nem vagyok keresztény, ha meg jól jön, akkor meg „felveszem”, az vagyok! Hát, ez így nem fog működni. De legalábbis nem lesz igazi. Másokat, és még magamat is becsaphatom, de Jézus biztosan nem.
És ennek fényében, szerintem, már tudjuk értelmezni a második felét a mai igének: „Aki megtalálja életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti életét énértem, az megtalálja azt.” Szó szerint: „aki megtalálója az életének, az el fogja azt veszteni, aki pedig elveszítője az életének énértem, az meg fogja találni azt” Ugyanis a követés csak úgy működik, ha megyek az után, akit követek. És Jézus azt várja el tőlünk, hogy ez az utána menés feltétel nélküli legyen. Nagyon nagy bizalom kell ahhoz, hogy úgy tudjunk követni, hogy közben kiengedjük a kezeink közül a gyeplőt, azaz rábízzuk az életünket Jézusra. Mert az élet „elveszítése” ezt jelenti. Rábízom magam Jézusra, úgy egészen, ahogyan vagyok, mindenestül. Hogy a hitemmel eljutok odáig, hogy Ő jobban tudja. Mint amikor orvoshoz megyek, és műtenek. Akkor is rábízom az életemet, az egészségemet másra, mert hiszek abban, hogy ő jobban tudja mint én, és meg van a szakértelme, a képessége és a gyakorlata arra, hogy segítsen. Ugyanúgy az életünk sem lehet követés, csak abban az esetben, ha meg tudjuk hozni azt a döntést, hogy Jézusra bízunk mindent! De Jézus segít ebben is. Egyrészt kapcsolatba akar kerülni vele, hogy az a bizalom, amely kell ehhez az átadáshoz, meglegyen bennem. Nem csak egyszer, hanem újra és újra. És az ő esetében „műhibának”, vagy „kórházi fertőzésnek” még esély sincsen. Az ő kezében mindig jó helyen van az életem. És az ő kezében az életem az enyém marad, nem tűnik el, hanem igazán rá fogok találni! „ki pedig elveszti életét énértem, az megtalálja azt
Mindenkinek meg van maga keresztje? Sajnos nincs. Nagyon nincs. Bárcsak mindenkinek meg lenne a keresztje! Mert ez azt jelentené, hogy komolyan vett hittel, hívő élettel követi Krisztust. Bárcsak mindenki a maga keresztjével a vállán, a Mesterre emelt tekintettel vándorolna az öröklét felé! Bárcsak nem csupán Oculi vasárnapján, hanem minden nap hátulról látnánk Krisztust, a tarkójára szegeződne a tekintetünk, mert akkor biztosra vehetnénk, hogy követjük őt és nem mi akarjuk megszabni az utat! Erre segítsen bennünket a Mindenható! Ámen

Megjegyzések

  1. Mi mást lehetne mondani, mint azt, hogy "ámen"?!

    Elolvasásra kötelezően ajánlott mindenki számára!

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mi a különbség az evangélikus, a katolikus és a református úrvacsora/áldozás között? (Evlelkész podcast #13)

Sült hal és reformáció (prédikáció, Reformáció ünnepe, 2020.10.31.)

A kenyér öröme (prédikáció, Padragkút-Ajka, Böjt 4. vasárnapja, 2017.03.26.)