Párhuzamos valóságok (prédikáció, Vízkereszt ünnepe utáni utolsó vasárnap, 2021.01.24.)

 

Az igehirdetés háttérben hallgatható és letölthető formában:

Az igehirdetés a YouTube-on: https://youtu.be/tMf-ivQ4BJk

A teljes istentisztelet videója: https://youtu.be/tj4lATOLhoc

textus: 2Mózes (Ex) 24,12-18

„12 Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Jöjj fel hozzám a hegyre, és maradj itt, mert át akarom adni neked a kőtáblákra írt törvényt és parancsolatokat, amelyeket azért írtam le, hogy tanítani lehessen azokat. 13 Elindult tehát Mózes és szolgája, Józsué. Mielőtt fölment Mózes az Isten hegyére, 14 ezt mondta a véneknek: Maradjatok itt, amíg visszatérünk hozzátok! Áron és Húr itt lesz veletek. Akinek vitás ügye lesz, forduljon hozzájuk! 15 Amikor fölment Mózes a hegyre, felhő borította be a hegyet, 16 mert az Úr dicsősége ereszkedett rá a Sínai-hegyre. Hat napig borította azt felhő, majd a hetedik napon magához szólította Isten Mózest a felhő közepéből. 17 Az Úr dicsőségének látványát olyannak látták Izráel fiai, mintha emésztő tűz égett volna a hegy csúcsán. 18 Mózes azonban bement a felhő közepébe, egészen fölment a hegyre, és ott maradt Mózes a hegyen negyven nap és negyven éjjel.”

Nagyon érdekes megfigyelni, hogy hogyan változott meg a világ az elmúlt 10-15 évben. Ha egy szóban kellene összefoglalnom, hogy milyen ma a világ, akkor azt mondanám, hogy ambivalens, azaz ellentmondásos. Ezt persze sokféleképpen lehet érteni. Én úgy értem, hogy egyfelől van egy kiteljesedett globalizáció, amely mind gazdasági, mind politikai, mind pedig az interperszonális kapcsolatok terén dominálja életünket. Ott az internet, a közösségi média, amely össze tud kötni bennünket (szinte) bárhol, bármikor. Másrészről viszont pedig olyan láthatatlan, de annál valóságosabb törésvonalak húzódnak meg ember és ember, csoport és csoport, párt és párt, egyház és egyház között, amelyek távolabb visznek egymástól bennünket, mint bármely interkontinentális repülőgépjárat. Tulajdonképpen össze vagyunk kötve úgy, hogy közben egy teljesen más valóságot érzékelünk, mint akikkel össze vagyunk kötve. Néha azt érzem egy-egy másoktól tapasztalt megnyilvánulás, vélemény, komment, viselkedés kapcsán, mintha egy egészen másik világban élnénk. „Ez most komoly? Tényleg így gondolod?” Persze el kell fogadnunk azt a közhelyet, hogy „minden ember más”, de ez már nem csupán más, de egészen más dimenzió, világ, minden… Ugyanazt nézzük, és mégis teljesen mást látunk.

A mai szakaszunkban Mózes és Isten találkozásáról van szó. Izrael népe kivonult Egyiptomból, ahol vályogvető rabszolgaként tengették mindennapjaikat, és elindultak az ígéret földje felé, amit az Isten mutatott nekik. Éppen útközben vannak, mégpedig a Sínai félsziget csúcsánál, a Sínai (vagy más néven Hóreb) hegynél, ahol nem kisebb dolog történik Mózes és Isten találkozása nyomán, mint hogy megkapja a Izrael a Tízparancsolatot. A nép lent táborozik a hegy tövében, Mózes pedig fent a hegyen beszélget Istennel.

Ezt olvassuk: „Amikor fölment Mózes a hegyre, felhő borította be a hegyet, mert az Úr dicsősége ereszkedett rá a Sínai-hegyre. […] Az Úr dicsőségének látványát olyannak látták Izráel fiai, mintha emésztő tűz égett volna a hegy csúcsán.” Úgy tűnik itt valamiféle valóságérzékelési probléma van. Mózesre Isten dicsősége leszáll a hegyen mint egy felhő, a hegy lábánál a nép meg tüzet lát. Lehet, hogy itt is ugyanaz a helyzet mint a 21. században? Hogy lehet az, hogy ugyanazt nézik mégis mást látnak?

Kérdésre nem illik kérdéssel válaszolni, de most mégis megteszem: Hogyan ismerhető meg az Isten? […] Nos, most, hogy nincsen élő hallgatósága az igehirdetésnek, így válaszolok én, ha nem gond: Hát úgy, ahogyan megmutatja magát. Mivel ő a nagy mi a kicsi, ő a teremtő mi a teremtmény, ő Isten mi emberek vagyunk, ezért mindig csak úgy tudjuk őt megragadni, megérteni, megtapasztalni, megismerni, ahogyan azt Ő akarja. Amikor és ahogyan ő megmutatja magát, azt nevezzük kinyilatkoztatásnak. Istennek meg van a hatalma arra, hogy bárhogyan megmutassa magát, hiszen őt sem az anyagi világ, sem az idő, sem semmi más nem köti. Megmutathatja magát úgy, hogy ki így látja ki meg amúgy? Igen, minden további nélkül. „De akkor” – mondhatnánk – „mitől jobb kereszténynek lenni, hiszen ha ez igaz, akkor ugyanolyan párhuzamos valóságokban élhetünk az Istennel együtt, mint nélküle! És nyilván akkor ugyanott vagyunk, ahol a part szakad…”

Ez az előbbi levezetés logikailag még jól is hangzik. De! Van egy nagyon fontos tény, amelyet eddig kihagytunk a számításból! Ez pedig az, hogy amíg 21. század nagy techcégei, a közösségi média, a pártok és politikai csoportosulások az igazságot ferdítve, vagy éppen letagadva építenek körénk információs buborékot, addig Isten maga teremti a valóságot és tőle igazság származik! Isten nem akarja, hogy másik hamis valóságba kerüljünk, hiszen ő maga teremti meg a valóságot az ő kegyelméből és igazságából!

És honnan tudom ezt? Hát onnan, hogy bárhogyan is érzékelték az Istent a hegy tövéből vagy tetejéről, de mindezek a tapasztalatok egy irányba mutattak, Isten igazsága felé, hiszen nem más kapott meg a nép, mint a törvényt! Bárhogyan is látták az Isten hatalmának jeleit, ezek mind-mind egy cél felé vezettek. Akik ma hajlítgatják a valóságot és torz féligazságokkal próbálnak terelgetni bennünket azok nem egy cél felé akarnak vinni, mind-mind azt akarják, hogy másfelé menjünk, arra, ami nekik jó, nekik kedvez, nekik profitál. Az Isten azonban egy cél felé visz sokféle módon. Ez a cél pedig az ő igazsága, amelynek egyik legjelentősebb állomása pont a törvény! No, amikor „törvényt” mondok, akkor nem a BTK-ról vagy a PTK-ról beszélek, nem a jogról, hanem Isten törvényéről, amely a Tízparancsolatban van összefoglalva. Ez az a rend, amely jó keretet tud adni ma is életünknek, amely segíti az együtt élést, és alázatra tanít, hiszen nagyon jól rá tud mutatni arra is, hogy mennyire nem vagyunk tökéletesek, mennyi hiányosságunk van, és hogy mennyire szükségünk van Istenre!

És ez nem megy azonnal! Azért adta Isten a törvényt Mózesnek, „hogy tanítani lehessen azokat”. Az Isten rendjét tanulni kell. Ez egy életen át tartó tanulási folyamat. És mind jobban és jobban belemerülünk az Isten eme rendjének tanulmányozásába, rájövünk arra, hogy ez valóban egy jó cél, de nem a végső. Nem önmagában a rend az, ami igazán közel visz az Istenhez, és főleg nem a rendesség. Pál apostol ezt írja: „Mert a törvény végcélja Krisztus, minden hívő megigazulására.” (Róm 10,4)

Minden, amit a törvényben, a Tízparancsolatban olvasunk és amit képtelenek vagyunk betartani, arra terel bennünket, hogy ahhoz kapcsolódjunk, aki meg tudta tenni és így számunkra is elhozta az Istenhez való eljutás végső formáját, Jézus Krisztushoz. Ő ezt mondja: „megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket” (Jn 8,32) és mi, pontosabban ki az igazság: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.” (Jn 14,8)

Szabadság. Ezt kínálja ma Krisztus: szabad utat Istenhez. Ma Vízkereszt ünnepe utáni utolsó vasárnap van. A jövő héten átlépünk a karácsonyi ünnepkörből a húsvétiba, hiszen böjtelő első vasárnapja lesz. A jászoltól lassan elfordulunk és a kereszt felé vesszük az irányt. Rá kell lépni erre az útra. Rá kell lépni, hogy Krisztussal együtt, az ő vezetésével haladjunk előre, persze nem földrajzi, hanem lelki értelemben. Az ő személye arra a garancia, hogy ha tényleg rábízzuk magunkat és tényleg a hitünk az, amely lehatol a lényünk legmélyére és megalapozza életünket, akkor nem kell már félnünk a párhuzamos valóságok 21. századától! Miért? Azért mert nem fogunk tévedni, hovatovább eltévedni? Dehogynem! Nem is egyszer. De mindig ott lesz minden mögött és mindennek a mélyén a Krisztus, aki bármekkora vargabetűket is teszünk az életben, az örök célba vezet el bennünket. Ámen