Belsőleg és külsőleg (prédikáció, Szentháromság ünnepe utáni 1. vasárnap, 2019.06.23.)

textus: 1Kor 1,18-25

„18Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje. 19Mert meg van írva: „Véget vetek a bölcsek bölcsességének, és az értelmesek értelmét semmivé teszem.” 20Hol a bölcs? Hol az írástudó? Hol e világ vitázója? Nem tette-e bolondsággá Isten a világ bölcsességét? 21Mivel tehát a világ a saját bölcsessége útján nem ismerte meg Istent a maga bölcsességében, tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket. 22És miközben a zsidók jelet kívánnak, a görögök pedig bölcsességet keresnek, 23mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, 24de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt az Isten ereje és az Isten bölcsessége. 25Mert az Isten „bolondsága” bölcsebb az emberek bölcsességénél, és az Isten „erőtlensége” erősebb az emberek erejénél.”

Általános iskolában nagyon nagy baráti társaságom volt és meg kell mondjam, nagyon jól elvoltunk még a számítógép elterjedése előtti időszakban is. Harmadikos koromtól szinte alig voltam otthon, mindig bandáztunk a városban, a játszótereken, vagy a Tisza partján. Fontos tagja voltam a csapatnak, hallgattak rám (bár sokszor talán nem kellett volna). Egy valami azonban nem nagyon ment nekem. Az pedig a lányok kérdése. Magas, nagydarab, kövér kisgyerekként egész általános iskolában nem érdekeltem a lányokat. Pedig én az a hősszerelmes típus voltam, mindent megtettem volna egy kislányért… de sajnos nem jött össze. Viszont azért próbálkoztam. Persze titokban, mert szerelmes lenni nagyjából hetedikig nagyon ciki volt, főleg fiúknál. „Két szerelemes pár, mindig együtt jár!”- skandáltuk, ha kialakultak – így visszagondolva nagyon esetlen és cuki kis – párok az osztályban. De, azt hiszem, nem én voltam az egyetlen, aki közben azt gondolta, hogy mennyire jó lenne az ő helyükben lenni…! Kompenzáltunk. Így, amikor nagyjából két három hetente másban voltam „szerelmes”, akkor ezt nem osztottam másokkal. Igyekeztem titokban közel kerülni szívem választottjához. Mellé kerülni, ha csapatban beszélgettünk, neki adni igazat a vitákban, előreengedni ebédnél a sorban, súgni feleléskor, levelezni a legjobb barátnőjével (nyilván nem vele, mert akkor kiderült volna a dolog). De a legfontosabb volt: megtudni hol lakik és úgy intézni, hogy a csapattal azon a környéken bandázzunk. Hátha összefutunk. Nem volt egyszerű, adott esetben, átcsábítani a társaságot a város másik végébe, hiszen ők nem értették, nem tudták a miértet, de el kell mondjam, többször sikerült, mint nem.

A mai igénk valami nagyon személyesről szól, valami nagyon központi dologról. Pál úgy fogalmaz, hogy a „a keresztről szóló beszéd”. Ez mindennek a közepe a kereszténységben. Az origó, a vonatkoztatási pont, az alap. A kereszt. Még szimbólumként is nagyon erős, hiszen a keresztben az ég és föld, a vertikális, illetve a ember és ember, a horizontális összeér. De hívő emberként számunkra ez még ennél is fontosabb, hiszen a kereszt nem csak egy szimbólum, hanem a világtörténelem legnagyobb eseményének jele, Jézus Krisztus Isten Fia megváltásának záloga! Ennél nagyon és több nincsen ezen a világon, és semelyik másikban sem!

Azonban ez nem mindenkire igaz. „a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje […] mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak, […] az Isten ereje és az Isten bölcsessége.” Botrány és bolondság. És, ha belegondolunk, nincsen mit csodálkozni azon, hogy a világ nagyobbik része mind a mai napig így tartja. Hit és az Istenben való tapasztalat nélkül, a Szentlélek nélkül, csak a száraz tények valóban botrányosak, vagy bolondságnak tűnhetnek, esetleg mind a kettő. Mert sokaknak, akik hiszen egy felsőbbrendű hatalom létében, elképzelhetetlen az, hogy ez a felsőbbrendű hatalom emberré váljon, igazi emberré, és meghaljon, főleg ilyen kínos körülmények között. Mások, akik meg egyáltalán nem hisznek badarság az egész, kitaláció. De nekünk „az Isten ereje és az Isten bölcsessége”. Sajnos annak a kifejtése, hogy a kereszt miért az Isten ereje és bölcsessége, szétfeszíti ennek a prédikációnak a kereteit. Azonban akik Krisztusban élnek pontosan érzik miről van szó.

Az egyház társadalmi szolgálata szinte minden korban megbecsülésnek örvendett. Hiszen a társadalom nagy része értékelte, hogy milyen fontos szolgálatot végez. Gondolhatunk itt az oktatásra, az egyházi iskolák minden korban a legjobbak közé tartoztak. Szeretetintézményeinkben idősekkel, fogyatékkal élőkkel, bántalmazottakkal, hajléktalanokkal, szenvedélybetegekkel foglalkozunk. És még sorolhatnám… De ne legyenek illúzióink! Akármennyire is támogatja a társadalom, vagy az aktuális hatalom az egyházi szolgálatot, magát az egyházat egyáltalán nem becsüli meg! Persze megbecsüli a munkát, amit a társadalomban végzünk. De lényeget, magát az Egyházat és az egyház közepét, középpontját, a kereszten értünk önmagát adó Krisztust, vagy az ő üzenetét…? Nos, azt egyáltalán nem! És miért? Mert botrány és/vagy bolondság. Megbecsülik, adott esetben meg is fizetik a munkát, de az eszmén titokban, a hátunk mögött nevetnek. Olyan ez, mint az általános iskolai szerelem. „Két szerelmes pár, mindig együtt jár.” „Ó, te tényleg hiszel ebben…?!”

És éppen ezért, sokszor úgy teszünk mint az általános iskolai hősszerelmes: titkolózunk. Belül ott a lényeg, de kifelé nem mutatjuk, mert ciki! Segítünk, önzetlenek vagyunk, a környezetünk számára furcsán jó dolgokat teszünk rossz helyzetekben. (Igaz ez nagy egyházi szinten és mi hétköznapjainkban is.) Minden „körítés” megvan, ami a keresztényként jellemez bennünket, de lényeg nincsen kimondva. Pedig Pál világosan felvázolja a feladatot: „mi a megfeszített Krisztust hirdetjük”. Ez a feladat, a többi csak ebből és ezután következhet!

De miért is fontos ez? Miért fontos hirdetni a Krisztust az embereknek? Pál erre is ad választ: „Mivel tehát a világ a saját bölcsessége útján nem ismerte meg Istent a maga bölcsességében, tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket.” Azért mert az Isten evilági szeretetéhez és üdvösséghez nem vezet más út, csakis Krisztus! Az igehirdetésen át. Pontosabban a (nagybetűs) Ige (Jn1,1kk), a Krisztus hirdetésén át! A mi feladatunk, az emberek megmentése. Megmenekítés az Isten nélküli evilági és túlvilági léttől. Ebbe a munkába kell, hogy beálljon minden hívő, hiszen ez mindannyiunknak a feladata. Az Isten gyermekeinek, követőinek hívott el bennünket, de egyben munkatársainak is ebben a nagy világméretű munkában, küldetésben.

Így hát döntést kell hoznunk. Olyanok leszünk-e mint egy szerelmes általános iskolás: tesszük amit a szívünk diktál, de titokban, talán mert úgy gondoljuk, hogy ciki, vagy azt hisszük, hogy kevesek vagyunk hozzá. Vagy pedig felvállaljuk őszintén és hitelesen azt, ami belül van, ami bennünk van, ami a miénk, és hirdetjük a Megfeszített Krisztust! Rajtunk áll. A Szentlélek indítson bennünket. Ámen.