Hol a határ? - Ézs 5,20-24 (prédikáció, Szentháromság ünnepe utáni 2. vasárnap, 2021.06.13.)

Az igehirdetés audió formában:

textus: Ézs 5,20-24

„20 Jaj azoknak, akik azt mondják a rosszra, hogy jó, és a jóra azt, hogy rossz, akik a sötétséget világosságnak, a világosságot pedig sötétségnek mondják, akik azt állítják a keserűről, hogy édes, az édesről pedig azt, hogy keserű! 21 Jaj azoknak, akik bölcseknek képzelik magukat, és magukat tartják okosnak. 22 Jaj azoknak, akik a borivásban hősök, és vitézek az italok keverésében, 23 akik vesztegetésért igaznak mondják ki a bűnöst, de az igazaknak elvitatják az igazát. 24 Ezért ahogyan a tarlót megemésztik a lángnyelvek, és a széna összeroskad a tűzben, úgy korhad el gyökerük. Viráguk elszáll, mint a por, mert megvetik a Seregek Urának tanítását, és utálják Izráel Szentjének beszédét.”

Többször előfordul az életben, hogy az ember egy azon helyzetnek a két oldalára is kerül. Ilyen mondjuk, amikor tanít, hiszen egyszer valamikor tanulni is kellett. De ilyen például – adott esetben – gyereknevelés. Jobb esetben, egyszer valamikor neveltek bennünket jól-rosszul, és felnőttként pedig legtöbbünk nevel (vagy majd fog) jól-rosszul valamennyi gyereket. Szerintem nem én vagyok az egyetlen, akinek a fülében ott csengenek bizonyos szavak és mondatok, amelyek, ha meghalljuk azt a szót, hogy „szülő” vagy „nevelés”, azonnal az eszünkbe jutnak. Ezek lehetnek olyanok, amelyeket magunk is tovább szeretnénk adni, mert olyan sokat jelentenek, de minden bizonnyal vannak olyan emlékek is, amelyeket legjobb lenne kitörölni az emlékezetünkből…

De a legnehezebbek mindig azok, amelyekről nem tudjuk egyértelműen eldönteni, hogy jók-e vagy sem. Nekem van ilyen, nem is egy. Ezek közül, ami most nagyon bennem van, azt a rendhez, felsőbbséghez, szabályokhoz való hozzáállás kapcsán kaptam jó tanácsként a szüleimtől. Hogy milyennek kell lenni. Nem emlékszem konkrét szituációkra, vagy mondatokra, csak szavakra. Egészen pontosan jelzőkre: „furfangos”, „cseles”, „leleményes”, „kreatív” és legfőképpen „rugalmas”. És ez persze egyik oldalról ez jó és hasznos, hiszen rengeteg olyan dolgot kell tenni az életben, vagy sok olyan szabálynak kell majd megfelelni, amely, hogy úgy mondjam… több-kevesebb rugalmasságot kíván. Azt hiszem, hogy mindannyian értjük, hogy mire gondolok…

Azonban van ennek egy rossz oldala is, mégpedig az, hogy egy ilyen hozzáállás elmoshatja a határokat. Vajon melyek azok a szabályok, helyzetek, dolgok, emberek, akiket, vagy amiket rugalmasan kezelhetek? Hol húzódik a határvonal a rugalmasság és a rossz, a helytelen között? Ez a nagy kérdés.

A mai igénk megpróbál bennünket megóvni attól, hogy átlépjük azt a bizonyos határt. „Jaj azoknak, akik azt mondják a rosszra, hogy jó, és a jóra azt, hogy rossz, akik a sötétséget világosságnak, a világosságot pedig sötétségnek mondják, akik azt állítják a keserűről, hogy édes, az édesről pedig azt, hogy keserű! […] Jaj azoknak […] akik vesztegetésért igaznak mondják ki a bűnöst, de az igazaknak elvitatják az igazát.” „Na” – gondolhatnánk – „az egyház már megint fenyeget!” El kell mondanom, hogy ebben a szakaszban semmilyen fenyegetés sincsen. Nincsen olyan leírva, hogy „ha ezt teszed, akkor majd ez lesz”. Nem. Ezek a mondatok egyszerű tényközlések, ok okozati összefüggést tárnak fel. „Jaj”: ez a következménye, annak ha az ember átlépi a határt.

De hol van az a bizonyos határ? Jó támpontot ad nekünk a mai ige. Ellentétpárokat hoz elénk, attól akar megóvni, hogy „rugalmasságunkban” nehogy másnak mondjuk a dolgokat, mint amik. És itt nem jelentésárnyalatokról beszél az ige, vagy értelmezési lehetőségekről, esetleg szubjektív véleményekről, olvastokról. Nem. Itt pont a dolgok ellenkezőjéről. Mert kaphatott bárki, bármilyen tanácsot, lehet akármilyen rugalmas, de a dolgok lényegét eltagadni, sőt kifordítani… Nos, az nagyon nagy baj! Sötétséget és világosságnak, az édeset és keserűnek, az igazat és bűnösnek. Persze ez nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy pl. ha egy szobában sötét van, akkor ne mondjam azt, hogy tulajdonképpen világos van, vagy ilyesmi. Nem. Ezek az ellentétpárok sokkal messzebbre mutatnak, mint gondolnánk! De nézzük meg őket szépen sorban.

1. Sötétség és világosság. Ezzel a fogalompárral rögtön a Biblia elején, a teremtéstörténetben is találkozunk. Mindennek a kezdete a fény és a sötét szétválasztódása minden értelemben. Ez, ily módon, az alapokat, mindennek az alapját jelképezi. Nem véletlenül indul úgy a szakaszunk, hogy „Jaj azoknak, akik azt mondják a rosszra, hogy jó, és a jóra azt, hogy rossz, akik a sötétséget világosságnak, a világosságot pedig sötétségnek mondják”. Ha valaki az alapokat kezeli rugalmasan, akkor ott a felépítmény is rossz mindenestül, akármilyen szép is legyen! És, hogyha belegondolunk, akkor ma oly sokszor halljuk azt, hogy milyen jó a rossz! Mennyire izgalmas, érdekes, vérpezsdítő! Ellentétben a jóval, ami meg olyan unalmas. Tudnunk kell, hogy a sötétség egyik legnagyobb fegyvere, hogy világosságnak mondja magát. (Gondoljunk csak a „lucifer” szóra, ami azt jelenti, hogy „fényhozó”!)

2. Édes és keserű. Itt sem az ízekről van szó. A bibliai szóhasználatban az „édes” a nyugalomnak, a békességnek, a megelégedésnek a szimbóluma (pl. Péld 16,24), a „keserű” pedig a rossz sorsnak, a bajnak, a nyomorúságnak jelölésére is alkalmas (pl. Jób 10,1). Tehát azt mondani valakinek hogy rendben van, mikor nincsen, vagy eltagadni másnak a nyilvánvaló nyomorát…?! Ez bizony szintén égbekiáltó!

3. A végső és talán legnyilvánvalóbb ellentétpár pedig az „igaz” és a „bűnös”. Az igazt bűnösnek mondani és bűnöst igaznak! Azt hiszem ehhez nem kell kommentár…

De mégis, miért tenne ilyet az ember? Azt hiszem, hogy nem nehéz kitalálni. Két fő oka van annak, ha valaki, vagy valakik átlépik azt a bizonyos határt. Van tippünk? […] Azt írja az ige: „Jaj azoknak, akik bölcseknek képzelik magukat, és magukat tartják okosnak.” és „vesztegetésért”. Többnek lenni, többnek tűnni. Ez az első ok. A hatalom, hogy jobb, okosabb, erősebb, stb. legyek, mint a másik. A másik pedig a pénz. Hatalom és pénz. És azt már hozzá sem kell tennem, hogy ezek a motivációk igazak a hétköznapok magánéletére is, és egyben rendszerszintű problémák is társadalmunkban!

„De én nem vagyok ilyen!”- mondhatnánk. De ne képzeljük magunkat feddhetetlennek. A mindennapok kis játszmáiban ugyanúgy ott van ez az egész, mint az egész világra kiterjedő hálózatokban.

Pontosan ezért kell valami, ami segíthet nekem, támpontot adhat arra, hogy ha elesek is, de mindig visszataláljak a jó útra és irányra. A legfőbb ok, ami miatt ilyen az ember az az, hogy „megvetik a Seregek Urának tanítását, és utálják Izráel Szentjének beszédét” (Így fejezi be a mai szakasz.) Tehát, ha én ennek pont ellentettje vagyok, akkor vagyok jó helyen, azaz, ha ragaszkodom az Úr beszédéhez! Magyarul, ha az Istenre hallgatok, akkor ő velem lesz a mindennapok döntéseiben. János evangéliumának elején (Jn 1,1-14) a szentíró arról beszél, hogy Jézus Krisztus maga az Isten Igéje, azaz Szava! Tehát, ha Jézusra figyelek, őhozzá kötöm magamat, ő lesz a viszonyítási pontom, ő lesz életem origója, akkor nagy baj nem lehet. Mármint eleshetek (és fogok is), tehetek rosszat (és fogok is), letérhetek az útról (már megtörtént és még sokszor meg fog történni), de végül beférek majd a keskeny kapun (Mt 7,13-14).

Hát erről szól a hit! Erről szól a kereszténység! Megengedni, ami van, változtatni ahol kell, tisztán beszélni és őszintén viszonyulni, Isten nagyobb dicsőségére és emberek jólétére és végső üdvösségére! Ámen