Isteni határrendezés (prédikáció, Szentháromság ünnepe, 2019.06.16.)


textus: Préd 8,17-9,1a
Úgy láttam, hogy az ember nem képes kiismerni Isten sokféle tettét, azokat a tetteket, amelyek a nap alatt történnek. Az ember ugyan fáradozik azon, hogy kikutassa, mégsem tudja kiismerni. Még ha azt mondja is a bölcs, hogy már tudja, akkor sem képes kiismerni. Mindezt megfigyeltem, mert tisztán akartam látni mindezt, hogy az igazak és a bölcsek minden munkájukkal együtt Isten kezében vannak.




Mostanában sokat foglalkozik a közvélemény a határoknak a kérdésével. Éppen ebben az évben volt a Trianoni békediktátum évfordulója, ennek kapcsán sok érdekes cikket és tanulmányt lehetett olvasni, műsort nézni mostanában. Tudjuk jól, hogy ez az esemény sok indulatot is felkorbácsol. Nyilván azért, mert minden népnek, nemzetnek van egy elképzelése arról, hogy meddig tart ő és mikor kezdődik a másik.
De a határok kérdése valójában nem a nemzet, hanem a személy szintjén kezdődik el. Meddig tartok én és hol kezdődik a másik. Hol vannak a határaim. Az egész életünk (többek között) arról szól, hogy a határainkat próbálgatjuk, alakítjuk. Meddig tartunk mi, vagy éppen meddig bírjuk. Amikor valaki szerelmes lesz, akkor szíve választottjával szinte összeolvadnak a határai. Amikor utálunk valakit, akkor képesek vagyunk méteres falakat felhúzni kettőnk közé. Ezen túl pedig, a mindennapok is próbára teszik a határainkat. Mennyit bírok a munkahelyen? Mennyit az iskolában? Mennyit a családban? Stb.
És ezek a határok mindenkinél abszolút mások, szubjektívek. Én eddig és ennyit, ő addig és annyit. Szinte minden este, amikor a kislányomat fürdetem, akkor megy a harc a víz hőmérsékletének beállítása kapcsán. Én beállítok valamit, de a kislányom azt mondja, hogy forró. Jó, akkor teszek hozzá egy kis hideget. Az is forró.
- Ez már egyáltalán nem forró, sőt már szinte hideg! - emelem fel rendszeresen a hangom.
- De apa! - jön a válasz – Mindenki másképp érzi, hogy milyen! Nekem ez forró.
És igaza van… Mert mindenki másképp érzi.


Azonban a szubjektív, mindenki-másképpen-érzi határokon kívül vannak bizony egyetemes emberi határok is, azaz olyanok, amelyek mindenkire vonatkoznak. A mai igénk egy ilyen határt hoz elénk: „az ember nem képes kiismerni Isten sokféle tettét, azokat a tetteket, amelyek a nap alatt történnek”. Minden ember számára van egy határ, amin túl már nem tud többet megtudni, kiszámítani, megfejteni, lemérni. És hívő emberként sokszor beleütközünk ebbe a határba. Eddig tudom megérteni, tovább nem. A Prédikátor könyvének írója egy abszolút realista kutató. Megvizsgálja a dolgokat, helyzeteket, eseményeket és keresi, hogy mi hogyan működik, rendszerbe szervezi a tapasztaltakat, gondolkodik róluk. Azonban eljön egy pont miután mindez a bölcsesség (ahogyan egy szóban összefoglalja a fent felsorolt folyamatokat) már nem működik.
Ma Szentháromság ünnepe van. Az Atya, Fiú, Szentlélek egységét ünnepeljük. És hát, mi is lehetne jobb példa az emberi megismerés határaira, mint maga a Szentháromság, az a bizonyos 3=1 abszurd matematikai példa. Merthogy erről van szó, egy Istenünk van, aki három személyben van közöttünk. És amikor a Prédikátor könyvének írója beleütközik az Isten megismerésének határaiba, úgy most mi is beleütközünk ebbe a Szentháromság kapcsán. A Prédikátor könyvének szerzője nem tehet mást, mint kilép a puszta realitásból és tesz egy nagy lépést tenni a misztérium, a titok felé. Mert ez már nem bölcsesség, hanem valami másnak a kérdése, területe. És mi sem tehetünk mást, mint követjük ezen az úton. És bizony a misztérium, a titok már egy olyan terület, ahol emberi képességek helyett, az Istentől ajándékba kapott hit játssza a fő szerepet. Ez már nem rajtunk múlik, hanem az Isten önmagát közlő kegyelmén. És ez így van jól!
Hívő emberként tudjuk jól, hogy nagyon jó elmerülni az önmagát közlő Isten jelenlétében, amely egy nagyon valóságos dolog, de egyben nagy titok. Ekkor érezzük meg igazán a szeretetét, a gondoskodását, vigasztalását, Isteni fenségét. Olyan ez, mint amikor Jézus három tanítványával együtt felment egy hegyre és ott elváltozott, megmutatva isteni fenségét, és a vele lévő tanítványok egy pillanatra betekintést nyerhettek a mennybe, a mennyei dicsőségbe (Mt 17,1kk). Fantasztikus élmény volt ez a számukra, le se akartak jönni a hegyről! De ahogyan, akkor Jézus is levezette onnan őket, nekünk is vissza kell térni a misztériumból, a titokból,… vissza a realitásba.
De a saját határaim és az Isten megtapasztalása után ez már nem ugyanaz a valóság! Az Istennel betöltekezett ember számára átszíneződnek a dolgok, helyek, személyek, kapcsolatok. Nem valami furcsa, idegen képpé, hanem a valódi színeiket és árnyalataikat veszik fel a dolgok, amiben megtaláljuk a lányeget, a másik embert és magát az Istent is! Ahol a határaink elérése már nem tragédia, hanem az Istenben való bizalom újabb és újabb megerősítése!
Erre a hitre vezessen bennünket a Szentlélek! Ámen

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Sült hal és reformáció (prédikáció, Reformáció ünnepe, 2020.10.31.)

Mi a különbség az evangélikus, a katolikus és a református úrvacsora/áldozás között? (Evlelkész podcast #13)

Jó, de mit jelent? (prédikáció, Ajka-Nemeshany-Pusztamiske, Szentháromság ünnepe utáni 13. vasárnap, 2016.08.22.)