Adventi szerep - Jn 1,19-25 (Advent 4. vasárnapja, 2022.12.18.)

textus: Jn 1,19-28

“19 János így tett bizonyságot, amikor a zsidók papokat és lévitákat küldtek hozzá Jeruzsálemből, hogy megkérdezzék tőle: Ki vagy te? 20 Ő megvallotta, és nem tagadta. Ezt vallotta: Én nem a Krisztus vagyok. 21 Erre megkérdezték tőle: Hát akkor? Te vagy Illés? Ő azt mondta: Nem az vagyok. – A próféta vagy? Így válaszolt: Nem. 22 Ezt mondták tehát: Ki vagy? – hogy választ adhassunk azoknak, akik elküldtek minket: mit mondasz magadról? 23 Erre ő így felelt: „Én kiáltó hang vagyok a pusztában: egyengessétek az Úr útját”, ahogyan Ézsaiás próféta megmondta. 24 A küldöttek között voltak farizeusok is, 25 és ezek tovább kérdezték őt: Miért keresztelsz hát, ha nem te vagy a Krisztus, sem Illés, sem pedig a próféta? 26 János így válaszolt nekik: Én vízzel keresztelek. De közöttetek áll az, akit ti nem ismertek, 27 aki utánam jön, és én arra sem vagyok méltó, hogy saruja szíját megoldjam. 28 Ez Betániában történt, a Jordánon túl, ahol János keresztelt.”

Mindannyian szerepeket játszunk. Nos, nem egy filmben, vagy színházban - legalábbis a többségünk nem - hanem a való életben. Általában, amikor azt mondjuk, hogy valaki “szerepet játszik”, akkor ezt negatívan szoktuk érteni. “Nem is a valódi arcát mutatja, hanem szerepet játszik!” De, most mi nem ebben az értelemben értjük, hogy szerepeket játszunk, hanem pozitív, vagy ha egészen pontos akarok lenni, akkor természetes értelemben. Ugyanis teljesen normális, hogy mindannyian szerepeket játszunk, ilyen vagy olyan szerepben vagyunk a hétköznapokban és az emberi kapcsolatainkban. Vegyünk néhány példát. Én például most lelkész szerepben vagyok, de ha hazamegyek, akkor férj és apaszerepben leszek. A boltban vásárló szerepben vagyok, a suliban tanár szerepben vagyok, a vonaton utazó szerepben, van, hogy főnök, van hogy beosztott szerepben vagyok, stb. Mindannyian ilyen vagy olyan szerepeket játszunk, vagy mondjuk inkább úgy, hogy szerepekben vagyunk. És akár tetszik, akár nem, ezek a szerepek részei, sőt, alkotóelemei a személyiségünknek. Ezekből (is) áll össze az, akik valójában vagyunk. Ezért nagyon nem mindegy az, hogy melyik szerepben mennyit és milyen intenzíven vagyunk benne! 

A mai igénk is a szerepkérdés körül forog. Keresztelő János, aki Jézus unokatestvére volt (természetesen nem apai ágon), egy nagyon furcsa, de nagyon népszerű figura volt. Alapvetően a településektől távol élt, a sivatagban, de rengetegen mentek el hozzá, hogy meghallgassák és megkeresztelkedjenek. Az a keresztség, amit ő végzett, az nem az, amit mi ma csinálunk. Az övé egy olyan rítus volt, amivel a megkeresztelt a bűnbánatát fejezte ki. Manapság talán nem érthető olyan széles körben ez az egész. Hogyan lehet az, hogy valaki egy csomót gyalogol (szállítóeszköz nem lévén), azért hogy a fejére olvassák, amit elkövetett, majd egy rituális fürdővel megbánja azt! Persze, aki “veterán hívő” már, az tudja, hogy mennyire jó, amikor az ember megszabadulhat a terheitől, ami a szívét-vállát terheli, és fogadhatja az Isten szeretetből fakadó kegyelmét! De talán még nekünk is nehéz megérteni, hogy hogyan gyalogolhat az ember napokat azért, hogy egy sivatagi remete “feloldozza”... 

De a lényeg az, hogy Keresztelő János egy nagyon népszerű figura volt. Többek között ennek a népszerűségnek köszönhette azt, hogy az emberek sokat képzeltek bele. Sokan arra gondolták, hogy talán ő lesz a Messiás, vagy valamilyen más nagy vezető, aki majd valami más, valami jobb világ felé vezeti őket. Azonban János mindezeket a megtisztelő, de nem valóságos, vágyvezérelt szerepeket, címeket visszautasította. Már az akkori vallási vezetők is zargatták, hogy mondjon már valamit magáról! Követeket küldtek, hogy megtudakolják ki is valójában ez a János: “Ki vagy? – hogy választ adhassunk azoknak, akik elküldtek minket: mit mondasz magadról?”-mondták a követek. “Erre ő így felelt: „Én kiáltó hang vagyok a pusztában [azaz a sivatagban]: egyengessétek az Úr útját”” 

Az adventi vasárnapokon sok mindenről beszéltünk már. Beszéltünk arról, hogy mit tesz az Isten, hogy értünk jött el Krisztusban, és hogy ez mit is jelent valójában. És beszéltünk arról is, hogy miért érdemes őt ma is várni, és beengedni az életünkbe, és nem mást rakni a helyére. Most viszont magunk felé (de nem magunk ellen) fordít az ige. Mi az én szerepem az adventben? Sőt! Pontosabban, mi az én szerepem hívő emberként adventben? Keresztelő János személye, és válaszai pedig megmutatják a hívő igazi adventi szerepét. 

ÉS ennek az adventi szerepnek pedig két, egy passzív és egy aktív, oldala is van. 

A passzív oldal a várakozás. Az ember, ha hívő, akkor tudnia kell az Isten kezébe helyezni dolgokat. Nem mástól várni a megoldást, vagy éppen a megváltást, hanem csakis Őtőle. Miért? Mert a hívő ember nem akar isten lenni, és nem akar az Istenné válni. Valamikor megy, valamikor pedig nagyon nehéz bízni az Istenben, az ő kezébe helyezni dolgokat, helyzeteket embereke, hogy ő majd jobban tudja, ő majd megoldja. De nem lehetünk szereptévesztésben. Isten Isten, mi pedig emberek vagyunk.

Az aktív oldal pedig az Érkezőre való rámutatás! “közöttetek áll az, akit ti nem ismertek, aki utánam jön, és én arra sem vagyok méltó, hogy saruja szíját megoldjam.”- mondja János. A hívő ember feladata, hogy rámutasson a Krisztusra. Arra a Krisztusra, aki szeretetből kis poros faluban, egy istállóban jött a világra, de ezzel együtt mégis a világ Ura! Ő előbb volt mi mi, most is itt van, és akkor is itt lesz, mikor mi már régen nem! Ő az ünnep igazi oka, és célja! Hogy meglássuk a lényeget, és megismertessük azt a világgal!

Milyen csodálatos adventi szerep ez a számunkra! Önazonos és pont nekünk való! Hatalmas méltóság, hiszen a Krisztus bennünket is méltónak tart arra, hogy az életünkbe is megérkezzen. De nem is kényszerít bele szereptévesztésbe, amelyben többet várnak el tőlünk, mint amik vagyunk, hiszen a mi dolgunk, hogy rámutassunk arra, ki a Világ Megváltója, az Ember Társa, a Szívek Vigasztalója, az Univerzum Ura! És mindjárt itt van! Újra. Ámen