Aki keres... (prédikáció, Somlószőlős-Kerta-Kamond; Szentháromság ünnepe utáni 3. vasárnap; 2015.06.21.)

textus: Lk 15,1-10

„1 A vámszedők és a bűnösök mindnyájan Jézushoz igyekeztek, hogy hallgassák őt. 2 A farizeusok és az írástudók pedig így zúgolódtak: Ez bűnösöket fogad magához, és együtt eszik velük. 3 Ő ezt a példázatot mondta nekik: 4 Ha valakinek közületek száz juha van, és elveszít közülük egyet, vajon nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e addig az elveszett után, amíg meg nem találja? 5 És ha megtalálta, felveszi a vállára örömében, 6 hazamegy, összehívja barátait és szomszédait, majd így szól hozzájuk: Örüljetek velem, mert megtaláltam az elveszett juhomat. 7 Mondom nektek, hogy ugyanígy egyetlen megtérő bűnös miatt nagyobb öröm lesz a mennyben, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akiknek nincs szüksége megtérésre. 8 Vagy ha egy asszonynak tíz drahmája van, és elveszít egy drahmát, vajon nem gyújt-e lámpást, nem söpri-e ki a házát, és nem keresi-e gondosan, míg meg nem találja? 9 Ha pedig megtalálta, összehívja barátnőit és szomszédasszonyait, és így szól: Örüljetek velem, mert megtaláltam a drahmát, amelyet elvesztettem. 10 Mondom nektek, így fognak örülni az Isten angyalai egyetlen megtérő bűnösnek. ”

Két történet van ma előttünk, két példázat. Jézus szeretett példázatokban, példatörténetekben beszélni. Egyszerűbben is kinyilatkoztathatott volna, fel is sorolhatott volna hittételeket, igazságokat, amelyek mint egy kódexet be lehetne tartani. De Jézus nem ilyen volt. Ő mesélt. A „szó” nemes értelmében, azaz az „ige” nemes értelmében!

Azelmúlt héten is egy példázatról volt szó. A Nagy vacsora példázatáról. Jézus prominens és illusztris körben elköltött vacsora közben beszélt az Isten országáról és szeretetéről. A mai két példázatban is (eredetileg) ugyanazokhoz szól: a farizeusokhoz, írástudókhoz. De egészen más környezetben, most nem egy fontos vendég fontos asztala a helyszín, hanem vámszedőkkel (az akkor kor kollaboráns, a római elnyomó rendszerrel együttműködő pénzbehajtóival) és bűnösökkel, (azaz az akkori zsidó vallást be nem tartókkal) együtt eszik. Ez egy teljesen másik asztalközösség. És a döbbenetes az, hogy mindkettőben helyén van Jézus tanítása. És mind a két asztalnál, mindenki rászorul Jézusra, akár tisztában van ezzel akár nem.

Jézus mind a két példázatban az anyagi javakat hozza példának. Jószág és pénz. Mindkettő hozzátartozik az élethez, kell ahhoz, hogy az ember élhessen. Enni kell, pénz kell. Mert Jézus tudja, hogyha egzisztenciáról, a megélhetésről van szó, akkor mindenki odafigyel, akkor mindenki felkapja a fejét. Pedig Jézus itt nem az anyagiakról beszél, de egzisztenciáról. Mégpedig a lélek „megélhetéséről”, az Istenhez való tartozásról!

Az első történet a elveszett bárány történetet. „Ha valakinek közületek száz juha van, és elveszít közülük egyet, vajon nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e addig az elveszett után, amíg meg nem találja? 5 És ha megtalálta, felveszi a vállára örömében, 6 hazamegy, összehívja barátait és szomszédait, majd így szól hozzájuk: Örüljetek velem, mert megtaláltam az elveszett juhomat.” Tényleg így szokott lenni. Mert ha elveszett a bárány, akkor meg kell találni, mert érték és (talán) az ételt/életet fogja jelenteni. 

De belegondoltunk már abba, hogyha elmegyek megkeresni az elveszett bárányt, akkor ott kell hagynom a kilencvenkilencet? Mi mutatkozik meg ebben? Az, hogy az Isten másképpen számol. Ha valaki kicsit utánagondol, akkor láthatja, hogy mit kockáztat, ha elmegy az egy után. A matematika azt mondja, hogy nem szabad otthagyni a 99-et, mert 99-szer nagyobb mint az egy! Mégis utána megyünk. Az Úr is utána megy! De – higgyük el testvérek – Ő nem kockáztat! Az ő személye felül van a kockázaton. Ő Isten, ezért ugyanúgy tud vigyázni a kilencvenkilencre mint, ahogyan megtalálja az egyet. Isten másképpen számol, másképpen uralkodik. Ő akkor is győz és akkor is megtalál, amikor minden szám (látszólag) „ellene fordul”! Az Ő számára nincsen akadály, vagy gát.

A második történet, példázat az elveszett drachma. A drachma egy pénzérme volt, kb. 4 gramm súlyú és ezüstből készült. Van egy asszony, akinek 10 drachmája van. Ebből elveszik egy. Jézus felteszi a kérdést: „vajon nem gyújt-e lámpást, nem söpri-e ki a házát, és nem keresi-e gondosan, míg meg nem találja?” és folytatja: „Ha pedig megtalálta, összehívja barátnőit és szomszédasszonyait, és így szól: Örüljetek velem, mert megtaláltam a drahmát, amelyet elvesztettem.” Mindent megtesz az asszony és meg is találja azt az elveszett drachmát.

Nyilván ez történet nagyon hasonló az előzőhöz, de mégsem ugyanaz. Ott bárányról van szó, aki elkóborolhat, itt élettelen tárgyról. Ott otthon marad a kilencvenkilenc, itt akár zsebben is elfér a további kilenc drachma. De mivel ma e két példázat egy egységként van előttünk, ezért inkább a kapcsolópontokat, a közös pontokat érdemes megkeresni. De melyek ezek a közös pontok, ami alapján nekem is lesz ma üzenetem, nem csak a "kétezer éves farizeusoknak", akiknek eredetileg szólt?

Az első a megtalálás. Hagyományosan ennek a két történetnek a címe: az Elveszett juh és az Elveszett drachma. Pedig sokkal helyesebb lenne „Megtalált juh”-nak és „Megtalált drachmá”-nak nevezni. Miért? Mert nem az elveszettség a fontos, hanem az, hogy van Valaki aki megtalál. Mert az egyik, s talán legfontosabb közös pont ebben a két történetben az, hogy van aki keres. Mégpedig nem is akárki, hanem az Úr az! Maga az Isten az aki keres bennünket. Sokszor beszélünk arról, hogy keressük az Istent, próbáljuk őt megtalálni és megragadni, és ez rendben van is így. Milyen jó lenne, ha minél többen törekednénk erre. DE! Beszélnünk kell arról – ami még a mi keresésünknél is sokkal, de sokkal fontosabb – hogy az Isten is keres bennünket. Sőt meg is talál bennünket! Ő bizony nem sajnálja sem az időt, sem az energiát arra, hogy keressen és megtaláljon bennünket. Sőt a saját Fiát sem sajnálta értünk...!

A második közös pont a megtérés. Mind a kettő történet egy egymondatos záradékkal végződik, ami megadja nekünk, hogy valójában mire is utal a példázat. Az első így végződik: „Mondom nektek, hogy ugyanígy egyetlen megtérő bűnös miatt nagyobb öröm lesz a mennyben, mint kilencvenkilenc igaz miatt, akiknek nincs szüksége megtérésre.” A második pedig így: „Mondom nektek, így fognak örülni az Isten angyalai egyetlen megtérő bűnösnek.” Mind a megtalált juh, mind a megtalált drachma esetében nyilvánvalóan az emberről van szó, akit az Isten megtalált. Ennek a megtalálásnak a pillanatát nevezzük megtérésnek. A görög μετάνοια (metanoia) szó áll itt, ami "megfordulást", "elfordulás", "visszafordulást" (180 fokos fordulást) jelent. Azt a pillanatot jelenti, amikor az ember elfordul a bűn útjától, amit a világ kíván és kínál, és rálép az útra, amit az Isten kijelölt a számára. És mindezt nem passzióból, vagy más belső motivációból teszi, hanem azért mert az Isten megtalálta őt. És nem is saját erejéből teszi, ahogyan a példázatbeli pásztor is a bárányt a vállára véve viszi haza és ahogyan a drachma sem magától megy vissza az asszony zsebébe. Isten csodálatos munkája mindez az emberben!

Az harmadik és egyben utolsó közös pont, amit ma tárgyalunk az az öröm. Örülő, örvendező Istenünk van. Nem egy „savanyú”, vagy éppen „karót nyelt” valaki Ő, hanem egy élettel teli örülő Isten! Milyen csodálatos ez! És ha az Isten örül, akkor saját képmásainak is meg akarja adni az örömöt. Nem börtön az Isten útja, nem a megkötöttségek béklyója, hanem örvendező, Őbenne, az Úrban örülő élet! Örüljön a bárány és örüljön a drachma, hogy megtalálták! Mert jó az Úr nyájában lenni, jó az Úr kezében lenni! Éppen ezért, ha ma kimegyünk a templomból lássák rajtunk ezt az emberek. Hogy öröm és élet van bennünk, az örvendező Isten által.

Mi hát a mai üzenet! Az Úr keres – kedves testvérek – sőt, az Úr meg is talál! Megtalált vagyok. Olyasvalaki az Istennek oltalmában és kezében van. Meg kell, hogy forduljon az életem az Úr közelében, nem maradhat ugyanaz. Nap mint nap meg kell küzdenünk a világgal, de nem kell aggódnunk, mert maga az Úr visz vállán bennünket!

Van miért örülni! Ámen, Így legyen!