Illés vagy (prédikáció, Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnap, 2019.10.06.)


textus: 1Kir 17,17-24
17Történt ezek után, hogy megbetegedett az asszonynak, a ház úrnőjének a fia, és betegsége olyan súlyossá vált, hogy már nem is lélegzett. 18Az asszony így szólt Illéshez: Mi bajod van velem, Isten embere? Azért jöttél hozzám, hogy emlékeztess bűnömre, és megöld a fiamat? 19Ő ezt mondta neki: Add ide a fiadat! És kivette az öléből, felvitte a felső szobába, ahol lakott, és az ágyra fektette. 20Majd az ÚRhoz kiáltott, és ezt mondta: Istenem, URam! Még bajt is hozol erre az özvegyre, akinek én a vendége vagyok, és megölöd a fiát?! 21Azután háromszor ráborult a gyermekre, és így kiáltott az ÚRhoz: Istenem, URam! Térjen vissza a lélek ebbe a gyermekbe! 22Az ÚR meghallgatta Illés szavát, a lélek pedig visszatért a gyermekbe, és az föléledt. 23Illés ekkor fogta a gyermeket, levitte a felső szobából a házba, odaadta az anyjának, és ezt mondta Illés: Nézd, él a fiad! 24Az asszony így felelt Illésnek: Most már tudom, hogy te Isten embere vagy, és hogy igaz a te szádban az ÚR igéje!





Egy emberi élet nem sima dolog. Egyikünké sem. Nem lehet azt mondani, hogy „innen jön, erre tart” és mindezt egyenes vonalú egyenletes mozgással teszi. Nyilván nem. Mindannyiunknak az élete tele van vargabetűkkel, hullámvölgyekkel és hegyekkel, sokszor tragédiával és veszteséggel. És persze ezeket valahogyan fel kell dolgozni, hiszen ahogyan a népszerű közhely tartja: „az élet megy tovább”. Ennek a feldolgozásnak pedig egy alapvetően emberi mozzanata, hogy megpróbálunk okot találni arra, ami történt.
Pár nappal ezelőtt újra meg kell állnom Devecserben, és egy ökumenikus imaalkalmon beszélni a megemlékező tömeg előtt, az iszapkatasztrófa kapcsán. És amikor ott vannak azok, akik a kilenc év után is gyászolják a leomlott házaikat, az elveszett javaikat, vagy az elhunyt szeretteiket, akkor mégis mit lehet mondani…? És nyilván előkerül a kérdés (és nem csak az iszapkatasztrófa, de saját tragédiáink kapcsán is oly sokszor): „Ki az oka?” vagy még erősebben: „Ki a hibás?”. És persze még mindig folyik a per, alig-alig csoszog az igazságszolgáltatás, alig ítélnek el valakit, és persze ott van a szenvedő bosszúvágya is, akiknek – egészen érthető módon – semmi sem elég nagy büntetés. És ebben az érzelmi viharban, ami egy tragédiát övez, mindig felmerül, ha csak kósza gondolatként is: „Talán én vagyok a hibás?”; „Talán megmenthettem volna?”; „Ha akkor nem megyek oda, hanem itt vagyok…”; „Még ezt is megtehettem volna!”; „Nem tettem eleget.” Mert az embernek vágya az, hogy hibást keressen, vagy legalább logikai következtetéseket vonjon, hogy mi miért történt. Így van ez katasztrófa esetén, de egy személyes tragédia, kudarc, sikertelenség, veszteség, válás, bukás ésatöbbi esetén is.
Így volt ezzel az az özvegyasszony is, aki a mai történetünk egyik szereplője. A Biblia nem nevezi őt meg, csak annyit tudunk, hogy Sarepta városában játszódik a történet, így azóta, a sareptai özvegynek nevezzük ezt az asszonyt. Az asszony és Illés próféta, bár nem alkottak egy párt, mégis egy háztartásban éltek hárman, az asszony fiával. Illés egy nagy éhínség idején érkezett, az Úr útmutatása szerint, Sareptába ehhez az özvegyasszonyhoz. Isten csodát tett a prófétán keresztül és az éhínség alatt, az asszony fazekából a liszt, korsójából az olaj sohasem fogyott ki. Egyfajta terülj-terülj asztalkám. És így hárman aztán átvészelték az éhínség éveit. Illés ott maradt az asszonynál.
Egy idő múlva az asszony fia megbetegedett. Olyannyira, hogy azt írja igénk „hogy már nem is lélegzett”. És itt, ezen ponton hangzik el két súlyos kérdés a történetben. Az egyiket az asszony tesz fel Illésnek: „Mi bajod van velem, Isten embere? Azért jöttél hozzám, hogy emlékeztess bűnömre, és megöld a fiamat?”A másikat pedig Illés kérdezi Istentől: „Istenem, URam! Még bajt is hozol erre az özvegyre, akinek én a vendége vagyok, és megölöd a fiát?!” A két kérdésben van egy azonos momentum. Az értelemkeresés, és a hibás keresése. Az asszony abból a tapasztalatából indul ki, hogy amikor éhínség volt, akkor a próféta által életben maradtak. Akkor ebből (az ő számára) egyenesen következik, hogy ha meghalnak, akkor az is velük egy háztartásban élő próféta „akaratából” van. És az ok pedig a bűn. Az asszony azt érzi, hogy az ő bűnössége a fia haldoklásának az oka. „Biztosan én csináltam valamit rosszul, vagy én mulasztottam el valamit! Én vagyok a hibás.” A próféta pedig az Istent kérdezi. Bár ez a kérdés is inkább egy kijelentés. Illés az Úrban látja a fiú vesztének okát.
És ezek a kérdések ma is feltevődnek, mi is feltesszük őket, keresve az értelmet, keresve a hibást. És azzal még nincsen is probléma, hogy értelmet keresünk a velünk történt eseményekben, vagy azok mögött, a gond azzal van, hogy legtöbbször ez egy bűnbak felkutatásának vágyával is párosul. Van, hogy rendre másban találjuk meg ezt a bűnbakot. (Erről nem olyan régen beszéltünk.) De nagyon sokszor Istent, vagy magunkat hibáztatjuk. Valami rossz történik, és mi meg az Istennek teszünk szemrehányást, mint Illés: „Miért hagytad ezt?” (Erről is beszéltünk az utóbbi időben.) Vagy éppen magunkat rágjuk, emésztjük: „Biztosan én vagyok az oka. Én vagyok a hibás.”
Kedves Testvérek! Nem mindig van racionális és logikus oka annak, hogy valami rossz történik. Egyszerűen csak megtörténik és kész. Nincsen olyan ok, ami alapján bárki is hibás lenne. Nem hibás a másik ember, nem hibás az Isten, és nem vagyok hibás én sem. Talán ezek a legnehezebb helyzetek az életben, mert annyival könnyebb ha van kire haragudni… De van, hogy nincsen. Még magamra sem haragudhatok.
Azonban nem ez a történet vége. Nem csak az előbb tárgyalt két súlyos kérdés van ebben a szakaszban, hanem van két mozdulat is. Az első mozdulatban Illés kivette az asszony kezéből a fiát és felvitte az emeletre, hogy ott imádkozzon, és mikor az Isten kegyelméből a fiúba visszatér az élet, akkor pedig levitte és „odaadta az anyjának”. Illés nem tett mást, mint az Isten színe elé „vitte” ezt a beteg fiút.
Amikor ma itt ülünk, akkor bennünket is „illési” szolgálatra hív az Úr. Arra, hogy ennek a két mozdulatnak a követei és gyakorlói legyünk. Arra, hogy azokat az eseményeket, azokat történéseket, vagy adott esetben, azokat tragédiákat és a benne lévő embereket, akiket az Isten a közelünkbe vezérel azokat „megfogjuk” és odavigyük az Isten elé. Mert amikor ez történik, akkor a Krisztus-követőknek nem az a feladata, hogy hibást keressenek, és főleg nem, hogy bűnbakot gyártsanak, hanem az, hogy Isten elé vigyék mindazokat, akik rájuk vannak bízva. Akik sokszor nem rokonok, barátok, ismerősök, hanem akik felé az Úr irányít bennünket. Figyeljünk befelé és felfelé, az Isten elénk fogja hozni azokat, akik számára mi vagyunk „Isten embere”, mi vagyunk Illés.
Legyen ez a feladat az elkövetkezendő időszakban, imádkozzunk és tegyünk egymásért! Ámen

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Karcsi bácsi és a feltámadás (prédikáció, Húsvét utáni 1. vasárnap, 2019.04.28.)

Ég és föld (prédikáció, Húsvét ünnepe, 2019.04.21.)

A Jézus-lista (prédikáció, Húsvét utáni 3. vasárnap, 2019.05.12.)