Példázat vacsorára (prédikáció; Rigács-Somlószőlős-Karakószörcsök; Szentháromság ünnepe utáni 2. vasárnap; 2015.06.14.)

textus: Lk 14,13-24

„15 Mikor pedig ezt az egyik vendég meghallotta, így szólt hozzá: Boldog az, aki Isten országának vendége. 16 Ő pedig a következőképpen válaszolt: Egy ember nagy vacsorát készített, és sok vendéget hívott meg. 17 A vacsora órájában elküldte a szolgáját, hogy mondja meg a meghívottaknak: Jöjjetek, mert már minden készen van! 18 De azok egytől egyig mentegetőzni kezdtek. Az első azt üzente neki: Földet vettem, kénytelen vagyok kimenni, hogy megnézzem. Kérlek, ments ki engem! 19 A másik azt mondta: Öt pár ökröt vettem, megyek, hogy lássam, mit érnek. Kérlek, ments ki engem! 20 Megint egy másik azt mondta: Most nősültem, azért nem mehetek. 21 Amikor visszatért a szolga, jelentette mindezt urának. A ház ura ekkor megharagudott, és ezt mondta szolgájának: Menj ki gyorsan a város útjaira és utcáira, és hozd be ide a szegényeket, a nyomorékokat, a sántákat és a vakokat! 22 A szolga aztán jelentette: Uram, megtörtént, amit parancsoltál, de még van hely. 23 Akkor az úr ezt mondta a szolgájának: Menj el az utakra és a kerítésekhez, és kényszeríts bejönni mindenkit, hogy megteljék a házam. 24 Mert mondom nektek, hogy azok közül, akiket meghívtam, senki sem kóstolja meg a vacsorámat.”

Nincs is jobb, mit egy jó vacsorát elkölteni egy dolgos nap után, jól megérdemelten. Az ember méltóképpen tud egy napnak a végére pontot tenni vele. Különösképpen is jó, ha ezt a vacsorát jó társaságban tudjuk eltölteni. Jó családi körben vacsorázni, jó baráti társaságban vacsorázni, jó prominens személyek között vacsorázni. És persze a vacsorához dukál egy jó beszélgetés is, aminek íze legalább annyira fontos, mint az ételé. Ha jó a beszélgetés az étvágy is sokkal jobb, és persze az a mondás, hogy „magyar ember evés közben nem beszél” csak a gyermeknevelésben igaz!

A jó vacsora igénye és alkalma talán egy idős az emberiséggel. Mindig is nagy jelentősége volt az asztalközösségnek, annak, hogy kit és mikor engedünk az asztalunkhoz.

A mai bibliai szakaszunk egy vacsora a vacsorában. Egy olyan példázat egy vacsoráról, amelyet Jézus mond el vacsora közben. Azt, hogy Jézusék mit ettek, arról nincsen információnk, de az biztos, hogy fontos és illusztris személyek között zajlott ez a vacsora. A Lukács írása szerinti evangélium 14. fejezetét, akár vacsorás fejezetnek is mondhatnánk, hiszen az egész fejezet ennél az ominózus vacsoránál való beszélgetéseket, történeteket, példázatokat örökíti meg.

De milyen is volt ez a vacsoratársaság? Jézus egy farizeus házában vacsorázott. A farizeus, mint az összes többi, köztiszteletben álló ember volt, a vallási és valószínűleg a politikai elit tagja. Komoly társaság gyűlhetett össze Jézus tanítását hallgatni és – minden bizonnyal – megvizsgálni, mert azt olvassuk pont a mai szakaszunk előtt, hogy „válogatták a főhelyeket” (Lk 14,7), azaz nem volt mindegy, hogy kicsoda hol ül. Mert a hely, ahol helyet foglalt az asztalnál, tükrözte az adott személy társadalmi, vallási vagy akár anyagi helyzetét is. Díszes társaság jött össze és Jézus pedig beszélt nekik, tanította őket. Mert bizony Jézusnak mindenkihez van üzenete a szegény, elnyomott, egyszerű emberekhez és a gazdag, tehetős hatalmasokhoz is. Mert Őelőtte nincsen különbség. Mindig is voltak olyan csoportok, akik kivételezettnek tartották magukat, akár egyik, akár másik oldalról, de tudnunk kell, hogy Jézusnál nincsen különbség. Egy beteg ember bejut valahogyan a vacsorára, őt meggyógyítja, aztán a vendégekhez szól, majd a házigazdához is intéz egy-két mondatot. Végül az egyik vendég az, aki Jézus Isten szeretetéről és országáról való szavait hallva így szól, mintegy reagálva a vacsora-helyzetre: „Boldog az, aki Isten országának vendége.” Ó igen! - mondhatnánk – milyen igaza van ennek az embernek. De Jézus valahogyan mást is belehallott ebbe a megjegyzésbe. Talán az volt benne, hogy „igen, milyen jó, hogy én is itt vagyok, mert ebben jó hírű és jelentős társaságban mindenki igazán kiváló, az Istennek is megfelelő.”

Jézus pedig erre a megjegyzésre reagálva mondja el a Nagy vacsora példázatát. „Egy ember nagy vacsorát készített, és sok vendéget hívott meg. 17 A vacsora órájában elküldte a szolgáját, hogy mondja meg a meghívottaknak: Jöjjetek, mert már minden készen van! 18 De azok egytől egyig mentegetőzni kezdtek. [és mindenki, ilyen vagy olyan ok miatt, kimentését kérte] A ház ura ekkor megharagudott, és ezt mondta szolgájának: Menj ki gyorsan a város útjaira és utcáira, és hozd be ide a szegényeket, a nyomorékokat, a sántákat és a vakokat! 22 A szolga aztán jelentette: Uram, megtörtént, amit parancsoltál, de még van hely. 23 Akkor az úr ezt mondta a szolgájának: Menj el az utakra és a kerítésekhez, és kényszeríts bejönni mindenkit, hogy megteljék a házam.”

Milyen érdekes ez a válasz a vendég megjegyzésére. Nyilvánvalóan nem arról az adott vacsoráról volt szó, hanem valami egészen másról. Jézus ebben a példázatban is Isten országáról az ő Atyjáról beszél. Ő az az „ember”, aki a vacsorát megrendezi. És sokakat meghív. És itt van a mai első üzenetünk: az Isten hív bennünket! Meghív bennünket az „asztalához”, az ő országába. Már ez önmagában is csodálatos dolog és hatalmas lehetőség. De vannak olyanok, aki bár meghívottak, de nem jönnek el. Olyan emberek, akiket így vagy úgy megszólít(ott) az Isten, de nemleges választ adnak/adtak neki. De sokan vannak ilyenek… Ott az a sok keresztelő, konfirmáció, egyházi szolgálat, ahol szól az Istennek a hívó szava, mégis sokan nemet mondanak...

De nem itt ér véget e történet. A történet főszereplője így szól a szolgájához: „Menj ki gyorsan a város útjaira és utcáira, és hozd be ide a szegényeket, a nyomorékokat, a sántákat és a vakokat!” Ha nem jönnek azok, akiket meghívtam, akkor azok jöjjenek, akiknek nincsen meghívójuk, olyanok, akiket mások sajnálnak, kiközösítenek, megvetnek! Mert – és ez a mai nap második bátorítása - „még van hely”. Igen van még hely. Azok után, hogy a meghívottak közül is lejöttek biztos páran, meghívó nélküliek is ott vannak… Még ezek után is van hely. Kedves testvérek, van hely bőven az Isten mellett. Azzal nincsen semmi probléma. Van hely mindannyiunknak, senkinek sem kell lemaradnia! Ott lehetünk mi is.

De itt van a mai harmadik bátorításunk is, hogy ne keseredjünk el, mert nem csak hely van, hanem ezeknek a helyek használva is lesznek. Mert az Isten azt akarja, hogy megteljen a „háza”, megteljen a „vacsoraasztala”. Ezt mondja a példázat főszereplője a szolgájának: „Menj el az utakra és a kerítésekhez, és kényszeríts bejönni mindenkit, hogy megteljék a házam.” Nem csupán a meghívó megy ki, nem csupán a szolga megy ki, hogy behívjon mindenféle olyan embert, akikre nem is gondolnánk, hanem maga az Isten is megtesz mindent, ha kell „kényszerít”, hogy megteljen a háza! Csodálatos tudni azt, hogy a mi helyünk az Isten országában nem esetleges, nem pusztán a véletlen, vagy éppen a mi erőnk és akaratunk műve, hanem magáé az Istené. Az ő kezében van minden, és higgyük el így a legjobb!


Még van hely testvérek! MÉG van! Idő pedig kitudja mennyi…! Azon a vacsorán, amin Jézus részt vett az emberek próbáltak helyezkedni, főhelyeket válogatni. "Kicsoda a méltó?"; "Kicsoda az adott helyre érdemes?"; "Ki van olyan pozícióban, hogy ide-oda-vagy amoda ülhet?" De Jézus megmutatta, hogy ez az Isten országában nem így van! És az egyházban sem kellene, hogy így legyen (Mt 20,26). Mert az Isten vacsoraasztalánál nem „méltók” vagy éppen az „arra érdemesek” ülhetnek, hanem azok, akik rádöbbennek arra, hogy valójában, önmagukban és maguktól semmi keresnivalójuk nem lenne ott!


Mert a társaság összetétele csak és egyedül az Úron múlik. Figyeljünk hát oda rá, az ő akaratára, szavára!