A Mennyei Befektető (prédikáció, Reménység vasárnapja, 2019.11.17.)

textus: LK 19,11-13.15-26

„11 Amikor pedig ezeket hallották, mondott egy példázatot is, mert közel volt Jeruzsálemhez, és azt gondolták, hogy azonnal meg fog jelenni az Isten országa. 12 Így szólt tehát: Egy előkelő ember távoli országba utazott, hogy királyi méltóságot szerezzen magának, és úgy térjen vissza. 13 Hívatta tíz szolgáját, átadott nekik tíz minát, és azt mondta nekik: Kereskedjetek, amíg vissza nem jövök. […] 15 Amikor pedig megszerezte a királyi méltóságot és visszatért, magához hívatta azokat a szolgákat, akiknek a pénzt adta, hogy megtudja, ki hogyan kereskedett. 16 Jött az első, és azt mondta: Uram, a minád tíz minát nyert. 17 Az erre így szólt: Jól van, jó szolgám, mivel hű voltál a kevésen, legyen hatalmad tíz város fölött! 18 Aztán jött a második, és jelentette: Uram, a minád öt minát nyert. 19 Ehhez pedig így szólt: Uralkodj te is öt városon! 20 Jött a harmadik is, aki így beszélt: Uram, itt a minád. Egy kendőbe kötve őriztem. 21 Féltem ugyanis tőled, mivel könyörtelen ember vagy: azt is behajtod, amit nem fektettél be, és learatod azt is, amit nem vetettél el. 22 Ekkor az így szólt hozzá: A saját szavaid alapján ítéllek meg, gonosz szolga! Tudtad, hogy én könyörtelen ember vagyok, hogy behajtom azt is, amit nem fektettem be, és hogy learatom azt is, amit nem vetettem el? 23 Miért nem tetted hát a pénzemet a pénzváltók asztalára, hogy amikor megjövök, kamatostul kapjam meg? 24 Az ott állóknak pedig ezt mondta: Vegyétek el tőle a minát, és adjátok annak, akinek tíz minája van! 25 Mire ezt mondták neki: Uram, annak tíz minája van! 26 De ő így válaszolt: Mondom nektek, hogy akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs, attól még az is elvétetik, amije van.”

Mostanában nagyon sokat van szó a sajtóban a magyar háztartások anyagi helyzetéről. Ezzel kapcsolatban pedig nem csak az aktuális helyzetről hanem a jövőbe tekintve, a megtakarításokról, előtakarékosságról is. Ez, amennyire én látom, többek között azért van, mert – úgy tűnik – nem számíthatunk sem az állam, sem pedig senki más gondoskodására, ha lakást, nyugdíjat, vagy éppen időben és megfelelő orvosi ellátást szeretnénk. És még ide sorolhatjuk a felsőoktatásban való részvételt is, amely már inkább fizetős, mint nem.

Ennek kapcsán azt olvastam, hogy egy átlag magyar, ha bármi történne, annyi pénzeszközzel rendelkezik, hogy 6 hónapot tudna belőle finanszírozni. De ez az átlag szám úgy jön össze, hogy a magyarok 40%-nak egyáltalán nincsen megtakarítása. Ebből láthatjuk, hogy többségünk nem sokáig húzná, ha az aktuális bevételei megszűnnének.

Csakhogy! Nem azért nincsen a magyarok nagy részének értékelhető tartaléka, mert buta vagy nemtörődöm (olyan is van persze), hanem azért, mert nincsen miből! Addig nagyon nehéz jövőre gondolni, ameddig a magyar átlagfizetés 70% elmegy a rezsire. (Ez nyugatabbra olyan 30% és 50% között mozog…) Így az ember vagy túlmunkát vállal, ha tud, hogy legyen egy kicsivel több, vagy elvonja a „kevésbé fontos” területekről a pénzt, vagy egyszerűen nem tesz félre.

Illetve van még egy lehetőség, ha valahonnan kívülről tud pénzt szerezni. És, hogy őszinte legyek, ma már igen nehéz külső segítség nélkül elindulni az életben, vagy éppen a jövőről gondoskodni. Ez a külső forrás lehet a szülő, nagyszülő, vagy éppen valamilyen örökség. Vagy mondjuk vállalkozás esetében, egy befektető, aki (úgymond) megfinanszírozza a jövőt.

A mai igénkben pontosan egy ilyen külső befektetőt, „megfinanszírozót” látunk. „Egy előkelő ember távoli országba utazott, […] Hívatta tíz szolgáját, átadott nekik tíz minát, és azt mondta nekik: Kereskedjetek, amíg vissza nem jövök.” A mina egy akkori görög pénzérme volt, kb. 100 nap munkabér összege. Ez azért elég korrekt kis összeg. Több mint három hónapnyi megtakarítás összege. Ezzel ez az „előkelő ember” a magyar háztartások felső 50%-ba juttatta volna ezeket a szolgákat, legalábbis a tartalékok tekintetében. A feladat pedig adott volt: kereskedjetek a minával, fektessétek be.

Egy idő után visszatért ez az úr és rákérdezett, hogy mi a helyzet a pénzével. Az első egy minából tízet csinált, a második ötöt. Ezeket megjutalmazta az időközben királyi hatalmat szerzett befektető. A tíz szolgából hétről nem tudunk semmit. Az utolsóként említett szolga ezt mondta: „Uram, itt a minád. Egy kendőbe kötve őriztem. Féltem ugyanis tőled, mivel könyörtelen ember vagy: azt is behajtod, amit nem fektettél be, és learatod azt is, amit nem vetettél el.” Azt mondhatjuk, és úgy tűnik, hogy ez egy bölcs megfontolás volt. Lehet, hogy a szolga nem értett a kereskedelemhez, lehet, hogy rosszak voltak a gazdasági viszonyok, lehet, hogy „jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok”, nem tudjuk. De amit kapott azt vissza is adta. (Ebben különben, ez a harmadik szolga, igen hasonlít az átlag magyarra, mert pénzügyi szempontból mi is kockázatkerülők vagyunk.) Azonban ilyen válasz érkezett az úrtól: „A saját szavaid alapján ítéllek meg, gonosz szolga! Tudtad, hogy én könyörtelen ember vagyok, hogy behajtom azt is, amit nem fektettem be, és hogy learatom azt is, amit nem vetettem el? Miért nem tetted hát a pénzemet a pénzváltók asztalára, hogy amikor megjövök, kamatostul kapjam meg? Az ott állóknak pedig ezt mondta: Vegyétek el tőle a minát, és adjátok annak, akinek tíz minája van! Mire ezt mondták neki: Uram, annak tíz minája van! De ő így válaszolt: Mondom nektek, hogy akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs, attól még az is elvétetik, amije van.” Nos, ez azért kemény. Olyan, mintha a befektető uzsoraként kezelte volna azt, amit adott. Elég súlyos ez a végkifejlet!

A mai igénk egy példázat. Jézus mondja, az őt körülvevő tömegnek. És mint minden példázat, ez is ugyanarról szól: Isten országának működéséről, Isten és ember kapcsolatáról. Pontosabban, Jézus és az ember kapcsolatáról, ugyanis bár Jézus példázataiban az „úr” szereplő legtöbbször az Atyát jelképezi, de itt magát Jézust. Ezt onnan tudjuk, hogy ezt mondja: „Egy előkelő ember távoli országba utazott, hogy királyi méltóságot szerezzen magának, és úgy térjen vissza. […] Amikor pedig megszerezte a királyi méltóságot és visszatért”. Ez pedig annak fényében, hogy a példázatot követő történet Jézus bevonulása Jeruzsálembe, ahol királyként fogadják, biztosan Jézusra utal, aki most emberi testben itt van a tömeg közepén és tanít, de feltámadása után, az idők végén újra megjelenik majd, mint király.

Ez a példázat arra akar nekünk rávilágítani, hogy nem csak az anyagi biztonság a fontos. Bár maga a példázat is egy a gazdasági életből vett képpel dolgozik, de mégsem arról szól. Mert, ha az ember megtakarít, befektet azért, hogy legyen lakása, nyugdíja, orvosi ellátása, a mamának megfelelő ápolása, az unokának jó iskolája, stb., akkor hatványozott figyelmet kell fordítani arra, hogy mi történik a bensőnkkel, a lelkünkkel! Mert nagyon fontosak az anyagiak, ezt nem is akarom kétségbe vonni, de mind e mellett iszonyatos horderővel bír a lélek kérdése is! Hiszen nagyon nem mindegy, hogy mondjuk a fizikai valóságot elhagyva, hol és miként fogom eltölteni az örökkévalóságot!

Az egyházi év utolsó három vasárnapja az élet és a világ végére irányítja a figyelmünket. A múlt héten volt ítélet vasárnapja, a jövő héten lesz örök élet vasárnapja,… most pedig reménység vasárnapja van. Nos, ebben a szakaszban, főleg a végén, így első blikkre, nem sok reményt látunk… Sőt, az utolsó jézusi mondatot olvasva („Mondom nektek, hogy akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs, attól még az is elvétetik, amije van.”) inkább a korrupció definícióját vélhetjük felfedezi.

De, hála Istennek, ez csak első látszatra van így!

Nem tudom, hogy megfigyeltük-e, de azok közül a szolgák közül, akik befektettek, akik „kereskedtek”, ahogyan azt az úr mondta, azok közül egyik sem vesztett! Az egyiknek egyből tíz, a másiknak egyből öt minája lett. És itt van egy nagy különbség a megtakarításos-befektetős példánk és a lelki „befektetés”, a lelki élet Krisztusra való rábízása között! Amíg a pénzügyi megtakarításaimat ezerféleképpen elbukhatom, addig, a Jézusra bízott élet csak nyerhet! Ez persze nem azt jelenti, hogy ha valaki Krisztusban bízik, akkor annak minden okés lesz az életében! Dehogyis! De azt mindig tudhatja, hogy vele ott van a Krisztus és a végén magához fogja fogadni az örök országba.

Egy a második századba élt ismeretlen prédikátor írja: „Ne zavarja meg gondolkodásunkat, ha azt látjuk, hogy a bűnösök gazdagok, Isten szolgái pedig viszontagságoknak vannak kitéve. […] Egyetlenegy hite szerint élő ember sem kapja meg azonnal jutalmát, hanem várakoznia kell. Ha ugyanis Isten azonnal fizetne minden jóságért, akkor nem valódi vallásosság, hanem azonnal adásvétel lenne az élet […] és csak a hasznot keresnénk” És itt a második különbség. Bár gazdasági példa, de itt nem adásvételről van szó, hanem ajándékozásról, amellyel – ahogyan említettük – nem lehet veszíteni.

De mégis, mindezek mellett, mi volt a baj a harmadik szolgával? Az, hogy nem Ura parancsa, hanem a félelem irányította őt! Aki, ugyanis Krisztusban van, az ő ajándékait kapja naponta, és aki hiszi, hogy a legnagyobb ajándékot már meg is kapta, hiszen üdvösségünk van Krisztusban való hit által, annak nem irányíthatja a félelem az életét. „Mert nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.”- írja Pál apostol (2Tim 1,7) És itt az erő, a szeret és a józanság, már azok között a „minák” között van, amit kaptunk és amit forgatnunk kell nap, mint nap.

De, még kérdezhetnénk végül, mégis hol van ebben az egészben a reménység? Az előkelőből lett királyban, Krisztusban. Aki nem másként lett király, mint úgy, hogy elindult Jeruzsálembe, és vállalta értünk a keresztet. Az adományozó, a lelki életünkbe, sőt az üdvösségünkbe befektető király ugyanaz a személy, mint akit megfeszítettek és aki magára vette bűneink, betegségeink, szenvedéseink terhét, és elhordozta azokat, hogy így, a hívő emberként kapott „minákkal”, ne vallhassunk kudarcot, sem ebben az életben, sem pedig az örökben, amelyet elkészített a számunkra. Ámen