Hallásszabadság (prédikáció, Szentháromság ünnepe utáni 9. vasárnap, 2020.08.09.)

textus: 2Thessz 3,1-5

„1 És végül, testvéreim, imádkozzatok értünk, hogy terjedjen az Úr igéje, és úgy dicsőítsék, ahogyan nálatok is, 2 és hogy megszabaduljunk az elvetemült és gonosz emberektől: mert nem mindenkié a hit. 3 De hűséges az Úr, aki megerősít titeket, és megőriz a gonosztól. 4 Bizalmunk van az Úrban irántatok, hogy amit elrendelünk, azt megteszitek, és meg is fogjátok tenni. 5 Az Úr pedig irányítsa szíveteket Isten szeretetére és Krisztus állhatatosságára.”

 

Evlelkész Facebook oldal

Evlelkész YouTube csatorna

 A szólásszabadság, amelyet ma (teljes joggal) olyan nagyra tartunk nem egy ősi dolog. Bár az emberiséggel egy idős maga vágy, a szabad beszéd, de csak az utóbbi száz év folyamán ezt, úgy-ahogy, a világnak ezen a felén megvalósítani. Bár ha jobban belegondolunk, Magyarországon csak az utóbbi harminc évben… talán…

De mielőtt a szólásszabadság általánossá vált, már azelőtt is voltak olyan hatalmak, államok, uralkodók, amelyek érezték, hogy valamiféle engedményt kell tenni az embereknek a szabad beszéd tekintetében, mert különben az elfojtott és felgyülemlett nyomás robbanásig vezethet. Valamikor 19. század közepén, Angliában, úgy alakult, hogy az egyik leghíresebb londoni közparkban, a Hyde Park-ban, egy szimbolikus hely kezdett formálódni, amely a meglévő hatalommal szembeni ellenállás pontja lett. Egyre nagyobb jelentősége lett a parkban ennek a helynek. A hatalom, úgy döntött, hogy nem fogja (és már nem is tudta volna) megakadályozni az egyre elégedetlenebb tömeget a gyülekezésben, és a beszédben, ezért kialakították és 1872-ben törvénybe is foglalták, az un. Speaker´s Corner, azaz a Szónokok („Beszélők”) Sarkát. Ez egy olyan hely volt, ahol az akkori körülmények között is bárki hirdethetett (nagyjából) bármit. Innentől kezdve ez a hely egy csomó nagy mozgalom kiindulópontjává vált. Hogy csak egy példát említsek: az 1900-as évek elején (többek között) itt szerveződött a szüfrazsett mozgalom, amely a nők szavazati jogáért harcolt, és 1908-ban március 21-én 250.000 angol nő tüntetett az egyenjogúságért és vonult ide a parkba. Akkoriban ez egy hatalmas dolog volt. Ugyanis a világban – kis túlzással – sehol sem volt olyan nyilvános hely, ahol az emberek szabadon beszélhettek és megoszthatták véleményüket másokkal.

Ma, bizonyos szempontból, ennek a tökéletes ellentétét tapasztaljuk. Mindenki azt mond, amit akar. Persze vannak a szólásszabadságot korlátozó erők, van a büntetőjogban a rágalmazás, vagy éppen a gyűlöletbeszéd kategóriája, de ha valaki kiállna egy sarokra és el kezdene bármit mondani, akkor maximum csak elhajtanák az illetőt onnan, hogy ne zavarjon másokat, de egyéb következménye nem lenne a dolognak.

Ez a folyamat pedig megfigyelhető nem csak a közbeszédben, de a vallási, egyházi életben is. Rengeteg olyan ember, csoport, cég, hatalom, szervezet, stb. van, amely magát kereszténynek mondja és amely úgy lép fel, mint aki/ami a jézusi evangéliumot hirdeti. Döbbenetes, hogy mennyire le lett járatva a kereszténység emiatt. Sarlatánok, nyerészkedők, hataloméhes szerveződések használják a keresztény jelzőt, vagy éppen beszélnek Jézus, vagy Isten nevében!

Olyan, mintha az egész világ Speaker´s Corner-ré, Szónokok Sarkává változott volna. Egy olyan hellyé, ahol mindenki azt mond amit akar. És ebben a hangzavarban nem csoda, hogy az átlagember nem tud eltájékozódni. Félreértés ne essék! Én teljesen a szólás szabadság pártján vagyok, csak érdemes ennek a nagyon fontos, demokratikus vívmánynak az árnyoldaláról is szót ejteni. Ugyanis – ahogyan sok minden más – ez sem fekete vagy fehér. Túl sok a beszéd. Túl nagy a hangzavar, ahol már az alapérték, a szólásszabadság is elveszik, hiszen a sok badarság és manipulatív beszéd között elveszik lényeges, a valódi, az igazságos, a szolidáris, az együtt érző hang…

Úgy érzem, hogy most – és ezt elsősorban az egyházra értem – pont egy ellenkező folyamatra lenne szükség, mint az elmúlt száz évben. Most egy olyan „sarok” kellene, ahol nem beszélni, hanem hallgatni, hallgatózni, csendben lenni lehetne…

A mai igénkben Pál apostol az evangélium terjedéséről ír. „imádkozzatok értünk, hogy terjedjen az Úr igéje” Pál apostolnak, csakúgy mint minden keresztény, hívő embernek, alapvető feladata, hogy hirdesse az evangéliumot, azt a örömhírt, hogy Jézus Krisztus eljött a világba, azért, hogy bűneinket és azok büntetését magára vegye és ezáltal elhozza számunkra az üdvösséget, az örök polgárjogot a mennyek országában. „imádkozzatok értünk, hogy terjedjen az Úr igéje” Nem meglepő módon jön elő itt is, hogy az imádság a kulcsa szinte mindennek, ami az egyházban történik, és különösképpen is az evangéliumnak! Pál kéri a gyülekezetet, hogy imádkozzon értük, hogy az Isten tegye élővé és hatásossá az ő beszédüket, igehirdetésüket. Enélkül, ugyanis lehetnek bármilyen profi szónokok, és menedzserek, semmi hiteleset nem fognak elérni.

Talán itt el is lehetne kerekíteni a dolgot, de nem fogjuk. Ugyanis Pál nagyon jól tudta, hogy az evangélium hirdetése sikerességének a kulcsa az imádságban, de nem csupán mint beszédben van, hanem mint hallgatásban van! Az imádságnak igen elhanyagolt szelete a hallgatás, a csend. Ha komolyan vesszük azt, hogy az ima beszélgetés az Istennel, akkor érdemes nem csak beszélni hozzá, hanem meg is hallgatni, amit mondani akar. Ehhez pedig csendben kell lenni. Mert ha folyton beledumálunk, vagy nem hagyunk időt és alkalmat a csendnek, akkor a saját magunktól, saját magunk miatt nem fogjuk meghallani mit akar mondani az Isten. És – higgyük el – ez (a hallgatás) a fontosabbik része az imádságnak, nem az, hogy elmondjuk az Istennek, amit már amúgy is tud… Sőt, sokkal jobban tud, mint mi. („Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, Uram.” [Zsolt 139,4]; „a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre” [Mt 6,32]; stb.) Sokkal lényegesebb az, amit Ő akar mondani nekünk. És nem mellesleg az evangélium is csak úgy igazi, ha Őtőle jön. „az Úrtól vettem, amit át is adtam nektek” (1Kor 11,23)- írja egy másik helyen Pál.

Mondani lassan azt mondhat mindenki, amit akar. Azonban sokkal nagyobb feladat hallgatni. Nem elhallgatni, hanem meghallgatni. Egyrészt a másik embert, másrészt pedig magát az Istent. Az Egyháznak a feladta (a szólásszabadság támogatásán túl) a hallásszabadság helyének lenni, ahol nem csak arra figyelünk, hogy mi mit mondunk, hanem arra is, hogy más mit mond, és elsősorban arra, hogy Isten mit mond!

És még egy személyes rész a végére. A tapasztalatom az, hogy „legnagyobb” evangélium-élmények nem ahhoz kötődnek, hogy ki mit mondott nekem, hanem ahhoz, hogy hallgatott meg engem… Ehhez a termékeny, evangéliumhirdető hallgatáshoz adjon erőt a Szentlélek! Ámen