Kávéautomata és szimfónia (prédikáció, Szentháromság ünnepe utáni 17. vasárnap, 2020.10.04.)

 textus: Mt 18,19-20

„19Bizony mondom nektek azt is, hogy ha közületek ketten egyetértenek a földön mindabban, amit kérnek, azt mind megadja nekik az én mennyei Atyám. 20Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.”

Végig amíg egyetemre (egészen pontosan a teológiára) jártam, mindvégig volt egy biztos pont a legnehezebb időszakokban is. És ez a pont a második emeleten volt megtalálható. Egy olyan hely, ahol az ember bizton összefuthatott ismerősökkel és eltölthette az előadások, szemináriumok közötti szünetet. Ez a hely a kávéautomata és környéke volt. Sok minden történik az emberrel és az egyetem alatt ez csak fokozódik (aki járt egyetemre az gondoljon vissza rá). Éppen ezért, jó volt egy olyan környezet, egy ismétlődő esemény, egy mechanikus mozdulatsor, amely azt eredményezte, amit múlt héten, amit az előző nap, és bizton lehetett rá számítani, hogy holnap is úgy lesz. Az ember előkotorja az aprót a zsebéből, vagy a tárcából, rábambul az automatára és kiválasztja, hogy mit akar, bedobja a megfelelő mennyiségű érmét, ráterhel a gombra, a gép zúg, fröcsög, bugyog és kijön a várt nedű… És ez az automatizmus megnyugtatja az embert és biztonságérzetet ad.

A mai igénk úgy tűnik egy hasonló automatizmust hoz elénk. „Bizony mondom nektek azt is, hogy ha közületek ketten egyetértenek a földön mindabban, amit kérnek, azt mind megadja nekik az én mennyei Atyám.” Ez azt jelentené, hogy ha valaki, egy másik emberrel összefogva, jól megegyezik egy kérésben, és ezért még imádkoznak is, akkor az biztosan meg lesz? Azt hiszem, tapasztalati úton, szinte azonnal igazolni tudjuk, hogy ez egyszerűen nincsen így. De vajon miért nincsen? (Van persze olyan alternatív magyarázat, miszerint ezt úgy kell érteni, hogy csak azoknak teljesül automatikusan a kérése, akik „mindenben egyetértenek” ami csak van a világon, és majd akkor… Ez nyilvánvalóan lehetetlen, szóval, ennek a magyarázatnak nincsen értelme, hiszen Jézus az imát nem lehetetlen küldetésnek, hanem a kapcsolattartás eszközének szánta és adta.)

Sokszor hallom – és erről a szószékről is sokat emlegettem már – azt a ma nagyon népszerű mondást, hogy „hiszek én a magam módján”. Még talán a népszámlálási kérdések között is van olyan, hogy „maga módján vallásos”. Ennek a szemléletmódnak azonban több csapdája is van. Az egyik közülük az, hogy a „magam módján”, általában az „egyedül”-t is jelenti. Azt, hogy „magam módján hiszek az Istenben és ezt meg tudom élni magamban is, nem kell hozzá más. Nem kellenek a „szemforgató, hamis papok”, nem kell a templom, nem kell az agyház, nem kell a gyülekezet, nem kell a közösség”. Most, hagyjuk azt, hogy általában, aki „otthon meg tudja élni”, az a legtöbb esetben egyáltalán nem éli meg, és nem is foglalkozik a dologgal… De ez most nem témánk. Hanem inkább beszéljünk arról, hogy ha valaki hisz (hívő), és ha valaki ezt meg is éli (vallásos), akkor bizony azt nem teheti meg a maga módján! Miért nem? Azért, mert akkor nem hisz. Ha valaki elhiszi, hogy van Isten, akkor az jó, de az még nem élő hit. Élő hit akkor van, amikor nem csupán elhiszem, hogy van, de hiszek is benne, s így elfogadom, hogy, amit üzen nekem, aszerint kell, hogy tegyek és aszerint kell, hogy megéljem a benne való hitemet. És mit mond Jézus (és ez a folytatása az előbbi igének): „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” A válasz: a közösség. Hitemet, keresztény hitemet csak akkor tudom a maga teljességében megélni, ha ezt közösségben (is) teszem! A gyülekezet közösségében. És itt a hangsúly nem a számokon van. Ez az ige nem azért van, hogy nyugtassuk magunkat, amikor kevesen vagyunk, hogy „lám-lám a kettő-három is elég”, hanem azért van, hogy megmutassa Jézus akaratát az ő követőivel, a keresztény hívő emberekkel kapcsolatban: az út a közösségbe vezet! Fontos, lényeges és elengedhetetlen a személyes, egyedülléten alapuló megélése a hitnek, de a közösség is ugyanúgy.

Milyen fontos dolog ez! Különösen ma, amikor oly nagyon meg kell „nyirbálni” a közösségi életünket. Amikor a pandémia elszakít bennünket egymástól. Amikor már az istentiszteletek megtartása mellé is lehet, hogy (újra) kérdőjelet kell tenni… De mégis! Ez Jézus akarata, hogy közösségben legyünk és maradjunk, ahogyan tudunk.

De most térjünk vissza az eredeti kérdéshez: „Bizony mondom nektek azt is, hogy ha közületek ketten egyetértenek a földön mindabban, amit kérnek, azt mind megadja nekik az én mennyei Atyám.” Mit jelent ez az ige? Nagyon érdekes, hogy milyen szót használ itt a szentíró. Amikor azt mondja, hogy „egyetértenek”, akkor azt a kifejezést használja, hogy „szümfóneó”. És igen jól halljuk(!) bele a magyarban is használt kifejezést: szimfónia, azaz együtt szólás, együtt hangzás. Amikor Jézus ezt mondja, akkor a közösségre hív, de nem csupán csoportosulásra, egynél több emberre, kisebb csoportra vagy éppen tömegre, hanem az „együtt hangzásra”, szimfóniára, a harmóniára, az együtt való létre és munkálkodásra. És ha ez a szimfónia megvalósul és szépen hangzik bele a világba, akkor ebben a szimfóniában van reménységünk arra, hogy az Isten meghallgassa a kéréseinket, imádságainkat, vágyainkat, félelmeinket, dühünket, örömünket, hálaadásunkat és bármi mást is, amit el akarunk mondani neki. Mert minden gondolat, érzés, élmény fontos Neki, mert veled akkor kapcsolatban lenni!

Az Isten nem automata, hanem személy. Nem funkciója és kötelessége, hanem kegyelme van. És nekünk nem az a dolgunk, hogy elvárjunk Tőle, hanem, hogy az Ő akarata szerint éljünk és Neki adjunk hálát, amikor ad nekünk! Ez a mai ige perspektívát ad. Kitolja a hitbeli látóhatárt a ismeretlenbe, amely azonban csak számunkra ismeretlen, de nem az Isten számára. És ez az a terület, amelyen közösen, közösségben járva a meghallgatás csodáját is megélhetjük! Legyen ez így! Ámen