Benne vagy a karácsonyban - 1Jn 4,10-11 (Karácsony 2. napja, 2022.12.26.)

textus: 1Jn 4,9-12

“9 Abban nyilvánult meg Isten irántunk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala. 10 Ez a szeretet, és nem az, hogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért. 11 Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást. 12 Istent soha senki nem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk.”

A sorozat első része.

A sorozat második része.

Sajnos nem sűrűn tudok eljutni színházba, pedig nagyon szeretem. Már gyerekkoromnak is alapvető része volt a színház. Mégpedig nem is akárhogyan, ugyanis édesapám díszletesként dolgozott egy jó darabig színházban. Így én beleláthattam a kulisszák mögé, és persze mindig nekem volt a legjobb farsangi jelmezem, hiszen a színházból csak azt nem tudtuk beszerezni, amit nem akartunk. De ez egy másik történet…

Annak ellenére, hogy elég jól beleláttam, számomra a színház mindig is egy misztikus dolog volt. Talán ezért is lehet, hogy nem egy “belsős” élmény, hanem egy nézőélmény a legmeghatározóbb emlékem a színházzal kapcsolatban. Tizenéves voltam, a darab címére már nem emlékszem, csak arra, hogy Alföldi Róbert rendezte. Sokan nem szeretik, de rám nagyon nagy hatással volt a 2002-es új Nemzeti Színház avató Ember tragédiája, amiben Alföldi játszotta Lucifert és a TV is közvetítette. Ezek után akartam elmenni arra az ominózus darabra. 

Szobaszínházi előadásban, kamaradarab volt. Ez azt jelentette, hogy egy kis teremben maximum ötvenen voltunk nézők, és színészek sem voltak többen 6-7 főnél. Nem volt hosszú darab, de mégis volt benne szünet. Nem is nagyon értettük, és akkor döbbentünk rá hogy miért is volt, amikor visszamentünk a szünet után a terembe. Ugyanis eltűntek a székek és maga a színpad is. Mindenki csodálkozva toporgott a teremben. Egyszer csak lekapcsolták a villanyt, és csak az egyik reflektor gyulladt fel, amely az egyik sarokba mutatott. Ott állt az egyik színész, aki egy monológot mondott. Majd végzett és egy másik reflektor a másik sarokba mutatott, ahol két színész folytatta beszélgetve, stb. Gyakorlatilag a nézők belecsöppentek a darabba, részeseivé váltak. Kérdeztek bennünket, forognunk kellett, mozogni… Azóta is meghatározó ez az élmény a számomra.

A mai igénk sem akar mást: bevonni bennünket. Szenteste arra a kérdésre kerestük a választ, hogy vajon érvényes e ma karácsonynak az üzenete. A válaszunk határozott “igen” volt. Tegnap pedig azt tudakoltuk, ugyanebből a János apostol által írt szakaszból, hogy milyen következménye van Krisztus megszületésének, és mit tett/tesz értünk a Krisztus. Aki esetleg nem volt itt, annak elárulom, hogy megmenti jött bennünket. És nem azért, mert mi annyira jók vagyunk, annyira ügyesek, vagy sikeresek, hanem azért mert szeret bennünket. Ma pedig arról fogunk beszélni, hogy nekünk mi a dolgunk a karácsony kapcsán. Hogyan kerülünk be az “előadásba”?

Így ír az apostol: “Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást. Istent soha senki nem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk.” Talán a templom elrendezéséből, és a két évezred alatt kialakult (és ma is alakuló) istentiszteleti rendből fakad az, hogy sokszor, hívő emberként, olyanok vagyunk mint egy klasszikus színházi közönség. Beülünk, nézzük, néha “tapsolunk”, esetleg felállunk, de ennyi. Pedig a karácsonyi, és a mai igénk is, arra vezet bennünket, hogy ez nagyon nem így van. Ha elolvassuk a Szentírásból Jézus születésének történetét, akkor az tele van aktivitással, mozgással. József és Mária Názáretből Betlehembe mennek. A pásztorokhoz angyalok mennek, akik ennek kapcsán elindulnak, keresnek, találnak. És, aki már szült gyermeket, vagy ott volt a gyermeke születésénél, az tudja, hogy a szülés sok minden, csak nem passzív dolog… 

A mai szakaszunk is aktivizálni akkor bennünket: “Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást.” Arra világít rá ez a mondat, hogy az Isten Jézus születésében is megnyilvánuló szeretetének van következménye. Következménye, mégpedig nem csupán bennünket érő, passzív módon, hanem aktív módon a cselekvésünkre való tekintettel. Nem kertel János apostol, “tartozunk”- írja. Na, nem pénzt akar behajtani rajtunk az Isten, nem is kölcsönt akar visszakapni, hanem azt a szeretetet kéri tőlünk, amivel ő is odafordul hozzánk, ami által életünk van, s örök életünk lehet! 

De ne értsük félre! Ez a szeretet nem az a szeretet, amellyel a számunkra szimpatikus embereket szeretjük! Ez a szeretet sokszor nem is érzelem - bár az lenne a jó, ha legtöbbször az (is) lenne - hanem egy irányultság, egy attitűd, egy lelkület, egy hozzáállás! Elsősorban a keresztény testvér iránt, de másodsorban mindazok felé az emberek felé, akikkel kapcsolatba kerülünk (ezt jelenti a felebarát)! Ennek például ilyen formái lehetnek: az ártatlanság vélelme, a jó feltételezése, a másik ember “javára magyarázás” (Luther: A Tízparancsolatból a nyolcadik parancsolat magyarázata), az irgalom, azaz az együttérzésből fakadó cselekvő szeretet, stb. 

De ha ez nem lenne elég, akkor János apostol, tovább folytatva a gondolatmenetet, még erősebb dolgot közöl velünk: “Istent soha senki nem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk.” Ennek a hozzáállásnak, attitűdnek, amiről eddig beszéltünk, visszaható ereje van, azaz hatása is van ránk! Ez az, ami által az Istentől jövő szeretet teljessé tud lenni bennünk. Vagy ha a másik oldalról közelítjük: addig nem teljes bennünk az Isten szeretete, amíg mi magunk is nem gyakoroljuk! 

Sőt! Még ennél is tovább megy a szakasz! “Istent soha senki nem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk.” Vajon miért írta az apostol az elejére, hogy az “Istent soha senki nem látta”? Azért, mert azzal, ha az Isten szeretetéből táplálkozunk, és ezt adjuk tovább másoknak, ezzel fordulunk oda a másik emberhez (ahogyan erről az előbb beszéltünk), akkor mi leszünk azok, akik híven bemutatjuk Istent az embereknek! Ugyanis mivel “Istent soha senki nem látta”, ezért, jó részben, rajtunk, az ő követőin keresztül ismerheti meg a világ! 

A teremből kivitték a székeket és színpadot, és most mi is ott állunk és részesei vagyunk a “darabnak”. Annak a drámának, hogy az Isten emberré lesz, magát adja értünk, és belénk, hogy mi is őt tudjuk adni másoknak! Legyen ez így! Ámen