Meddig tart Krisztus? - Kol 2,8.12-15 (prédikáció, Szentháromság ünnepe utáni 6. vasárnap, 2021.07.11.)

Az igehirdetés audió formátumban:

textus: Kol 2,8.12-15

„8 Vigyázzatok, hogy rabul ne ejtsen valaki titeket olyan bölcselkedéssel és üres megtévesztéssel, amely az emberek hagyományához, a világ elemeihez, és nem Krisztushoz igazodik. […] 12 A keresztségben vele együtt voltatok eltemetve, és vele együtt fel is támadtatok az Isten erejébe vetett hit által, aki feltámasztotta őt a halottak közül. 13 Titeket is, akik halottak voltatok vétkeitekben és testetek körülmetéletlenségében, ővele együtt életre keltett, megbocsátva nekünk minden vétkünket. 14 Eltörölte a követeléseivel minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, és eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára. 15 Lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, nyilvánosan megszégyenítette őket, és Krisztusban diadalmaskodott rajtuk.”

A napokban volt harminc éve, hogy elkezdődött az un. Délszláv háború. 1991. június 26-án Szlovénia kikiáltotta a függetlenségét, és ezzel elkezdődött Jugoszláviának a szétesése. És ez a széthullás rengeteg áldozattal járt. A déli határaink mentén a különböző nemzetek, a szerbek, a horvátok, a szlovének, a bosnyákok, az albánok és macedónok gyilkolták egymást különböző intenzitással, majd egy évtizeden keresztül, mire kialakult az a határrend, amit ma is ismerünk a térképekről. Nem biztos, hogy mindenki emlékszik (vagy ha nem is élt még akkor, akkor nem biztos, hogy hallott erről a háborúról), de azt hiszem ha ilyen szavakat mondok, hogy Slobodan Milošević, Koszovó, vagy Sebrenica, akkor legalább halványan derengeni kezd a mindenkinek valami…

Ebben a háborúban (mint a legtöbben) a szabadság, majd főleg a határok, határvonalak volt a kérdés. Vajon az újonnan megalakult államok között hol vannak, hol legyenek a határok? Kinek meddig tart a fennhatósága? A háború és az azt követő béketárgyalások mentén ide-oda tologatták a határokat, mire végre megállapodtak. Mert természetesen mindenki a lehető legnagyobb területet szerette volna birtokolni.

Bár nem szeretem a militáns, katonai példákat a hittel, hitélettel kapcsolatban használni, de most kénytelen vagyok több okból is. Egyrészt mert a mai szakaszunkban Pál egy ilyen harcos kifejezéseket használ, hogy „rabul ejt”, „lefegyverezte”, „diadalmaskodott”. szóval ha ő ezt teszi, akkor mi is tegyük ezt. Másrészt pedig azt is be kell ismerni, hogy a mindennapok hitélete a hívő ember számára egy szakadatlan küzdelem és harc.

Azonban, amikor harcról beszélünk, a lelki élettel kapcsolatban, akkor az ellenséget nem egy vagy több másik emberben kell látni. Pál sem arról beszél, hogy kik azok az emberek vagy embercsoportok, akiket utálni kell, vagy egyenesen harcolni ellenük. Bár más emberek is lehetnek a gonosznak eszközei, de a valódi ellenség nem fizikai, hanem lelki és leginkább nem másik emberben, hanem magunkban, és az embereken kívül kell keresni. A bűn, a világ és az ördög az, aki ellenünk dolgozik és ezek ellen kell felvennünk a harcot, leginkább azzal, hogy magunkat Krisztushoz kötjük. De ne szaladjunk ennyire előre.

Kolossé városa (amelyben lévő közösséghez szól a mai ige) délnyugat Kis-Ázsiában volt megtalálható, amely ma Törökország területe. Ez a város egy pezsgő település volt a Római Birodalom idején. A városban megtalálható volt mindenféle vallás, és virágzott a keresztények közössége is. Csakhogy. A mindenféle más (nem zsidó) vallásból kereszténnyé lett emberek nem tudták (és nem is lehetett) elfelejteni, kitörölni mindazt, amiben addig éltek, amíg keresztények nem lettek. Van egy gondolkodásmód, egy hiedelemvilág, egy létszemlélet stb. amiben az felnőttek és szocializálódtak. Ezt nem lehetett – és ma sem lehet – az egyik pillanatról a másikra lecserélni. „Vigyázzatok, hogy rabul ne ejtsen valaki titeket olyan bölcselkedéssel és üres megtévesztéssel, amely az emberek hagyományához, a világ elemeihez, és nem Krisztushoz igazodik.”- írja Pál. Az akkori keresztények számára nem volt az egyértelmű, hogy meddig terjed a határ, hol a határvonal. Vajon meddig van Krisztus hatalma és mi az, ami már nem az ő felségterülete? Úgy gondolták, hogy a hívő ember, vagy éppen a közösség fölött ott van Krisztus, mint hatalom, de ez a hatalom nem terjed ki mindenre. Azon túlmenően, már a „a világ elemei” uralkodnak, amelyek lehettek akár más istenségek, vagy egyéb mitikus lények.

És még mielőtt megmosolyognánk a kolosséi hívők hozzáállását, tegyük fel a kérdést: Vajon mi hogyan gondolkodunk erről? „Számunkra” meddig terjed Krisztus fennhatósága? A templom falain belül oké, de azon kívül már nem? A hívők közösségében igen, de azon kívül már nem? Vagy vajon BENNEM meddig terjed a Krisztus hatalma? A vasárnap délelőttömre igen, de már a hétfőre nem? Az imádságra, ha segíteni kell, akkor kiterjed a hatalma, de a munkámba már ne szóljon bele? Mert vannak helyek és idők, ahol igen, beszélhetünk a Krisztusról és az ő hatalmáról, de egy szinten túl már „a világ elemei” uralkodnak, legyenek azok bárkik és bármik, ideológiáktól kezdve, a természet vastörvényeiig?

Ebben a határtologató helyzetben meg kell találni a helyünket. Vajon mi milyen határokat húzunk, és mennyit teszünk bele magunkból a hívő életbe? Olyannyira éles ez a kérdés, hogy Pál így fogalmaz: „halottak voltatok vétkeitekben [de Isten Krisztussal] együtt életre keltett, megbocsátva nekünk minden vétkünket” Élet-halál kérdésről van szó! Az apostol úgy ír, hogy ha Krisztusban vagyunk és Krisztus fennhatósága alatt vagyunk, akkor kelünk életre, akkor nyerünk életet! Hogy van ez?- kérdezhetnénk, hiszen annyi nem hívő embert is látunk, és ők is, köszönik szépen, teljesen rendben vannak!

Csakhogy! Amikor a Biblia itt az „élet”-ről beszél, akkor nem a biológiáról szól, hanem teljes emberről, a lelki, spirituális életről is. Biológiai szempontból persze, hogy élek, de vajon lelki szempontból is? Ezt a kérdést időről időre fel kell tenni, magunkról, magunknak.

Reménység szerint, mi mindannyian Krisztushoz akarunk tartozni, az ő fennhatósága alá, amely az egész világra kiterjed. De nem csak passzívan és szükségszerűen, mint minden élőlény és dolog ezen a világon, hanem aktívan is, hogy ne csak biológiailag, hanem lelkileg is éljünk, hogy aztán az örök életben szemtől szembe találkozhassunk Vele.

De vajon ennek mi az útja? Hogyan tudunk mi Krisztushoz tartozni? Mi ennek az útja? Ézsaiás próféta könyvében ezt olvashatjuk: „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az Úr. ” (Ézs 55,8). És ez igaz. Nem tudunk egyenlőségjelet tenni az Isten és magunk köze, az ő dolgai és mi dolgaink közé, semmilyen szinten sem. De! „Titeket is, akik halottak voltatok vétkeitekben [...] ővele együtt életre keltett, megbocsátva nekünk minden vétkünket. Eltörölte a követeléseivel minket terhelő adóslevelet, amely minket vádolt, és eltávolította azt az útból, odaszegezve a keresztfára. Lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, nyilvánosan megszégyenítette őket, és Krisztusban diadalmaskodott rajtuk.”- írja Pál. Azaz valóban az Isten útjai nem miéink, de mégis, az Isten Krisztusban „épített” egy utat, ami viszont a miénk. Életre keltett, eltörölte a bűnöket, legyőzte a ellenünk törő ellenséget, diadalt aratott Krisztusban! Ez a mi utunk! Ez az, amit ő elkészített számunkra, ez vár az Isten határain belül, a Krisztus hatalma alatt lévőkre, akik nem akarják sem a világ, sem a személyes életük egyik szeletéből sem száműzni az Istent, hanem igazán őbenne akarnak lenni!

Ez egy nem egyszerű, és csöppet sem könnyű, s ráadásul egy életen át tartó folyamat! De nem lehetetlen, és soha, de soha nem vagyunk benne egyedül! Ámen