Isteni háromszög - 1Jn 5,1-3 (prédikáció, Szentháromság ünnepe utáni 8. vasárnap, 2021.07.25.)

Az adás letölthető, audió verziója:

textus: 1Jn 5,1-3

„1 Aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, Istentől született, és aki szereti azt, aki szülte, azt is szereti, aki attól született. 2 Abból tudjuk meg, hogy szeretjük Isten gyermekeit, ha szeretjük Istent, és megtartjuk az ő parancsolatait. 3 Mert az az Isten iránti szeretet, hogy parancsolatait megtartjuk, az ő parancsolatai pedig nem nehezek.”

Viszonylagos rendszerességgel szoktunk a családdal társasjátékozni. Nagyon jó program, hiszen a játék, az együtt töltött idő, a győzelem-vereség, vagy éppen az együttműködés képessége edzi a családi dinamikát. Vannak mindenféle társasjátékok, vannak ügyességiek, gondolkodósak, kártya és táblajátékok, kooperatívak és versengősek, hosszúak, rövidek… De szinte minden játéknál benne van a leírásban, hogy ki kezd, ki teszi meg az első lépést. Mondjuk az aki nagyobbat dob a dobókockával, vagy akinél a fehér bábú van, vagy aki a legfiatalabb, vagy aki az osztótól legtávolabb van, stb. Ez azért fontos kérdés, mert a legtöbb játékban a kezdőnek vagy előnye vagy hátránya származik abból, hogy ő kezd. Éppen ezért – nem csak az adott játéktól függően, hanem személyiségből fakadóan is – sokan nagyon szeretnek, de vannak sokan olyanok, akik egyáltalán nem szeretnek kezdeni. Például, ha a kislányommal zsírozunk (ha valaki még ismeri ezt a játékot), akkor ott igen, de a legtöbb játékban nem igazán szeretek kezdeni, és, mondjuk, a sakkban pedig kifejezetten nem. Nekem sokkal jobb, ha reagálhatok. Akkor nem kell találgatni, hanem valamit lép az ellenfél, én meg reagálok arra. Ez nekem könnyebb, hiszen a végtelen számú lehetőség inkább bizonytalanságot szül bennem, semmit a szabadság érzetét. Ha pedig már egyszer valaki bekezdett, akkor arra sokkal könnyebben tudok építkezni.

A mai igénk egy kapcsolati hálót tár elénk. János apostol a szeretet apostolának szokták nevezni, azért mert sokat beszél (ír) a szeretetről. Nem meglepő, ha a mai igénk is – amit ő írt – a szeretetről szól. Persze nagyon nem mindegy, hogy kinek és milyen szeretetéről.

János egy kapcsolati (nem szerelmi!) háromszöget vázol fel. Arról beszél, hogy az Isten és a keresztény testvér iránti szeretet nem szétválasztható. Nem mondhatom azt, hogy az egyiket szeretem, a másikat nem. János egy korábbi helyen ugyanebben a levélben azt írja: „„Szeretem Istent”, a testvérét viszont gyűlöli, az hazug, mert aki nem szereti a testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát.” (1Jn 4,20) Magyarul a keresztény testvérhez fűződő viszony hatással van az Istenhez fűződő viszonyunkra, szeretetünkre. Nem véletlen Jézusnak az a mondása (amit amúgy szintén János jegyzett le), hogy „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (Jn 13,35)

E fenti mondatot, amúgy lényegesen sokkal többször emlegetjük, mint a mai szakaszunk kulcsmondatait, ami pedig így hangzik „Aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, Istentől született, és aki szereti azt, aki szülte, azt is szereti, aki attól született. Abból tudjuk meg, hogy szeretjük Isten gyermekeit, ha szeretjük Istent” Itt János pontosan fordítva fogalmaz. Nem azt írja, hogy ha a keresztény testvéredet szereted, akkor szereted igazán az Istent, hanem azt, hogy ha az Istent szereted, akkor tudod igazán szeretni a testvéredet. És ez nem ellentmondás az előző gondolattal, hanem komplementer, egymást kiegészítő. Az a szeretet-háromszög, amelyben én, az Isten és a keresztény testvér vagyunk, egy organikus és élő rendszer, amely nem bontható le párokra. (Éppen ezért nem lehet közösség nélkül igazán hinni! És éppen ezért nem lehet élő hit nélkül igazi keresztény közösséget építeni!)

Mind e mellett, mi a mai igénk irányultságát vesszük alapul, azaz Ezt írja: „Abból tudjuk meg, hogy szeretjük Isten gyermekeit, ha szeretjük Istent” Ugyanis a mai nap kérdése az, hogy vajon hogyan lehet az Istent szeretni? Amikor Jézustól megkérdezték, hogy az isteni törvényekből melyik a legnagyobb, akkor ezt mondta: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” (Mt 22,37) Szóval, semmiképpen sem elhanyagolható ez a téma.

Sokat beszélünk arról – nem véletlen – hogy az Istent szeretni kell. (Már ez a „kell” is elég húzós szó önmagában.) De vajon befelé tekintettünk-e már, hogy tényleg szeretjük-e az Istent? Mert tisztelni az oké, hiszen ő hatalmas. Félni tőle is oké, ugyanezen okból. Haragudni rá is szoktunk, ha nem úgy viselkedik, ahogyan elvárnánk tőle… Hálásak is vagyunk neki, amikor segít. De szeretjük? Szeretem?

Nagyon nehéz megérteni (ha egyáltalán lehet), hogy mit jelent Istent szeretni. Többek között, ezért szoktuk Istent elképzelni, hogy milyen is lehet, ábrázolni, lefesteni, lerajzolni, dalt írni,… mert így könnyebb megragadni a személyét. De, ami talán még ennél is fontosabb, hogy mindenféle hasonlatokat szoktunk Vele kapcsolatban használni azért, hogy jobban tudjunk kapcsolódni hozzá. Az Isten olyan mint egy apa, esetleg egy anya, egy szülő… Az Isten olyan mint egy Úr… Vagy pedig a cselekedetei alapján adunk neki melléknévi igeneveket: teremtő, megbocsátó, kegyelmes, irgalmazó, stb. Ezek a kifejezések mind-mind a kapcsolódást szolgálják. Mert szeretni igazán csak azt lehet, akit ismerünk. Azt is lehet, akit nem ismerünk, csak éppen az nem lesz, vagy nem feltétlenül lesz igaz – és mondjuk így – megalapozott szeretet.

De mégis, valahogyan mindig döcögős a dolog. Hogyan tudom szeretni az Isten, ha sokszor a mellettem lévő, és általam nagyon is ismert embereket sem sikerül? Erre a kérdésre a válasz a szeretet milyenségében, alapjellegében keresendő. A szeretet akkor igazi, ha kölcsönös. Tehát – igazán – oda-vissza működik. És nagyon-nagyon ritka az olyan kapcsolat, ahol a szeretet egyszerre alakul ki, ugyanazon pillanatban. Ez általában csak a romantikus regényekben és a Disney hercegnők életében történik meg menetrendszerűen. Ugyanis a valóságban mindig van első, mindig van, aki először szeret!

Emlékszünk még a társasjátékos példára, arra, hogy milyen fontos a legtöbb játékban, hogy ki kezd? Mert a legtöbb esetben mindig könnyebb reagálni, semmint kitalálni az egész stratégiát? Nos, hála a Magasságos Istennek, ez az ő szeretetével kapcsolatban (is) így van.

János apostol két verssel a mai szakaszunk előtt ezt írja: „Mi azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket.” (1Jn 4,20) Az Isten előbb szeret. És ez mindig és minden esetben így van! Mindig van az Istennek egy megelőző lépése a miénk előtt. Mi azért tudunk hinni, mert ő Szentlelke által ezt felébreszti bennünk, és azért tudunk szeretni (így ŐT is szeretni), mert ő előbb szeretett. Nem kell kitalálni, hogy hogyan, nem kell stratégiát tervezni, agyalni, leleményeskedni, hanem csak hagyni, hogy szeressen bennünket és erre válaszolni!

Nekünk nem kell mást tenni, mint kitárulkozni őelőtte, és ráhagyatkozni. „Mert az az Isten iránti szeretet, hogy parancsolatait megtartjuk, az ő parancsolatai pedig nem nehezek.” Nem véletlen, hogy János ezzel fejezi be, hiszen a ráhagyatkozás egyik alapvető mozdulata az, hogy hagyjuk, hogy ő vezessen. Ő vezesse tetteinket törvényével, szavainkat igéjével, gondolatainkat kegyelmével, életünket Szentlelkével. Hogy milyen az Isten iránti szeretet? Én nem tudom megmondani, azt csak megtapasztalni lehet. Bárcsak mindannyiunk élménye lehetne… Ámen