Hiány és küldetés (egy hétköznap margójára)
Mit jelent Isten
gyermekének lenni? Örök a kérdés, de vajon mi a válasz?
Textus: Róm 8,16-21
Textus: Róm 8,16-21
„16Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi
lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk.
17Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is:
örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt
szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk. 18Mert
azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a
dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk. 19Mert
a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.
20A teremtett világ ugyanis a
hiábavalóságnak vettetett alá, nem önszántából, hanem az
által, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, 21hogy
a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság
szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára.”
Pál
apostol egyértelműen fogalmaz: „Maga a Lélek tesz
bizonyságot”. Nem az az Isten gyermeke, aki annak mondja
magát, vagy akit mások annak mondanak. Az ember ítélőképessége
egyáltalán nem számít, ugyanis az ember nem ítéletalkotó,
hanem „csupán” megfigyelő ebben a kérdésben! A Szentlélek
munkája az, ami „gyermekké” tesz, ő az aki (a szó
legkonkrétabb értelmében) legszorosabb vér szerinti kapcsolatba
hoz az Istennel. Hiszen Krisztus kiontott vére a mi váltságunk
záloga.
És ennek a
bizonyságtételnek jelei is vannak: szenvedés, dicsőség,
szabadság. Csupa olyan dolog, amivel nem nagyon tudunk mit kezdeni,
főleg protestánsként. Rögtön ingerenciája van az embernek
szembeállítani ezeket a fogalmakat a (vélt vagy valós)
ellentétpárjaikkal. „Nem,... az Isten nem hagyja a szenvedést, ő
szeret!”; „Nincsen itt semmilyen ember-dicsőség, a kereszt
alázata az egyetlen jutalom!”; „És különben is már minden le van zongorázva semmilyen cselekvési lehetősége nincsen
az embernek!” Pedig a szenvedés, a dicsőség és a szabadság is
jellemzi Isten gyermekeit.
Önvizsgálatra
kell, hogy késztessenek bennünket a Lélek bizonyságtétele. Vajon
megpróbálom-e beleszorítani az Istent egy általam elképzelt
kockába, vagy pedig kész vagyok elfogadni a Lélek bizonyságtétele
nyomán, hogy szenvednem is kellhet isteni gyermekségemben? És ami
legalább ennyire nehéz, hogy el tudom-e fogadni azt, hogy Isten
nekem, a Lélek által, dicsőséget is akar adni? Mert lehet, hogy
szenvednem kell, és sok minden sokkal küzdősebb, nehezebb, több
megpróbáltatással jár, de sok minden pedig sokkal
gördülékenyebben és csodálatosabb módon működik az életemben,
mint annak aki nem Isten gyermeke! És ráadásul mindez Isten
munkája az életemben, nem a sajátom! De mindezek mellett nem egy
marionett bábu vagyok az Isten kezében, hanem szabad ember!
Milyen gyógyítóak
ezek az ellentmondások! Annyira jó tudni, hogy az Isten nem úgy
„működik”, ahogyan én képzelem, hanem úgy uralkodik, ahogyan
akar! Az Isten végtelen kegyelmében ezek az ellentmondások konkrét
és jó tervekké válnak, amit veled tervez az Úr! Jó a
kezében tudni magad!
És éppen ezért
várja a világ sóvárogva Isten gyermekeit (19.v.). Mert úgy van
rendben az élete Isten Krisztus követő gyermekének, hogy közben
szenved is, dicsőséget is kap, és mindezt szabadságban. Az élet
Krisztusban nem egy csupadicsőség rózsaszín képzet, vagy egy
csupaszenvedős szadista rémálom, hanem egy életszagú és mégis
Isten ujjlenyomatát magán viselő különleges valóság.
A világ pedig
sóvárogva vár erre. De sajnos van, hogy pont Isten gyermeke válik
érdektelenné! A világ pedig csak sóvárogva vár és vár, és
ugyan kap is, de nem azt amire szüksége lenne, mert Isten gyermekei
nem töltik be hivatásukat. És ha az ember nem kapja meg, amit
akar, akkor elmegy máshova azt megtalálni. De nem találja, és nem is
találhatja meg máshol, azt amit keres. Mert nem is ő keres, hanem
őt keresik, és nem valami, hanem Valaki.
Keresztény hívő
emberként ennek a Valakinek a szolgálatában vagyunk. Ezt a Valakit
kell „adnunk” az embereknek, mert már nagyon várják! Azonban
ez csak akkor meg, ha fel vagyok töltekezve Vele! „Mert amivel
csordultig van a szív, azt szólja a száj.” (Lk 6,45) –
mondja Jézus. Töltekezzünk hát Vele, amennyiszer csak
lehetőségünk van, otthon személyes imádságunkban, az Szentírás
tanulmányozása által, és (ami legalább ennyire fontos)
közösségben.
Ő pedig
már elkészítette a szíveket arra, hogy befogadják azt, amire annyira
szükségük van: az evangéliumot! Erre hívott el mindannyiunkat az
Úr!
Ámen
Megjegyzések
Megjegyzés küldése