Nem autodidakta módon (prédikáció, Szentháromság ünnepe utáni 11. vasárnap, 2020.08.23.)

textus: Mt 6,12.14-15

„és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek […] 14Mert ha az embereknek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok. 15Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.”

Gyerekkoromban nem volt kérdés az, hogy mihelyt nagyjából öntudatra ébredtem zeneiskolába kellett járnom. Ez független volt az akaratomtól és vágyaimtól. Muszáj volt. Sokszor utáltam, sokszor elcsüggedtem, vagy éppen kiborultam miatta, de ez volt és kész. Az oka pedig, hogy apám zenész (gitáros-énekes) volt és joggal feltételezték, hogy valamit kaptam az ő génjeiből, úgyhogy ki kell azt aknázni. Ráadásul apám autodidakta zenész volt. Tudja valaki mit jelent az, hogy autodidakta? […] Igen, azt jelenti, hogy „magától tanuló”, „önmagát oktató”. Ez praktikusan annyit jelent, hogy nem valaki másnak a pedagógiai segítsége, irányítása alatt tanul meg valaki valamit, hanem magától. Ez persze nem csak a zenére, hanem bármi másra is vonatkozhat. Így én a kötelező zeneiskolával már nem autodidakta tanultam zenét, hanem „heterodidakta” módon, azaz más tanítása, útmutatása által.

Az életben nagyon sok mindent meg lehet tanulni autodidakta módon. Én például megtanultam a számítógépet használni, hangtechnikát kezelni, főzni, meg még ki tudja mit… Így vagyunk ezzel szerintem a legtöbben. Talán olyan gondolatunk is lehet, hogy az igazán jó vagy fontos dolgokra úgyis ráérzünk, azokat megtanuljuk magunktól is. Pedig ez nem így van, egy csomó mindenben mások „oktatására”, iránymutatására szorulunk. A hitben való járás is egy ilyen terület, és nem csak úgy általában, de a hitgyakorlás egyes „mozdulatai” is. Gyönyörű példa erre a Miatyánk imádsága, aminek egy sora a mai alapigénk első mondata: „és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. A Miatyánk kétszer szerepel a Bibliában egyszer itt, Máté evangéliumában egyszer pedig Lukácsnál. Az ottani kerettörténetben így kéri Jézust az egyik tanítvány: „Uram, taníts minket imádkozni!” (Lk 11,1) Miért? Mert magától, csak úgy, nem megy. Így, ez az első üzenetünk ma: imádkozni tanulási folyamat! Nem egy képesség, vagy egy állapot, hanem egy tanulási folyamat. És ez a folyamat nem megy magától, hanem Jézusra van szükség hozzá. Nem lehet autodidakta módon, csupán otthon megélni a hitünket, a magunk módján. Tudniillik pont az a lényeg, hogy a hitben nincsen olyan, hogy magunk módján, hanem olyan van, hogy az Isten módján, vagy sehogy!

És az „Isten módja” többek között, azt is jelenti, hogy az imádságot nem csak Őnélküle nem lehet rendesen megtanulni, hanem közösség nélkül sem. Nem véletlen az sem, hogy Jézus így tanít imádkozni: „MI Atyánk” és nem úgy, hogy „ÉN Atyám”. Ahogyan arról nem olyan régen beszéltünk, az Istennel való kapcsolat elválaszthatatlan az emberekkel való kapcsolatainktól.

És ha ezt tudatosítjuk, akkor értjük, meg a mai alapigénket is. „és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”- így tanít bennünket Jézus a Miatyánkban, majd miután elmondta az egész imádságot, egyetlen kommentárt fűz hozzá csupán, ami így hangzik (és ez a mai igénk második része) „Mert ha az embereknek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.”

Két dolgot érdemes tisztázni ezzel a Jézusi kommentárral kapcsolatban. Az egyik az, hogy mit NEM jelent, a másik pedig az, hogy mit JELENT. Ez a megjegyzés nem azt jelent, hogy a mi megbocsátásunk feltétele lenne az Isten színe elé állásnak, az imádságnak. Nem. Az Úr mindig adott a számunkra, és ő pazarlóan adja nekünk jelenlétét. És ez a mondat nem jelenti azt sem, hogy ha az Isten színe elé jutottam, akkor tökéletes, mesteri módon kell gyakorolnom megbocsátást mindenkivel szemben, különben az én bűneim sem lesznek megbocsátva. Ha valaki, valaha tökéletes módon tudna megbocsátani, akkor – meggyőződésem – olyan fokát érné el a hitben járásnak, ahol már az is megkérdőjeleződne, hogy kell-e neki bűnbocsánat. De ez az állapot nem lehetséges. Embernek legalábbis nem. Jézus az egyetlen akinek ez sikerült. Aki a kereszten függve is így „lépett” az Isten színe elé: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lk 23,34)

De akkor mit jelentenek ezek a mondatok: „Mert ha az embereknek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.”? Azt, hogy ahogyan az imádság, úgy a hitben járás másik nagy „mozdulata” a megbocsátás is tanulási folyamat. És nem autodidakta, hanem heterodidakta. Pont magában az imádságban, az Isten színe elé lépés által (is) tanuljuk a megbocsátást! Miért? Mert a példát és a módszert magától Jézustól vesszük, a Mestertől, akinek szolgálata által van nekünk is bűnbocsánatunk, megbocsáttatásunk!

Luther így magyarázza ezt: „Azt kérjük ebben az imádságban, hogy a mennyei Atya ne nézze bűneinket, és miattuk nem tagadja meg kéréseinket; mert mindabból, amit kérünk, semmire sem vagyunk méltók vagy érdemesek; mégis kérjük, hogy mindezt kegyelemből adja meg nekünk, mert naponta sokat vétkezünk, és bizony csak büntetést érdemlünk. Viszont mi is szívesen megbocsátunk és jót teszünk azokkal, akik vétkeztek ellenünk.”

Jézus nem akadályt gördít elénk, hanem változásra, tanulásra ösztönöz. Utat tár elénk, amely az egyedüli, az Ő módja szerinti hit útja. Olyan út, amelyben ő a vezető, amelyben az imádságban Isten színe elé léphetünk és amelyben magunk, embertársaink és világ sebei gyógyulnak a megbocsátás által. Ámen